Fransois Truffaut: 400 csapás (1959)

A francia újhullám egyik első világsikerét egy szelíd tekintetű huszonhét éves filmkritikus hozta tető alá: a 400 csapás Truffaut önéletrajzi elemekre épülő felnövéstörténete. A vásott kamaszról, Antoine Doinelről szóló film egy csapásra meghódította Cannes-t: iszonyatosan őszintén és szeretetre méltóan mesél a párizsi tinédzser sodródásáról, aki az iskolában azt hazudja a Balzac-plagizálás miatt felháborodott tanárának, hogy az anyja meghalt, - otthon a szülei nem nagyon foglalkoznak vele -, ráadásul egy írógép ellopása tovább fokozza Antoine hányadtatásait.

Jean-Pierre Léaud neve örökre összeforrt ezzel a korai alakításával, Truffaut-val később még több további filmen meséltek Doinel későbbi életéről. A 400 csapás őszinte realizmusa, kedves humora és sodró, lírai hangulata miatt ma is remekül élvezhető.

Milos Forman: Amadeus (1984)

A Csehországból Amerikába emigrált Formannak sikerült a klasszikus zenéről és a zsenik természetéről egy olyan izgalmas és vicces filmet készítenie, ami bármely korabeli akcióvígjátékkal felveszi a versenyt: a kották és zenei motívumok szinte fegyverként, az opera előadások feszült pillanatai meg párbajjelenetekként hatnak. Forman filmje az isteni tehetséggel megáldott Wolfgang Amadeus Mozart és a középszerűség diadalát megtestesítő Antonio Salieri rivalizálását meséli el: pontosabban azt, ahogy az olasz udvari komponista epekedve lohol az osztrák zseni után.

Milos Forman mindig is az arcközelik nagymestere volt, már a korai, felejthetetlen cseh filmjeiben (Egy szöszi szerelme, Tűz van babám!) remek karaktereket vonultatott fel, színészeiből csodálatos alakítást tudott kisajtolni: erre látványos bizonyíték második amerikai filmje, a Jack Nicholson első Oscarját meghozó Száll a kakukk fészkére. Az Amadeusban a kőarcú és frusztrált tekintetű F. Murray Abraham alakít nagyot, plusz a lélegzetelállító díszletekről és a sodró sztoriról még nem is beszéltünk. Aki egyszer megnézi a filmet, az hetekig klasszikus zenét fog hallgatni az iPhone-ján.

Steven Spielberg: Indiana Jones és az elveszett frigyláda fosztogatói (1980)

A digitális trükkökkel telepakolt CGI-orgiák korában kimondottan üdítő megnézni egy olyan kalandfilmet, amiben valódi kaszkadőrmutatványok, élethű makettek és fizikailag megvalósított trükkök vannak. Spielberg filmjén semmilyen szempontból nem fogott az idő: minden részlete frissnek hat, Harrison Ford citromba harapott képe és a rajfilmszerű akciójelenetek ma is zseniálisak, sőt, látva a manapság futószalagon gyártott szuperhősfilmeket, az Indana Jones értékei megsokszorozódnak.

Az értékes műkincsek és elveszettnek hitt relikviák után kutató régészt a harmincas-negyvenes évek férfiideáljai után formálták meg, cinikus mosolya és kisfiús csibészsége mögött Humprey Bogart és Cary Grant sármja rejtőzik. Az Indiana Jones legjobb jelenetei persze természetesen az akciók: Spielberg virtuóz játékossággal komponálta meg a legendás nyitó jelenetet, de a nepáli kocsmai lövöldözés gegjei is szórakoztatóak. Spielberg és George Lucas közös agyszüleménye kötelező darab a mozival most ismerkedőknek.

Buster Keaton: Sherlock Jr. (1924)

Mai szemmel a kilencven éves némafilmek igazi őskövületnek tűnhetnek, ám ha közelebbről megnézzük ezt a korszakot, olyan műremekeket találhatunk, amik simán, csuklóból lenyomják a leglátványosabb kortárs akciófilmeket. Ilyen zseniális burleszk filmeket készített Buster Keaton és csapara, aki ma már Chaplin mellett a filmtörténet óriásának számít. Jellegzetes faarca, megnyúlt, szomorú ábrázata egy egész korszak ikonja lett.

Keaton született nevettető volt, cirkuszi családba nevelkedett őstehetség, aki olyan kaszkadőrmutatványokat és nyaktőrő kunsztokat hajtott végre, amik mai nézve egészen elképesztőek és ötletesek. A leghíresebb filmjei (Generális, Navigátor) mellett a Sherlock Jr. című 45 perces mókázása a legszellemesebb: az itt felvonultatott mutatványok nem véletlenül szoktak sokszor a közösségi oldalakon felbukkanni gif-fek formájában. A Sherlock Jr. álomjelenetének ötletes, helyszíneket összekötő vágásai a legjobb Gondry-klipekben köszönnek vissza, Keaton mutatványai (motor kormányán ülve elszáguld egy robogó vonat előtt vagy egy sok emeletes ház tetejéről egy sorompó segítségével szaltózik egy mozgó autóba) döbbenetesen erősek.

Vittorio de Sica: Biciklitolvajok (1948)

Az olasz neorealizmus a negyvenes évek közepén hódított, olyan klasszikusokat köszönhetünk az irányzatnak, mint a Rossellinitől a Róma, nyílt város vagy Viscontitól a Megszállottság. A háború után az olasz filmgyártás a kisemberek és a hétköznapi témák felé fordult, a stúdióból kivonulva eredeti helyszíneken, gyakran amatőr szereplőkkel forgattak; a neorealista irányzat Godardtól Scorseséig nagy hatással volt a később induló filmesekre.

De Sica színészként indult a pályán, később váltott rendezésre, Cesare Zavattini forgatókönyvíró volt az állandó alkotótársa. A legnagyobb sikerét a páros a Biciklitolvajokkal aratta: a háború utáni olasz hétköznapok nehézségeit bemutató film egy csapásra kultikus státuszba került, már az ötvenes évek elején a világ egyik legjobb filmjének tartották. Egy munkanélküli családapa plakátragasztóként helyezkedik el, ám a felbecsülhetetlen értékű munkaeszközét, a biciklijét ellopják: kisfiával kétségbeesett keresésbe fog Róma szegénynegyedeiben. A film főszerepét De Sica egy amatőr színészre, Lamberto Maggioranira osztotta, akinek jámbor, őszinte tekintete és tökéletesen hiteles játéka repítette a filmet a klasszikusok közé, ma is megindító és izgalmas hatását elsősorban neki köszönheti.

Luc Besson: A nagy kékség (1988)

A nyolcvanas években a francia filmgyártás egy új irányzattól, a cinema du look-tól volt hangos: a legfiatalabb rendezőnemzedék alkotásai iszonyatosan látványosak, vizuálisan kidolgozottak voltak, gyakran az amerikai műfajfilmek nyomdokain haladva. Besson mellett Leos Carax (A Pont Neuf szerelmesei) és Jean-Jacques Beineix (Betty Blue) volt az irányzat zászlóvivője: sok filmtörténész A nagy kékséget tartja a cinema du look legjellegzetesebb darabjának.

A fiatalon búvároktatóként is dolgozó Besson önéletrajzi elemekből szőtt sportfilmje egy szabad merülő búvárról és gyerekkori barátjáról (későbbi vetélytársáról) szól, a különleges hangulatú és látványvilágú filmben a suspense-thrillerek feszültsége keveredik a tengermély fenségességével és a melodráma műfajával.

George Lucas: Amerikai graffiti (1975)

George Lucas még a Csillagok háborúja eszméletlen sikere előtt lerakott az asztalra egy hangulatos retróvígjátékot, ami a hatvanas évek tinédzservilágának állít emléket. A sok szálon futó, rövid jelenetekből álló film egy éjszaka mikrotörténeteit meséli el: napnyugtával az álmos kisváros utcáit ellepik a csajok után rohangáló kanos tinik, a bőrszerkós vagányok, akik a felturbózott verdákból bömböltetik a rock and roll-t, miközben a piros lámpánál egymást hergelve túráztatják a motort. Lucas filmje szinte líraian személyes, a későbbi látványos űrfantáziákhoz képest csendes műremek, az Új Hollywoodi 400 csapás.

Az Amerikai graffitit a humor mellett áthatja az elmúlás hangulata is, az utolsó nyár melankóliája; a film egymás útját keresztezve bolyongó hősei már érzik, hogy ezek a bulik lesznek az utolsók: nem lesz több éjszakai csajozás és országúti illegál versenyzés, irány a távoli egyetem és a felnövés kiábrándító világa. Lucas filmjét nem csak a kamaszoknak lehet ajánlani, hanem azoknak, akik csak egy ügyes üzletembernek titulálják a rendezőt.

Tim Burton: Ollókezű Edvárd (1990)

Tim Burtonnel újra népszerűvé váltak a gótikus rémfantáziák: a különc rendező leginkább a német expresszionista film álomszerű díszleteiből és az amerikai kertváros művirágos horrorjából merít. A legszemélyesebb filmjei közé tartozik az Ollókezű Edvárd, a külváros konzummennyországába beilleszkedni képtelen magányos rémalak szomorú históriája.

Johnny Depp személyében Burton megtalálta az alteregóját, a különc művészfigurát, akinek különleges képessége – mondjuk ki: ollókeze – leginkább csak bajt hoz a fejére: a bugyuta kertvárosi asszonysereg eleinte sztárfodrásznak és kreatív sövényszobrásznak használja szegény Edvárdot, később pedig pont különcsége miatt üldözik el. Burton filmje egyszerre megható és kimondottan vicces, mindenek felett pedig eszméletlenül látványos: az Edvárdot teremtő őrült tudós műterme a legszebb a filmdíszletek történetében.

Kertész Mihály: Casablanca (1942)

Vannak filmek, amik nem véletlenül válnak sokat emlegetett klasszikussá. Kertész Mihály a húszas évekbeli emigrációja után Michael Curtiz néven vált sokoldalú hollywoodi filmrendezővé: neve a filmtörténet legjobbnak tartott romantikus drámájával forrt egybe. A Casablanca ma is nagyon jól működik: nagyon el van találva a kémia a fanyar humorú Humprey Bogart és a törékeny Ingrid Bergman között, a mellékszerepekben brillírózó színészek, például a szintén magyar származású Peter Lorre sokat dobnak az összképen.

A legendás Epstein testvérek által írt film forgatókönyvét ma is rendszeresen tanítják filmírói kurzusokon: milyen zseniális harmóniában ötvöz műfajokat, hangulatokat és milyen jó tempóban bomlik ki az óraműpontossággal felépített sztori. A casablancai bártulajdonos Rick figurája kultikussá vált: a háború borzalmai elől az észak-afrikai senkiföldjén menedéket nyújtó kocsmáros a kúlság örök ikonja lett. Kötelezővé kéne tenni minden tininek, hogy lássák, milyen vagány volt a dédszülők generációja.