Sicario

A hamarosan a Szárnyas fejvadász folytatásába belevágó Denis Villeneuve (Fogságban, Enemy) ezzel a filmmel végleg az A-kategóriás rendezők elitligájába jutott. Ha esetleg valaki még kételkedne ebben, akkor nézze meg a Sicario kezdő tíz percét, amely egyszerre gyomorfogató és feszültségtől terhes.

Persze tudott ő már feszült, titkoktól hemzsegő atmoszférát teremteni a Felperzselt földben vagy az Enemyben is, de a Sicarióval még számára is ismeretlen terepre, a mexikói-amerikai határvidékre merészkedett, ahol a drogháború európai szemmel elképesztő méreteket öltött. 2007-2014 között Mexikóban 164 ezren haltak meg a drogháború miatt – csak összehasonlításképp, Irakban ugyanebben az időszakban feleannyi ember vesztette életét.

AFP / Black Label Media / Thunder Road Pictures / The Kobal Collection / Foreman, Richard Jr.

A Sicariót a szereposztása emeli ki a hasonló filmek közül: a naiv, mindenre rácsodálkozó főszereplőt Emily Blunt alakítja, aki egy, a törvények betartásához szokott túszejtőkre szakosodott rendőrtisztet játszik. A film az ő szemszögén keresztül mutatja meg, hogy a legbűnősebb, csonkított testekkel kicicomázott Juárezben már nincsenek szabályok, és az egymással rivalizáló kartellek érdekei írnak felül mindent.

A végig ügyesen adagolt végső poént, illetve Benicio Del Toro karakterének motiváciòit nem lőnénk le előre, mert ezt a filmet szinte csak végig libabőrrel lehet nézni. Már-már a Nem vénnek való vidék fojtogató hangulatàt idézi a Sicario, de annyi morbid humor sajnos nincs ebben a filmben, mint Coenék mesterművében.

A város hercege

A drogellenes rendőröket gyakran a városi bűnözés szürkezónájában dolgozó, az illegális módszerektől nem feltétlenül elrettenő figuráknak ábrázolják. A kábítószer-kereskedelem szövevényes hálózatát drogos spicliken és beépített embereken keresztül felgöngyölítő zsaruknak muszáj alámerülniük a mocsokba, ahonnan nem feltétlenül tudnak mindig tiszta lelkiismerettel hazasétálni.

Sidney Lumet a hetvenes években volt ereje teljében, meghatározó bűnügyi filmekkel (Serpico, Kánikulai délután) és egy médiaszatírával (Hálózat) írta be magát az amerikai film nagykönyvébe. A város hercege a Serpicóval már pedzegetett témát, a rendőrségi korrupciót járja körbe a korrupcióba keveredett rendőr nézőpontjából. A Hairrel befutott Treat Williams egy kábítószer-ellenes rendőri osztag lobbanékony vezetőjét alakítja, aki azt a döntést hozza, hogy segít a belső ellenőrzésnek felgöngyölíteni a rendőri visszaéléseket: ám menet közben realizálnia kell, hogy nem tudja társai védelmét biztosítani.

A város hercege egy zsarufilm és egy tárgyalótermi dráma ügyes keveréke: lassan kibontakozó cselekményéből jól átélhetővé válik a drogellenes rendőrség szélmalomharcnak tűnő munkája, amit szinte lehetetlen eredményesen elvégezni a bűnbe való megmártózás nélkül.

Kiképzés

Anoine Fuqua feszes zsarufilmje a kábítószer-ellenes rendőrök legsötétebb bugyraiba vezet be, a Denzel Washington által alakított főszereplő a negatív hősök koronázatlan királya. A később saját rendezéseivel nagyokat dobó David Ayer forgatókönyvéből készült film egy kezdő kábítószer-ellenes rendőr (Ethan Hawke) első napját meséli el, aki a korrupt és velejéig romlott társát (Washington) kíséri a meglehetősen gyanús ügyleteibe.

A Kiképzés a legtöbb kortárs rendőrfilmhez hasonlóan a Los Angeles-i külváros gettóinak kertesház-labirintusában játszódik, ahol a mexikói és afroamerikai bandák tűzharcaitól rettegnek a lakosok, ráadásul a kartellek által irányított kábszer-kereskedelem végeláthatatlan utánpótlást biztosít a bűnözésnek. A Kiképzés is inkább a korrupcióra, mintsem a rendőri munkára teszi a hangsúlyt, inkább a naiv és erkölcsös újonc és a romlott öreg róka párharcára fókuszál: Washington zseniális alakítása révén a film minden pillanata tele van pumpálva adrenalinnal. Azok a jelenetek a legütősebbek, amikor Washington pisztollyal veszi rá a kezdő zsarut, hogy beleszívjon a lefoglalt fűbe, vagy amikor Hawke magára marad egy csapat latino gengszterrel egy konyhában. A Kiképzés a legjobb rendőrfilmek közé tartozik.

Francia kapcsolat

A Francia kapcsolat talán a filmtörténet egyik legpesszimistább rendőrfilmje, a végkifejlete legalábbis páratlanul nyugtalanító. William Friedkin a hetvenes években élvezhette karrierjének csúcskorszakát: a Francia kapcsolat sikere után rögtön egy újabb kritikai és kasszasikerrel, az Ördögűzővel jelentkezett. Mindkét film, de főleg a Gene Hackman és Roy Scheider főszereplésével forgatott krimi a realista stílusával robbantott nagyot.

A film képi világa egy dokumentumfilm nyersességére emlékeztet: Friedkin több akciójelenetet úgy rendezett, hogy nem tervezett meg mindent előre, voltak olyan pillanatok, amikor az operatőr se tudta, hogy a szereplők merre mozognak majd. Ez a szokatlanul életszagú stílus és a gyakran brutális erőszak ábrázolása egészen sokkoló volt a maga idejében, de még ma, több mint negyven év után is nagyon jól működik.

A Francia kapcsolat egy nemzetközi drogkereskedelmi hálózat lebuktatását mesél el, a Franciaországon keresztül importált heroin felvásárlóit New York gettóinak csatornabűzös sikátoraiban próbálják nyakon csípni. A megfigyelésre, követésre és üldözésre épülő cselekmény tele van feszült pillanattal, a híres autósüldözés pedig ma is látványos, amiben Hackman egy magasvasúton száguldó metrót üldöz.

Végveszélyben

A Tom Clancy bestselleréből készült film inkább a politikai thriller műfajához áll közel, bár a korábbi Jack Ryan-filmekhez (Vadászat a Vörös Októberre, Férfias játékok) hasonlóan itt is van egy-két kiváló akciójelenet: ezek közül talán a bogotái rakétavetős rajtaütés a leglátványosabb, persze a filmre jellemző hangyányi pátosz azért némileg tompítja a hatását.

A kolumbiai drogkartellek ellen titkos katonai missziót indító Fehér Ház kénytelen trükközésekbe és sumákolásokba belemenni, a némileg ostoba elnök háta mögött a legmocskosabb alkukat kötik. Erre derít fényt Jack Ryan, a CIA tanácsadója, a fegyverhez alig nyúló „értelmiségi kém” megtestesítője. Harrison Ford másodjára bújt a karakter bőrébe, az ausztrál Phillip Noyce decens rendezése a Férfias játékokhoz hasonlóan mérsékelten izgalmas tud lenni: a kilencvenes évek klasszicizmusán felnőtt nézőknek üdítő nosztalgiát okozhat a film, főleg James Horner mindent elsöprő filmzenéje.

Traffic

A Traffic a Mexikóból induló drogkereskedelem ellen való küzdelem legátfogóbb tablója: szinte minden fontos érintettnek – a kartell-vezértől a tijuanai kábszer-ügynökökön és az amerikai fogyasztón keresztül az államügyészig – egyaránt fontos szerepe van a filmben.

Steven Soderbergh a páratlanul fiatalon, huszonhat évesen nyert Arany Pálma után néhány évre parkolópályára került, csak a kilencvenes évek második felére tudta kiheverni a hirtelen jött sikert. 2000-ben nem csak a Traffic-kel, hanem egy másik filmmel, az Erin Brockovich-csal is Oscarra jelölték, ezzel Kertész Mihály mellett ő az egyetlen rendező, akinek ez a bravúr valaha sikerült.

A Traffic cselekménye három fő szálon mozog, amiket a könnyebb követhetőség érdekében Soderbergh különböző vizuális világgal mesél el: a leghangulatosabb szál ezek közül a mexikói kábszer-ügynökök harca a tijuanai kartellek ellen. A mexikói epizódok sárgás, kontrasztos képi világának poros stílusa élesen elkülönül az ohio-i bírót alakító Michael Douglas jeleneteinek neonkék hidegségétől. Ezzel az Oscart hozó alakítással Benicio Del Toro feliratkozott az első számú sztárok listájára.

Vadállatok

Oliver Stone számára igen gyérül indult az új évezred: a Nagy Sándor, a hódító és a Word Trade Center is egyszerre volt kritikai és anyagi bukta, majd a későbbi W., illetve a Tőzsdecápák folytatása is viszonylagos érdektelenségbe fulladt. Stone számára mindig is Amerika újkori történelme jelentette a legfontosabb témát, legyen az a közelmúlt fordulópontja (JFK – Nyitott dosszié, A szakasz) vagy a jelenkor ellentmondásai (Tőzsdecápák, W., World Trade Center). Legutóbbi munkája, a Vadállatok inkább egy tiszta akció-thriller, mint egy kortárs amerikai társadalmi elemzés, persze a drogkereskedelem és a mexikói kartellek tevékenysége az egész országra kiterjedő problémát jelentenek.

A Vadállatok két marihuánát termesztő kaliforniai cimborának, illetve közös szerelmüknek a kalandját meséli el, akik összetűzésbe kerülnek a nem kimondottan finom lelkű tijuanai drogkartellel. Az átverésre, egymás kijátszására és szolid emberrablásokra épülő sztoriba egy korrupt drogellenes zsaru is belepiszkít – John Travolta csuklóból hozza a mosolygós kóklert. A Vadállatok nem írja újra a filmtörténelmet, ám pörgős cselekménye, a színészek játéka (ismét a gonosz szerepében brillírozó Benicio Del Torót érdemes kiemelni) az átlag fölé emeli, és a régi Oliver Stone-t juttatja az eszünkbe.

Amerikai gengszter

Denzel Washington ebben a szerepében tovább csillogtatta a Kiképzésben felvillantott sötét oldalát: itt egy könyörtelenül következetes harlemi drogbárót alakít, aki a hetvenes évek elején New York legkelendőbb, egyenesen Vietnamból importált heroinját terjesztette.

Ridley Scott nagy műgonddal teremtette újra a hetvenes évek városi miliőjét, a film atmoszférája iszonyatosan sűrű, amihez persze Harris Savides képei is sokat hozzátesznek. Scott filmje epikus hömpölygéssel, szinte életrajzi filmként meséli el a Washington által alakított drogkereskedő, Frank Lucas felemelkedését és bukását. Az őt üldöző, betegesen becsületes, de közben kicsapongó életet élő zsaru, Richie Roberts (Russel Crowe) a drogkereskedő tükörképeként jelenik meg: ő a normális családi életet feláldozva lohol a bűnöző után.

Ez a tükrözött karriertörténet, az egymást kiegészítő rendőr és bűnöző szembenállása kicsit a Szemtől szemben című filmre emlékeztet, Scott munkája persze kevésbé sikeredett olyan súlyosra, mint Michael Mann kilencvenes évekbeli remeklése. Az Amerikai gengszter összességében egy jó ritmusú, izgalmas karaktereket és mellékszereplőket felvonultató film – még a rapper RZA is feltűnik benne, mint slampos kábítószer-ellenes zsaru, a császári arcélű Armand Assante is tökéletes választás olasz maffiózónak  – mindenképpen megérdemli a figyelmet.

Az utolsó műszak

David Ayer hiperrealista zsarufilmje két átlagos utcai járőr mindennapjait követi a Los Angeles-i gettóban, ahol a rendőröknek a terjeszkedő drogkartellek szadista embereivel is meg kell küzdeniük. Ayer filmje nem a drogosztagok és kábszeres nyomozók munkájába ad betekintést, hanem a rendvédelmi ranglétra legalján melózó járőrök mindennapi aprómunkáját mutatja be: a csendháborítástól a drog- és emberkereskedelem mocskáig minden kijut a film főszereplőinek.

Ayer a divatos found footage (talált felvétel) formáját keveri a dokumentarista videóképekkel, ezzel a Youtube-generáció megnövekedett valóságéhségéhez igazítva a film vizuális világát. Az utolsó műszak ettől a formai ötlettől rendkívül realista, gyomorba vágóan intenzív élmény lesz.

Nem vénnek való vidék

A Coen-testvérek a nyolcvanas évek óta készítik a határokat és formákat feszegető műfajfilmjeiket. Leginkább a bűnügyi zsánerben készítettek ma már klasszikusnak számító darabokat, hol komolyabb (Fargo, A halál keresztútján, Az ember, aki ott se volt) hol viccesebb (A nagy Lebowski, Ó, testvér, merre visz az utad?) kiszerelésben.

A Nem vénnek való vidék ez idáig az egyik legzseniálisabb munkájuk: ez a lassú, de minden percében iszonyatosan feszült neo-western a mexikói határvidéken játszódik. A film főszereplője (Josh Brolin) egy félresikerült drogüzleti adásvétel hullahegyeire bukkan a pusztáságban, az egyik halott mexikói fegyveresnél pedig egy teli táska pénzt is talál. E körül a táska körül bonyolódnak a szálak: egy totálisan pszichopata bérgyilkos (Javier Bardem csodálatos alakítása) és egy bölcs sheriff (Tommy Lee Jones) is a hős nyomába ered.

A Cormac McCarthy regényéből készült film tökéletesen vissza tudja adni az író mexikói határvidéken játszódó könyveinek (Vad lovak, Átkelés) hangulatát, a vessző nélküli mondatainak megállíthatatlan erővel hömpölygő líráját. A film utolsó jelenete a leghatásosabb: a nyitva hagyott történet végén az álmát elmesélő, kiábrándult sheriff képe örökre beleég az emlékezetünkbe.