Aki haláláig üldözte az őt kergető cenzúrát
„Az akolmelegtől és a nyájszellemtől való ösztönös irtózásom tett magányossá” – írta a 2005. október 13-án elhunyt Eörsi István. Az elvtárs-, a polgár- és nemritkán barátpukkasztó, örök vigyori író-költő-publicista munkásságának sarkpontja volt a cenzúra. Ennek legkisebb jelére Don Quijote-i csatába indult a kommunizmus éveiben éppúgy, mint a rendszerváltás után.
„Mindig úgy gondoltam, itt vannak a könyveim, amott pedig az olvasó. Köztem és a közönség között pedig van egy bizonyos közeg, amelyen át kell törni” – adta magyarázatát 1989-ben Eörsi István, miért is küzdött kortársai közül talán a legkitartóbban és a legvehemensebben a mindenkori – olykor lektornak vagy szerkesztőnek, máskor pártapparatcsiknak álcázott – cenzorokkal.
Évtizedeken át folytatott összeütközéseiből a magyar cenzúratörténetben külön fejezet állítható össze – állapította meg róla már a szamizdatos időben a barát és küzdőtárs Kőszeg Ferenc az illegális Beszélőben. Ez a szokatlan elismerés évekkel később Eörsit egyáltalán nem gátolta meg abban, hogy a rendszerváltás évében, amikor már szabadon beszélhetett, „dicsekedjen”.
A rendezvényekről bővebben itt.
A nyers szókimondása miatt még saját köreiben is gyakorta izgágának, kényelmetlennek vagy éppenséggel provokálónak titulált szerző, mint írta, „arra különösen büszke”, hogy egy alkalommal még a sajtószabadság felkent orgánuma, az írásainak egyébként rendre teret adó szamizdat, a Beszélő is eltanácsolta egy kurta elbeszélését, úgymond taktikai megfontolásokból.
Nehéz lenne eldönteni, melyik is volt Eörsi első csatája. Igaz, az irodalomtörténet számon tartja, hogy 1952-ben Déry Tibor Felelet című regényének pártvitáján a tanácskozás legfiatalabb résztvevőjeként Eörsi azzal kezdte mondandóját: nem ért egyet – az utóbb csak kultúrdiktátorként emlegetett – „Révai József elvtárssal”, aki éppen kitagadta a szóban forgó Déry-opust a szocialista szellemiségű művek sorából.
Az utolsó éves egyetemistaként a hangját próbálgató költőnek ezt a felszólalását azonban – már csak korábbi és még néhány éven keresztül írt, Rákosit és Sztálint magasztaló klapanciái okán – aligha lehet a cenzúra elleni fellépésnek nevezni. Eörsi maga az ezredfordulón megjelent Versdokumentumok magyarázatokkal című, elsősorban önmaga fölött ítélkező kötetében úgy fogalmazott, az ötvenhatos forradalom utáni szervezkedésért rá rótt börtönbüntetését vezeklésének tekintette „az égbekiáltó csalásban” való közreműködéséért.
Többek között erről az önmagára nagyon is vonatkoztatott „agresszív szellemi buzgalomról” szólt 1960-as kiszabadulása után öt évvel írt színpadi műve, A kihallgatás. A darab egyik ihlető élménye lehetett az is, hogy alig néhány héttel 1956 decemberi letartóztatása után, bürokratikus félreértésből megjelenhetett – Ütni az ördögöt címmel – Eörsi második verseskötete. Noha az abban lévő költemények még csak a vakság szégyenéről vallottak, az Élet és Irodalom – Ütni az eördögöt! című – 1957-es feljelentő cikkében már a proletárdiktatúra elleni „uszításnak” és „vicsorgásnak” értékelte azokat. A dráma egyébként csak negyedszázados fióklét után jutott magyarországi premierjéhez. Aczél György, a Kádár-korszak kulturális fődöntnöke ugyanis néhány olyan változtatást „várt” tőle, melyek a szerző megítélése szerint a mondandójától fosztották volna meg művét.
A munkáságát végigkísérő „apróbb” módosítási, illetve kihagyási „kérésként” elővezetett szerkesztőségi és könyvkiadói cenzurális beavatkozások ellen – más magyarországi fórum híján – Eörsi írószövetségi felszólalásokban emelt szót, közgyűlésről közgyűlésre. 1971-ben például az adta – egyik kedvelt, később publicisztikai rovatcímmé is emelt szavával – az ürügyet, hogy az „amúgy is számos herélésen átesett” Különremény című verskötetének példányai a nyomdából nem a könyvesboltokba, hanem raktármélyre kerüljenek. Pedig a valódi oka vélhetően a könyv végére illesztett, már provokatív címével is rendszerellenes színdarab, a Huligán Antigoné volt.
| Vágvölgyi Eörsiről |
| A HVG csütörtökön megjelenő számában Vágvölgyi B. Andrásnak, a Magyar Narancs egykori főszerkesztőjének, Eörsi István monográfusának cikkét olvashatják az íróról és a hiányáról. |
Beszédében Eörsi még csak nem is a betiltás tényét kifogásolta, azt már megszokta, „mindössze” írásbeli indoklást kívánt (volna). Noha a tagtársak a fennmaradt jegyzőkönyv szerint „hatalmas tapssal” honorálták kívánságát, a „megalkuvásra szocializálódott elnökség” (ezek Eörsi szavai) úgy ítélte meg, egy könyv kedvéért „nem veszélyezteti az állami és pártszervekkel nagy nehezen kialakított jó viszonyt”.
A tíz évvel későbbi írószövetségi közgyűlésen ennél is tovább ment. Egyenesen a cenzúra bevezetésére tett javaslatot. A „kettős publikálás”, vagyis a nyugati, illetve a szamizdatsajtóban való jelenlét miatt – az akkor épp Konrád Györggyel, Petri Györggyel és Nádas Péterrel együtt – tiltólistán szereplő Eörsi úgy érvelt: „a jelen helyzetben már az is előrelépés lenne”, ha egy törvény legalább kodifikálná a tilalmakat, s akkor a cenzor nem személyeket, hanem „csak” műveket hallgattatna el. E korántsem naivitás inspirálta javaslatot az írószövetségi tagtárs, Jovánovics Miklós, az Élet és Irodalom című hetilap akkori, a mindenkori pártvonalhoz meglehetősen cinikusan igazodó főszerkesztője azzal a tréfával pöckölte le, hogy a lapjában ő továbbra is vállalja Eörsi írásainak cenzúráját.
Erre az ideológiai felügyeletre két évvel később, 1983-ban nagy szükség is volt. Történt pedig, hogy egy akkoriban országszerte közismert arc, A Hét című politikai tévémagazin főszerkesztője, Hajdú János éppen az ÉS-ben támadta meg a Csehszlovákiában nem sokkal korábban letartóztatott emberjogi aktivistát, Duray Miklóst, pontosabban a Kutyaszorító címen New Yorkban magyarul megjelentetett önéletrajzát.
A Duray-ügy azáltal lényegült át Csoóri Sándor-üggyé, hogy a kötet politikai tabukat döngető esszé-előszavát az az idő tájt Amerikába kiengedett költő jegyezte. A Magyarországon hozzáférhetetlen memoár szerzőjét és meleg hangú ajánlóját Hajdú „szocializmusellenesnek” és „nacionalistának” bélyegezte. Az utóbb elhíresült cikk elolvasása után Eörsi szokása szerint tollat ragadott. Elsősorban nem is a tévés túlteljesítő buzgalma háborította fel, hanem az, hogy a megtámadottak még csak lehetőséget sem kaptak a viszonválaszra. Talán mondani sem kell, hogy az irodalmi hetilap Eörsi reagálásának sem adott helyet.
A rendszerváltás után Eörsi ezt a fiókban maradt írását is történelmi dokumentumként publikálta. Idáig mindez a „megszokott” menetrend szerint történt. 1994-ben azonban az ügy újabb, sajátos gellert kapott. Az időközben szocialista párti országgyűlési képviselőjelöltté (majd képviselővé) avanzsált Hajdú azzal adott felmentést egykori önmagának egy nyilatkozatában, hogy lám, neki volt igaza, hiszen a megtámadott költő a rendszerváltás után kimutatta a foga fehérjét: 1990-ben már nyíltan zsidózott.
A Nappali Hold című hírhedett Csoóri-esszésorozatot ugyan Eörsi is „iszonyatosnak” titulálta, ám a hajdúi érvelést elfogadhatatlannak tartotta. A szexualitással és az anyagcserével gyakran példálódzó publicista ekképp kommentálta a bűzös önigazolást: „A vádlott elismeri, hogy tíz évvel ezelőtt csakugyan megerőszakolt egy szűzlányt, de az időközben kurva lett, tehát mégsem erőszakolta meg, mert egy kurvát nem kell megerőszakolni.”
A közismerten baloldali, s a liberális szellemet hirdető szabad demokrata írót az ügyben leginkább az ejtette kétségbe 1994 márciusában, hogy a parlamenti választások idején Hajdú jelölésével az MSZP a „Kádár-korszak csaknem legrosszabb erkölcsi hagyományát” vállalta fel, s így „az elfogadható erőviszonyok esetén elképzelhető tisztességes együttműködés a liberális és szocialista erők között” megszűnt.
„Normális magyarországi írói létének” kezdetét Eörsi 1988-ra, a már említett A kihallgatás című, 1965-ös darabjának kaposvári bemutatójához kötötte. A Babarczy László és Mohácsi János társrendezte előadás íróját a mókás kedvű színikritikusok a rendszerváltás előévében „az év legjobb új magyar drámája” díjjal honorálták. Életműve igazi visszaigazolásának az író azonban azt tekintette, hogy régi és új művei, regényei, színdarabjai, versei úgy jelentek meg, ahogy azokat – jól vagy rosszul – papírra vetette. Az élet nagy, kiküzdött adományának tekintette azt is, hogy publicistaként kompromisszumok nélkül fejthette ki véleményét is az első nyilvánosságban.
A kimondás, kimondhatóság mámora annyira magával ragadta, hogy a rendszerváltást követő másfél évtizedben, élete utolsó 15 évében nemigen akadt fontosabb ügy, melyhez ne szólt volna hozzá. S amikor a legkisebb cenzurális megnyilvánulást észlelte, vagy csupán gyanította, bizonyosan megszólalt, tekintet nélkül arra, hogy az érintett barátja, avagy éppen ideológiai ellenfele volt.
II. János Pál pápa 1991-es első magyarországi látogatásakor például élesen tiltakozott az ellen, hogy a nagy vizitkor a rendőrség őrizetbe vette a magyar anarchisták lapjának „valamennyi” (azaz: két) rikkancsát, megakadályozva, hogy az árusok a helyszínen kínálják azt a számot, melyen a pápa képe alatt az az aláírás szerepelt: „Ne jöjjön el a Te országod!” Tiltakozásával önmaga propagátora is volt, hiszen az abortuszellenes egyházfőt „szexspecialistának” nevezve írt „köszöntőt”, alkalmi bökverset a Magyar Narancsban. Amely hetilap szerkesztőségét viszont 1998-ban azért kárhoztatta, mert tudomására jutott, hogy a lapgazda nyomására „kedvenc lapja” nem közölt egy, a szocialista párti Szekeres Imre ügyleteiről szóló leleplező írást.
Ugyanez a vehemencia jellemezte akkor is, amikor 2004. augusztusban Kuncze Gábor pártelnökhöz címzett nyílt levélben jelentette be, kilép az – általa is alapított – SZDSZ-ből. „Először történt meg, hogy egy morális disznóságot jogi érveléssel hagyott jóvá” az ügyvivő testület – írta nyílt levelében Eörsi, amikor értesült arról, hogy a nevezett grémium úgy foglalt állást: az SZDSZ által a parlament alelnöki székébe delegált Wekler Ferenc a szőlőültetvényeihez szerzett állami támogatás során csupán „élt és nem visszaélt” a pozíciójából fakadó lehetőséggel.
„Az akolmelegtől és a nyájszellemtől való ösztönös irtózásom tett magányossá” – mondogatta, amikor kérlelhetetlenségéről vagy éppenséggel kiállhatatlanságáról faggatták, s utalt arra az 1989-es írására, amelyben az egykori ellenzéki, a frissiben csehszlovák államfővé választott Václav Havel „protokollrabságáról” elmélkedett. „Magam elé képzelem, amint rolleren közlekedik a Hradzsin végtelen folyosóin (...) a biztonsági tisztek futva követik (...) a rollerező hallja a nyomában loholó roppant falka lihegését. Boldogság fogja el: üldözött megint, vagyis szabad ember.”
Effajta üldözöttként élte meg, s – négy hosszú cikke és számos nyilatkozata bizonyság rá – nem nyugodott bele abba, hogy jogerős bírósági ítélet tiltsa el egyik (a műveiben évtizedek óta előszeretettel használt „züllött”) jelzőjétől, amit ezúttal – más jelzőkkel egyetemben – a Terror Háza igazgatónőjére, Schmidt Máriára nézve telibe találónak érzett. S ezért hajlandó volt még bírságot is fizetni.
Az öniróniáját az utolsó percig megőrző – s a 2005-ös Kossuth-díját „Leukémia-díjként" emlegető – író halála előtt egy héttel írt utolsó cikke ugyancsak a „megszokott” tárgykörében mozgott. Megcenzúráztak című szösszenetében azt tette szóvá, hogy a Nap-kelte című, mára elfeledett közszolgálati reggeli tévéműsor szerkesztői „gyámság alá” helyezték, s az előre felvett beszélgetésből, úgymond az ő érdekében és pénztárcája védelmében, épp az ominózus, „a sajtószabadság védelmében dacosan megismételt jelzős mondatait ollózták ki.
(A 2005. október 22-én és a 2011. augusztus 13-án megjelent HVG-cikkek alapján.)
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
