Keith Richards: Crosseyed Heart

Számos kritikus szerint az öreg Keef harmadik szólóalbumától (az előző kettő: az 1988-ban megjelent Talk Is Cheap és az 1992-es Main Offender) pontosan azt kapjuk, amit várunk a 71 éves Rolling Stone-tól. Szerintem sokkal többről van itt szó: egy kifejezetten nagy meglepetést okozó dalgyűjteményről, amelyben a gitáros (aki a szólóprojektjein jól bevált zenekara az X-Pensive Winos élén a gitár mellett zongorázik és basszusgitározik is) mindent megmutat érzékenységéből, zenei sokszínűségéből.

Naná, hogy ott vannak a stones-os zúzások (mint például a Blues in the Morning), és a szívhez szóló balladák (Robbed Blind, Suspicious), de még az albumnyitó egy szál gitáros Mississippi-blues is beleférne a várakozásokba. Viszont ki gondolná, hogy egy vérbeli, sok fúvóssal alátámasztott – de azért Keiths Richards kézjegyét természetesen magán viselő – reggae is helyet kap a nagy túlélő szólóalbumán (egy Gregory Isaacs-feldolgozás, a Love Overdue), vagy hogy duót énekel Norah Jonesszal (Illusion). S ha már a túlélésről volt szó: az Amnesia című dalban arról a 2006-os esetről énekel, amikor leesett egy pálmafáról, és súlyos fejsérüléseket szenvedett.

Richardsnak, valljuk be, nincs markáns énekhangja, sőt kifejezetten kapahanggal áldotta meg őt a rock and roll Istene. De neki ez is jó áll. Főleg egy ilyen kiváló szerzői lemezen.

(BI)

a-ha: Cast in Steel

Aki kapásból tudja, hogy Morten Harket mögött Magne Furuholmen vagy Paul Waaktaar-Savoy gitározik, és álmából felkeltve is képes rávágni, hogy a norvég trió hány stúdióalbumot adott ki az ezredforduló óta, plusz még az, hogy hány éve is volt a "fiúk" oslói mega-búcsúkoncertje, na, az szemrebbenés nélkül vegye meg/töltse le a Cast in Steelt, mert képes lesz nekik most is megbocsátani. Minden más esetben azonban érdemes felkészülni arra, hogy az új a-ha album a 12. másodperctől kezdve csalódás. Tessék meghallgatni:

Nem visszatérés ez, holmi megújulás vagy feltámadás, hanem egy nagy túró. Annak a vastagon aláhúzása, hogy ez a formáció a Minor Earth Major Sky albummal (2000) rég elért a falig, és azóta képtelen azon áttörni. A Cast in Steelről is csak az mondható el, hogy a rápakolt 12 daltól elsőre se esünk hanyatt. Pláne, hogy az egy-két kivétellel vacak számok sorrendjének megfejtése is képtelenség. (Egy zenekar három évtizednyi, darab szerint 11 stúdiólemezzel a háta mögött ezzel ne kísérletezgessen már!) Kár volna koncepciónak nevezni azt, hogy az újbóli slágerlistás jelenlétre szánt albumot két lassú, nyávogós, de szimfónikusokkal hátulról jól megtámasztott számmal indítják. Az meg egy lemezhez kevés, hogy az A Wake az egyetlen olyan dal (és talán, némi ráhagyással a Mythomania), amiben van egy kis pislákolás abból a tűzből, amiért a popzene univerzális Best of Ever listáján a Take On Me mellett helye van a The Sun Always Shines On T.V.-nek is, és a The Blue Skynak is.

Oké, a csajoknak Morten Harket 56 évesen is kisfiús arcvonásai és behízelgően magas, tiszta énekhangja lehet cuki, de a Cast in Steelről ettől még lerí, hogy a bandának nem volt elképzelése arról, hogy milyen lemezt kéne nekik 2015-ben összerakni. Nem valami nagy és komoly dologot kérnék számon: csak lüktető, olykor vad szintetizátorokat, és hullámzó-ringató taktusokra, billegésre és dúdolásra/éneklésre sarkalló refréneket. Ennyi elég lett volna.

Ezzel szemben, ha a tucatnyi új dal nem volna elég a kaotikus állapotokhoz, a deluxe verzión van még további hat, hasonlóan koncepciótlan bónusz-nóta. Nem arról van szó, hogy az a-ha új albumát képtelenség végighallgatni. De ha valakiben megmozdulna odabent valamiféle lélekharang, mely a ’80-as évekből ismert a-ha után kiált, akkor annak a Cast in Steel helyett a Hunting High and Low jubileumi újrakiadását ajánlanám. Nem azért, mert ez a pont 30 éve rögzített lemez tette ismertté őket, hanem mert a 4 CD-s ünnepi kiadás három korongnyi exkluzív, demókat és átdolgozásokat tartalmaz, és ezek bármelyike jobb, mint ami az új lemezre került.

Duran Duran: Paper Gods

A birminghami Szabó család 1978 óta írt történetében a legszebb időszakot ma is a Duran Durantól (1981) az Arenáig (1984) tartó, katapultszerű világsztárrá emelkedés jelenti. Az eredetileg három Taylort is soraiban tudó, a new romantic-new wave-synth pop határterületeit belakó együttes aztán azonban lebegésre váltott a Notoriousszal (1986) és a Big Thinggel (1988), hogy utána már "csak" olyan pillanatnyi sikerek maradjanak, mint a The Saint főcímzenéje (1997). Az együttes hol három-, hogy öttagú felállásban időközben Monte Carlo hercegségi partizenekarává avanzsált, így a védjegyükké vált hétköznapi csillogással ennek ellenére nem volt gondjuk.

Igazságtalanság volna elhallgatni, hogy - főként Simon Le Bon és Nick Rhodes - nem voltak ezzel tökéletesen elégedettek. Sőt, az is tény, hogy időnként ráéreztek egészen jó, új dolgokra is, csak ezekkel valahogy mindig pechjük volt. A hanyagul elegáns poszt-jampec világfiak tribute lemezén (Thank You (1995)) például az a Perfect Day volt az egyik fő mutatvány, amit a nem sokkal később bemutatott Trainspotting (1996) film frenetikus sikere (melyben az eredeti, Lou Reed verzió szólalt meg) sajnos teljesen eltakart. Így - ahelyett, hogy minden babér nekik termett volna - a Duran Duran is csak egy lett a filmmel jött siker giccses BBC klipben sorba rendezett sztárjai között.

Szigorúan véve a banda 1998 óta valójában nem csinált mást, mint időnként leporolta a saját, egyébként kétség kívül megérdemelt szobrát. Bár az utóbbi években is jelentettek meg stúdióalbumokat (Red Carpet Massacre (2007), All You Need is Now (2010)), a koncerttermeket azonban időről-időre csak a Hungry Like The Wolf, Planet Earth, I Don't Want Your Love, Save A Prayer, The Wild Boys felelevenítésével lehetett megtölteni. És persze a Girls on Filmmel.

Ezért is meglepetés, hogy a Paper Gods egy kifejezetten jó lemez. Ennek az a felismerés az oka, hogy bár maradtak a duranos konfekciózenei formák, de a haszált luxus-alapanyagok közé bekerültek a legújabb trend szerint azok is. Így ahelyett, hogy a visszafogott, klasszikus Duran Duran gyökereket kiásó Poptrash (2000) újabb verzióját vették volna fel az öregedő brokát-jampecek, csináltak egy feszes, fegyelmezett, táncolható, frissítően fiatalos lemezt. És az se okozott gondot, hogy Le Bon védjegyévé vált nyújtásait olykor nálánál jobb képességű női vokálokkal húzzák alá. Kiesza, Monae & Nile Rodgers és Jonas Bjerre vendégjátéka a billentyűs Rhodes és a basszusgitáros John Taylor arcáról visszaköszönő, több évtizedes drogtérképen túl éppen azt biztosítja, hogy mi ma a popzenében a barokkosan túltolt extravagancia.

A feszes, pattogó ütemekre, klasszikus szintetizátorjátékra és gitárszólóra ültetett Change the Skyline-ra ez éppúgy igaz, mint a Butterfly Girlre vagy az öngúnyként klasszikus diszkót idéző (és fricskázó) Dancephobiára. Egy dolog érhetetlen csak: ha a bónuszokkal együtt 15 tételből összerakott lemezen a You Kill Me with Silence az a szám, mely felfelé toronymagasan kilóg a sorból (azzal, hogy 4.28 percbe sűrítve mindent megad, amit a Duran Durantól a legelvadultabb rajongó is akarhat), akkor hogy-hogy nem ez lett az album címe.

Más gond nincs.

(SZMI)

David Gilmour: Rattle That Lock

David Gilmour, aki idén töltötte be a hatvankilencet, pályafutása alatt készített már több szólólemezt is - ez a negyedik; a korábbiak: David Gilmour (1978), About Face (1984), On a Island (2006) - ám ez az első saját neve alatt megjelenő album, melyet úgy írt és rögzített, hogy privát szerzői-előadói élete már nem párhuzamos anyazenekarával, a Pink Floyddal. A gitáros-énekes - ahogy arról talán hallottak is - nem rég jelentette ki (és jelentette be), hogy a Pink Floyd-hattyúdal The Endless River című nagylemezzel lezártnak tekinti néhai zenekara pályafutását.

Egy olyan veterán zenészről beszélünk, aki úgy emblematikus ahogy van, énekhanggal, gitárhangzással, egy nagy rakás legendás dallal, Pompeii-jel, repülő disznóval, a Battersea erőművel, a híres prizmával, mindennel. Vajon milyen tétje van, jobban mondva: van-e tétje egy ilyen dalcsokor-őszikének? Van-e olyan, hogy újrafogalmazás hetven felé? Van csak megszokásból, az íze miatt, mert zenélni azért mégis csak jó? Milyen zárt zörget a nagypapakorú könnyűzenei ikon? Ha egyáltalán.

Gilmourral az van, hogy, miközben nagyszerű zenész és dalszerző, önmagában mégis mindig kevésnek tűnt. Kevés lett a Pink Floyd akkor, amikor a Final Cut után Roger Waters elhagyta az együttest - beleértve a még elfogadható Momentary Lapse Of Reasont is, az együttes nem készített már fontos nagylemezeket, a zenekari tevékenység többé-kevésbé kimerült a nagyszabású, retrospektív életmű-prezentációban. És - ellentétben a vizionárius Watersszel, aki magában is képes volt viszonylag, sőt, kifejezetten érdekes dolgokat összehozni - nem lett túl fontos szólóelőadó sem.

A Rattle That Lock ízléses és korrekt pop-rock-zenélés nem kínos és nem kellemetlen dalokkal. De nem több annál. Egy dekával sem. A lemez - melynek társproducere a nagyszerű Roxy Music-gitáros, Phil Manzanera, aki zenél is az albumon (vannak további úgynevezett sztárközreműködők is: többek közt David Crosby, Graham Nash, Jools Holland, Mica Paris, Robert Wyatt)  - a címadó dalhoz vagy a Faces Of Stones-hoz hasonló, szépen polírozott lassabb vagy gyorsabb popdaloktól ível nem túl piszkos blues-os és nem túl lecsupaszított folkos ügyekig, mintha legalábbis nyolcvanvalahányban lennénk. Szép, rendes, bombabiztos tudással elkészített, egyben pedig végtelenül érdektelen lemez ez; nem tesz hozzá sem az életműhöz, sem az életünkhöz, igaz nem is nagyon zavar abban a szűk egy órában. Persze mennyivel izgalmasabb lehetett volna a végeredmény, ha Gilmour - akinek a művészi élete jórészt a kísérletezés és a bátor művészi attitűd jegyében telt el - kilép a komfortzónájából és nem a tutira fűzi fel ezt a nem túl fontos, sőt egyáltalán nem fajsúlyos lemezt.