Van az a közkeletű könnyűzenei bölcsesség, mely szerint minél sikeresebb, minél több lemezt ad el, minél nagyobb termeket, stadionokat tölt meg egy előadó, annál érdektelenebb, amit csinál. Vagy éppenséggel, mondja a vélt szabály, azért egyre sikeresebb, mert egyre érdektelenebb és/vagy egyre hígabb, könnyebben kódolható dolgokat kínál. Ez persze nem mindig igaz, mi több, szabályként egyáltalán nem rögzíthető – lásd csak az elmúlt tizenöt évből az Arctic Monkeys, vagy az Arcade Fire pályafutását –, de fájdalom, ez a konyha-félbölcsesség a Muse-ra éppenséggel simán alkalmazható.

Az utolsó igazán jó Muse-album a 2006-os Black Holes and Revelations volt – annak a lemeznek többek közt jól állt a nettó sláger (Starlight), az elektrós-funkos kísérletezés (Supermassive Black Hole), vagy az önironikus, lovaglós, nyomokban western-elemeket is tartalmazó epika (Knights Of Cydonia). Azóta a zenekar, természetesen a szellemi vezér, Matt Bellamy irányításával beleállt egy grandiózus, szűkebb-tágabb konceptkeretbe foglalt, többnyire ilyen-olyan titokzatos világ-összeesküvések megéneklése mentén szerveződő formátumba. Ezzel párhuzamosan pedig egyre inkább elhagyta a rá korábban jellemző, a 2003-as Absolution albumon csúcsra járatott karaj gitárzenét és a vagány popérzékenységet (és útközben valahol elvesztette a humorérzékét is); több lett a kísérletező, de a korábbiakkal ellentétben koránt sem élvezetes elektronika, s több lett a terjengős szimfonikus lögybölés.

 

Nem is véletlen, hogy ennek a lemeznek úgy állt neki a Muse, hogy újra rendes rockzenekar szeretne lenni, visszatérni a gitár-dob-basszus alapképlethez. Mindehhez pedig egy klasszikus (de tényleg, egy olyan igazi klasszikus, régi vágású) rockproducert rekrutált – a korábban többek közt a Maroon 5-val, a Nickelbackkel, régebben meg az AC/DC-vel, a Def Lepparddal, vagy a Cars-zal dolgozó – Robert John "Mutt" Lange személyében.

Az új dalokon 2013-2014 fordulóján kezdett el dolgozni Bellamy, a stúdiófelvételek pedig nagyjából kilenc-tíz hónappal később, 2014 októberében kezdődtek meg a kanadai Vancouverben. Zárójeles, de semmiképp sem figyelmen kívül hagyható információ, hogy a zenekarvezető gitáros-énekes-dalszerző magánélete éppen ebben az időszakban omlott össze, hiszen 2014 decemberében jelentették be, hogy kapcsolata Kate Hudson színésznővel, akivel 2010 tavasza óta voltak együtt, s akitől 2011 júliusában gyermeke is született, megszakadt.

Az albumot természetesen a manapság már megszokott szofisztikált és ravasz marketing-kommunikációs kampány vezette be: exkluzív Instagram-fotók a stúdióból, rövidke zenei betétek a minden morzsáért hálás rajongóknak, ínycsiklandozó nyilatkozatok, nyilvánosságra hozott lemezborító és számsorrend, és persze a megjelenés előtt bemutatott összesen hat dal (sorrendben: Psycho, Dead Inside, Mercy, Reapers, The Handler, Defector).

A Drones végül nem lett az a "vissza a gyökerekhez"-típusú nagylemez, amit a zenészek ígértek, de azt talán nem is várta vagy gondolta komolyan senki, hogy a Muse karcos, recsegő-ropogó, lerottyant garázslemezzel áll majd elő. Ami történt, az az, hogy valóban eltolódott a hangsúly a rockhangzás felé. De persze nem úgy, hogy Bellamyék visszakanyarodtak volna ahhoz, amit 1999 és 2003 között hallhattunk tőlük – inkább mondjuk azt, hogy megmaradt és markánsabb lett az elmúlt két lemezre jellemző kemény és szuperpolírozott, de nem elektronikus és nem szimfonikus hangzás. Utóbbiak háttérbe szorultak – úgy, hogy a lemeze nyitódala, az elektrós Dead Inside éppenséggel híd az elmúlt évek és a mostani lemez koncepciója között, a lemez végére pedig hogy, hogy nem, azért jutott egy tízperces szimfonikus darab, a The Globalist.

A konceptkeretet viszont ez alkalommal sem tette félre Bellamy. "A drónok az empátiavesztés modern metaforái. A modern technika és egész pontosan a drónhadviselés segítségével rémes dolgokat lehet végrehajtani távirányítással, anélkül, hogy éreznék a következményeket vagy bármiféle felelősséget" – nyilatkozta a 36 éves zenész a BBC Radio1-nak idén márciusban. A New Musical Expressnek pedig a következőket mondta a lemez koncepcióját meghatározó gondolatairól: "A drónok számomra metaforikus pszichopaták, akik képessé tesznek felelősség nélküli pszichopata viselkedésre. A világot drónok vezetik, akik drónok segítségével akarnak mindnyájunkat drónná alakítani. Ez az album azt az utat mutatja be, ahogyan az ember a reménytelenség és a magára hagyottság állapotából a rendszer beavatkozásával eljut a 'humán drón'-állapotig". A történet röviden: egy agymosott és összetört szívű katona, aki átveszi az uralmat.

Összességében a végeredmény ugyan a Muse talán legösszeszedettebb, legütősebb lemeze a már emlegetett 2006-os Black Holes and Revelations óta, ám ez az album mégis csak ötből három és fél, vagy tízből hét pont, mert nem éri el sem annak a lemeznek, sem a megelőző Absolutionnek a szintjét, ráadásul Bellamy néhol kisiskolás leckefelmondásra emlékeztető konteo- és antiutópia-tripje kezd végtelenül fárasztó lenni.