A köztudatban az rögzült, hogy 1895 és 1929 között a némafilmek teljesen némák voltak – de ez közel sem igaz. A némafilmeket nem csak élő zene kísérte, hanem gyakran a vászon mögül külön erre a feladatra szakosodott csapatok keltettek a képpel szinkronban különböző zajokat: villámlást, ajtócsukódást és egyéb hanghatásokat reprodukáltak. A vaudeville-ek cirkuszi sátraiban is a lehető legtöbb ingerrel bombázták a nagyérdeműt: narrátorok kommentálták a képen futó látványosságokat és különböző zajokkal dobták fel a bombasztikus attrakciókat.
Az az igazán szép, hogy a mozi leglényege azóta sem változott semmit: a cél ma is a közönség bevonása a film világába, legyen szó a Saul fiáról vagy A Gyűrűk Uráról. A hang ennek az eszköztárnak az egyik legfontosabb eleme.
Túry Gergely
A filmhang keverésének gyakorlata nem nagyon változott az évtizedek során. Az esetek nagy többségében a forgatások során csak a színészek párbeszédeit rögzítik, az összes többi hangot utólag keverik rá a képre: kezdve mondjuk egy kávézói jelenet háttérzajaitól, a kinti forgalom dübörgésén át egészen az összekoccanó poharak hangjáig. Sőt, voltak olyan rendezők, akik minden részletet a hangkeverésre hagytak: Fellini gyakran még a dialógusokat se vette fel a forgatásokon – a színészek a szöveg felmondása helyett egész egyszerűen csak számokat soroltak, a tényleges szöveg utószinkronnal került a szájukba.
A megszokott filmgyártási gyakorlat szerint a film hangi atmoszférája és az összes meghatározó zörej az utómunka során kerül a képre. Ez egyrészt meggyorsítja a film elkészítését – kevesebbet kellett pepecselni a helyszíni hanggal – másrészt nagy kreatív szabadságot ad a hangtervezők (sound designerek) kezébe.
Persze az évek során egy csomó hangkeverési közhely is rögzült a filmekben: például a drámai jelenetek hátterében előszeretettel sírnak fel a csecsemők vagy a képen szereplő macskák soha nincsenek csendben – vagy nyávognak vagy dorombolnak. Ezek az akusztikai közhelyek persze általában észrevétlenek maradnak és az olyan filmtörténeti klasszikusokban is felbukkannak, mint A keresztapa. (Itt Don Corleone lelövése után a hirtelen beálló csendben hallatszik a háttérben egy csecsemő sírása és kutyaugatás, ami remekül növeli a drámai hatást. Ezt most volt szerencsénk moziban is megízlelni.)
A hangkulissza nem csak az adott jelenet hangulatát alapozza meg, hanem nagyon fontos dramaturgiai szerepe is lehet. Ennek az egyik legjobb és legészrevehetetlenebb eszköze a csend – ami persze ugyanúgy része a hangtervező fegyvertárának. A jó ütemben adagolt csend még a leghatásosabb aláfestőzenénél is hátborzongatóbb tud lenni.
A legevidensebb és legismertebb példa erre a Nyolcadik utas: a halál kulcsjelenete, amikor a legénység egyik tagjából kikel a gyilkos űrlény: a néző lesokkolását nem csak a vérfagyasztó képsor segíti, hanem a levegőbe pengeként belehasító csend.
Nézzünk meg egy másik, kevésbé látványos, de annál hatásosabb példát Martin Scorsese Nagymenők című gengszterfilmjéből: a hirtelen haragú Joe Pesci karakteréből áradó feszültséget az étteremben szép fokozatosan beálló csend hangsúlyozza:
A hangtervezők akkor érezhetik igazán elemükben magukat, amikor egy fantasztikus világ hangkulisszáját kell hihetően megteremteniük. Ilyen kihívások már a hangosfilm korai korszakában is megdolgozták a szakembereket: az 1933-as King Kong hangmérnökeinek például bábokkal animált óriásmajomnak és dinoszauruszoknak kellett hatásos hangokat kreálni.
A tudományos-fantasztikus műfaj hetvenes évekbeli virágzásával a sound designer szakma is a filmgyártás kulcspozíciójába került. A Star Wars sok szempontból a modern hollywoodi filmipar mérföldköve lett, a vizuális trükkök mellett a hangi utómunka területét is forradalmasította. Ben Burtt-nek, a Star Wars vezető hangtervezőjének egy csomó fantasztikus szereplőnek kellett kitalálnia a hangját. Burtt különböző valós hangdarabokból gyúrta össze a képzeletbeli világ hangkulisszáját: például az űrhajók hangját drasztikusan eltorzított elefántbőgésből keverte ki, a Jedi visszatér ewoke-jainak beszédét pedig tibeti, nepáli és mongol nyelvekből mixelte össze.
Egy Star Warshoz hasonló fantasztikus filmben annyira fontos a hangkulissza hatása, hogy nélküle szinte elképzelhetetlen egy film. Nem véletlen, hogy amikor Lucas az űrmeséjének első, hangkeverés előtti változatát levetítette a kollégáinak – köztük Brian De Palmának és Coppolának – egészen borzalmasan negatív reakciókat kapott.
Lucas filmje hanghatások és zene nélkül egész egyszerűen egy összebarkácsolt ostobaságnak tűnt. Ráadásul a film kulcsszereplőjének, Darth Vadernek a hangját is utólag keverték rá: James Earl Jones torzított hangja nélkül még nevetségesebb lehetett a nyersvágás. Itt egy videó a kezdeti, hangkeverés előtti fázisról:
A hollywoodi filmgyártás precízen kidolgozott rendszerében a hangi utómunkán általában sokfős csapatok dolgoznak: külön csapat felel a forgatáson rögzített helyszíni hangért, illetve több munkacsoport dolgozik a keverésen és az utólagos zajok rögzítésén. Az utóbbi szakembereket hívják az angol szaknyelvben foley artist-oknak, magyarul zörejezőknek: ezek a szakemberek rögzítik utólag, a már összevágott képhez igazítva azokat a zajokat, amiket lehetetlenség lenne korábban felvett „konzervhangokból” összeállítani.
Egy zörejművésznek gyakran a színésszé kell változnia: fel kell vennie az adott jelenetben szereplő ritmusát, a mozdulatokra teljesen rá kell hangolódnia. A foley artistok gyakran egészen abszurd módon készítenek élethű hanghatásokat: például lódobogást és lépéshangokat stúdiókörülmények között. Az alábbi rövidfilm-részlet egy zörejező stúdió munkáját mutatja be – 03:15-től igazán érdekes:
Hacked Circuit (excerpt) from Nathaniel Elegino on Vimeo.
A szerzői filmek világában is sok rendező életművében kapott kitüntetett szerepet a filmhang, Tarkovszkijtól kezdve Godardon keresztül sokan játszottak a hang mágikus vagy éppen elidegenítő hatásával.
Talán az egyik legmeghatározóbb kísérletező Robert Altman volt, aki a hetvenes években készült filmjeivel új szintre emelte a filmek akusztikai világát. Altman a sokszereplős tablófilmjeivel (M.A.S.H., Nashville, Rövidre vágva, Gosford Park) vált ismertté – a rendező egy olyan hangkeverési technikát dolgozott ki ezekben, ami egészen új élményt adott a nézőknek.
A szereplők hangjait külön hangsávokra rögzítették, amivel egy jelenetben akár egy tucat ember beszélhetett egyszerre: a képbe be- és kilépő színészek hangerősségét szabadon lehetett a vágás során variálni, a soksávos felvétellel az egyszerre megszólaló szereplők párbeszéde nem fulladt akusztikai káoszba. Altman ezzel az unortodox technikával soha nem látott realizmust csempészett a moziba: a való élet rendezetlen, sűrű akusztikai élményét.
A szerző a Prizma munkatársa.
