szerző:
Balla István-Bodnár Zsolt-Németh Róbert
Tetszett a cikk?

Dalok szakításhoz. Dalok külső és belső utazáshoz. Út közben született dalok. Dalok, hogy még mindig higgyünk az indie-gitárzenében. Dalok a pszichedelikus-garázs-rockos-folkos eklektika és a citrom jegyében. Mind nagyszerű és mindet ajánljuk. Soha rosszabb évkezdést a nemzetközi lemezfronton!

Ryan Adams: Prisoner

Ryan Adams immár bő másfél évtizede szólóelőadó. A gitáros-dalszerző-énekes a Whiskeytown nevű alt-country-zenekart hagyta ott a saját karrierért, mely a Heartbreaker című lemezzel egyenesen repülőrajtot vett és nagy reményekkel folytatódott a Gold című albummal (melyen még maga Elton John is vendégszerepelt), s a kétezres évek első tíz évében majd minden esztendőben újabb és újabb szólóalbumot fialt (csak két év, 2006 és 2009 telt el új Ryan Adams-dalgyűjtemény nélkül, 2005-ben viszont egyenesen három lemeze került a boltokba). A túlmozgásos Adams az americana wunderkindjeként indult, de szólókarrierjét – a vicces metal- és punkprojektekkel, az irodalmi munkássággal és a producerkedéssel együtt – összességében egyenetlennek kell neveznünk.

A zenész, aki jó ideje üzembiztosan szállítja a tipikusan Ryan Adams-es folk-rockos, Tom Petty-s, Neil Young-os, Bruce Springsteen-es lemezeket, a tavalyi évet ugyan kihagyta, de az előző esztendőben nagy feltűnést keltett azzal, hogy egy az egyben feldolgozta az amerikai tinibávány, Taylor Swift 1989 című lemezét (ami a hvg.hu 2014-es listáján is szerepelt), melyet – bár eredetileg azt ígérte, hogy a Smiths modorában alkotja újra a számokat – inkább valahol Bruce Springsteen, Tom Petty és persze saját addigi munkáinak modorában tette a magáévá.

A most megjelenő, a Rolling Stones felől ismert sztárproducerrel, Don Was-zal elkészített lemez nem okoz meglepetést, és nem is meglepetés a meglepetés hiánya: Adams egy ideje a saját maga kijelölte, egyébként kifejezetten megkapó és szerethető territóriumban rója az újabb és újabb köröket. A lemez finoman elégikus hangulata sem véletlen: a szerző-előadó igen nehéz időszakon ment keresztül, tavalyi válása minden fájdalmát és keservét ebbe az albumba, ezekbe a dalokba oltotta. A Prisoner nem bulilemez, de egy bambulós/mozizós utazáshoz, egy belassult vasárnap délelőtthöz, vagy bármilyen szabadon választott befelé vitorlázáshoz tökéletes kísérőzene lehet.

(NR)


Julie Byrne: Not Even Happiness

Julie Byrne akusztikus gitáros amerikai folkénekesnő. Na, ezzel még nem sokat mondtuk. A 2010-es években, kis túlzással, minden klub színpadára, minden független kiadó katalógusába, minden heti-havi lemezajánlóba jutott-jut egy frissen kikelt Joni Mitchell, egy újszülöttnek-minden-vicc-új Suzanne Vega, egy fura mintha-korai Kate Bush, és ilyenkor persze az is van, hogy nem könnyű a stílusgyakorlatok vagy a zsánergesztusok közül kihalászni az igazi remekművet. Persze ez sem igaz: amikor igazi remekművel, úgy is, mint tehetséggel találkozunk, akkor "egy pillanat" – vö. néhány dal meghallgatása – alatt világossá válik, hogy miért pont erre a lemezre, erre a személyiségre kell majd emlékeznünk az év végén, jobb esetben évek múltán is.

Tehát akkor neki is futok még egyszer. Julie Byrne olyan egy szál gitáros folkénekesnő, akire az év végén, sőt reményeim szerint a következő évben, sőt az után is emlékezni fogunk. Semmi olyan nem történik a Not Even Happiness című lemezen, amit ne hallottunk volna a már említett Joni Mitchelltől, Kate Bushtól vagy egy másik ős-hőstől, Vashti Bunyantól, mégis, mégsem azt kérdezzük magunktól, hogy oké, de most akkor miért kellene ezekre az finom, légies, elegáns, álomszerű, szermélyes dalokra figyelnünk, hiszen már annyiszor hallottunk ilyeneket, hanem még közelebb húzódunk a lejátszóhoz, még jobban a fejünkre húzzuk, a fülünkbe dugjuk a fej- vagy a fülhallgatót, hogy még közelebb, még beljebb jöjjenek ezek a dalok, mert az ilyen daloknak optimális esetben az a dolguk, hogy közel jöjjenek, és nem az, hogy kérdéseket tegyenek fel, mármint, hogy mihez képest születtek és mi végre vannak.

És ezek a mágikus realista, bukolikus, látomásos, érzelmes dalok nem tesznek fel ilyenfajta kérdéseket, csak elmondanak, meg mesélnek, meg elvisznek valahova. Ezért csodásak. "A kertben ülök/a szélnek énekelek/horgonyt keresek/Istent keresem odabent", és akkor csak egy sort idézünk a sok erős közül.

Az 1990-es születésű Byrne egyébként igazi utazó trubadúr, élt már Buffalóban, Pittsburghben, Northampton, Massachusetts-ben, Chicagóban, Seattle-ben és New Orleans-ben, a lemez New York államban készült, jelenleg pedig New Yorkban lakik, ahol – a Central Parkban – a zenélés mellett, amikor éppen nem turnézik, mellékállású parkőr. Viszont nem műkedvelő zenész, nagyon nem az, ezt második nagylemeze alapján is (az első: Rooms With Walls & Windows, 2014) bizton állíthatjuk.

(NR)


Bonobo: Migration

Ügyes címválasztás. A kulturális élet jelenlegi, totálisan átpolitizált hangulatában nehéz nem a migrációs válságra asszociálni a brit producer, elektronikus zenész legújabb, hatodik lemezének címéből. Simon Green hat éve hagyta el Londont, és kimerítő turnézás után végül New Yorkban, majd Los Angelesben telepedett le, életében először pedig nem stúdióban, hanem az úton, a laptopján írta és rögzítette.

Erről szól – már amennyire egy főként instrumentális lemez „szólhat” valamiről – a Migration. A YouTube tízórás chill-mixeinek királya ezúttal sem elégedett meg egy összedobott dalgyűjteménnyel, továbbra is küzd a digitális hangminták ellen, és minden hangot igyekszik ő maga felvenni, esetleg zenésztársaival felvetetni. Ha kell, a buszon, repülőn; ha kell, gyorsan a backstage-ben, koncert előtt.

A csodálatos Gemma Artertonnal és egy megkapó, enyhén sci-fis történettel megtámogatott klipet kapó Kerala – ami egy kilencvenes évekbeli R&B-dalból kölcsönzött vokált – színtiszta csúcspont, de a neonos Outlier, a földöntúlian gyönyörű Second Sun is felsőkategóriás Bonobo, a vendégénekesekkel operáló dalok közül pedig egyértelműen kiemelkedik a korábban Chet Fakerként ismert Nick Murphyvel közös No Reason.

(BZS)


Cloud Nothings: Life Without Sounds

A clevelandi Dylan Baldi eddigi érzelmi kirohanásai – vagy Cloud Nothings-lemezek, hívjuk, ahogy akarjuk – közül a legösszeszedettebb a Life Without Sound című negyedik, igaz, ez egy olyan bandától nem túl meglepő, amely idáig a csilingelő lo-fi indie, a szégyentelen pop-punk és a sistergő post-hardcore területein is próbálta megtalálni a saját hangját. Ezeket a vonalakat persze nem felejtették el, sőt. Találtak egy olyan producert, akinek a segítségével sikerült úgy egybesűríteni ezeket, hogy közbe végig tudjuk: ez az igazi Cloud Nothings.

John Goodmanson a Death Cab for a Cutie és a Sleater-Kinney lemezeivel bizonyította, hogy a húzósabb indie-albumokon tudja csak igazán kiélni magát, a Life Without Soundon így a legjobbat hozta ki a bandából. A lemezt nyitó Up to the Surface például hiába indít becsapósan melodramatikus zongorával, a kétségtelenül melankóliába merülő dal sokkal kevésbé konvencionális folytatást kap, hogy a második felére igazi gitárorgiába csapjon át. A Things Are Right With Youban már megjelenik az a hangzás, ami az egész albumra jellemző lesz: a The Cribs munkásságához hasonlóan karcos-dallamos, ami két himnikus refrén között bátran hagyatkozik a hangszerek összjátékára.

A lo-fi és a grunge jellemző megoldásai esetenként egy dalban váltják egymást (Enter Entirely), de a post-hardcore sem hagyta el a banda szellemiségét, legyen szó arról, hogy az első pillanattól lerohanják a hallgatót (Darkened Rigs) vagy arról, hogy károgós elszállásokkal tegyék teljesebbé egy dal érzelmi palettáját (Strange Year, Realize My Fate). Az ilyen lemezek miatt van még 2017-ben is hitünk az indie-ben.

(BZS)


Ty Segall: Ty Segall

Követni sem lehet a San Franciscó-i gitáros-énekes életművét. 2008-ban lépett szólópályára, és ez már a kilencedik (!) albuma. Ja, és ha nem figyelünk, jelentet meg lemezt Ty Segall Band név alatt is, és dolgozik különféle mellékprojektjeivel, a Fuzz-zal, a Broken Battel vagy a GØGGS-szal is.

Ahogy korábban is írtuk, a zenei hiperaktivitása elsősorban a karcos-harapós hetvenes évekbe húz vissza. „Részben a garázsrockos, protopunkos, stoogesos Egyesült Államokba, részben a hard rockos és glam rockos Nagy-Britanniába, ahonnan a Led Zeppelin, a Black Sabbath, a Rolling Stones, David Bowie, a T-Rex, a Thin Lizzy és a korabeli Roxy Music cuccait szedegette magára.” Persze – tettük akkor is hozzá – nem attól érdekes, ami eszünkbe jut róla, hanem az, ahogyan átmossa magán privát zenei mániáit.

Első szólólemeze címe is egyszerűen a neve volt, most megint nem jutott eszébe más – legalábbis, ami a lemez címadását illeti. Mert zeneileg egészen elképesztő ez az album. Tulajdonképpen tekinthetjük bevezetés a tysegallizmusba-darabnak is: aki most találkozik először vele, mindent megtudhat erről a most 30 éves fickóról. Ugyanúgy bemutatja, hogy szólna ma a – nem titkolt nagy példakép – T-Rex, mint ahogy megenged magának egy több mint tízperces, hol glam-folkos, hol hardrockos, hol garázs-punkos, hol pszichedelikus opust, másutt pedig némi finom countryt vezet elő, vagy egy gyönyörű lírai dalt, ahogy az John Lennonnak is tetszene. A lemez hallgatása közben egyébként többször eszembe jutott Lennon, és ez amellett, hogy elég meglepő volt Ty Segalltól, nagyon jólesett.

Korábbi lemezei is szimpatikusak voltak, érződött a nyugati-parti lazaság, ámulhattunk a virtuóz hangszeres játékon, de nekem valahogy kissé egysíkúnak, olykor unalmasnak tűntek. Most az eklektikus, és nagyon jól megírt dalok egy cseppet sem hagyják leülni az érdeklődést. Mit mondjak, amikor először végighallgattam, nem volt kérdés, hogy hova kapcsoljak: megint Ty Segallra.

(BI)


Menace Beach: Lemon Memory

Bár szupergrupnak nevezik magukat, a 2012-ben Leedsben alakult zenekar leginkább a két alapítótag (Ryan Needham és Liza Violet) projektje. 2014-ben debütáltak a Ratworld című albumukkal, amelynek a vissza a 80-as/90-es évekbe-világa rögtön lenyűgözte a kritikát és a közönséget is. A – Ryanék valami fura házi babonájára utaló című – Lemon Memory ugyanebből, az amúgy mostanában sokak által újra felfedezett hangulatból indul ki. Eszünkbe juthat a Dinosaur Jr. éppúgy mint a B-52’s vagy akár a Cure, a Pavement és sok más kortársuk, de ezúttal meglett az a bizonyos saját Menace Beach-hang is.

Rögtön az első dal (Give Blood) bevezetője képbe helyezi a hallgatót: mintha egy garázsban próbálgatnák a gitárt, erősítőt, majd jön a zúzás, és nagy kérdés: "Why do I sing about death?". Aztán egy játékosnak, kicsit új hullámosnak tűnő, de súlyos – és persze a témánál maradó dal – következik, a Maybe We’ll Drown, ami klipet is kapott, és amiben a kicsit infantilis, de mégis fenyegető, monoton ütemekre Lisa által elővezetett angyali-pimasz hang varázsolja el a hallgatót. Ja, és a lemez egyik legjobb pillanatát is ebben a dalban találjuk: tessék csak figyelni azt a szintén infantilis, de teljesen idegbeteg gitárszólót! És így tovább, miközben tényleg gondoskodtak az egységes a hangzásról, nem tudni, mi következik, egy hagyományosabb surf-punk, egy lidérces gyerekdal, vagy mondjuk a pszichedelikus, de a Black Sabbathra is hajazó Can’t Get a Haircut, a maga őrületbe ordító lezárásával.

És akkor még nem beszéltünk az album legjobb daláról, a garázsrockos karccal megfűszerezett, a kései Beatlesre emlékeztető címadóról, aminek fura szintihangja olyan hatást kelt, mintha az egészet egy nyúzott audiókazettán hallgatnánk, ami most került elő a fiókból. Mondjuk 1990-ből.

(BI)

 

 

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Hétfőn kezdődik az üzérkedéssel és korrupcióval vádolt Sarkozy pere

Hétfőn kezdődik az üzérkedéssel és korrupcióval vádolt Sarkozy pere

100 millió követő 1,5 év alatt – megvan az álomrekordot elérő első TikTok-felhasználó

100 millió követő 1,5 év alatt – megvan az álomrekordot elérő első TikTok-felhasználó

Engedélyezte az MNB a Hungarikum Alkusz tulajdonszerzését a CIG Pannónia Életbiztosítóban

Engedélyezte az MNB a Hungarikum Alkusz tulajdonszerzését a CIG Pannónia Életbiztosítóban