szerző:
hvg.hu

A tavalyi esztendőhöz hasonlóan idén is összeállítottuk az év legjobb lemezeinek listáját. Volt miből válogatni, hiszen 2014-ben is számos nagyszerű album látott napvilágot. Íme, a hvg.hu 2014-es listájának második fele, a huszadiktól a tizenegyedikig. Holnap folytatjuk a legjobb tízzel.

Az év lemezei 11-20.
11. Jack White: Lazaretto

12. Spoon: They Want My Soul

13. Mac De Marco: Salad Days

14. Grouper: Ruins

15. Elbow: The Take Off and Landing Of Everything

16. Sun Kil Moon: Benji

17. Lana Del Rey: Ultraviolence

19. Taylor Swift: 1989

20. Tinariwen: Emmaar

11. Jack White: Lazaretto

Jack White, a kétezres évek kulcszenésze már anyazenekara, a White Stripes fennállása alatt is belekezdett új projektekbe, a duó feloszlása óta pedig kifejezetten hiperaktív – a Raconteurs, a Dead Weather, az Alicia Keyszel közös Bond-filmzene vagy a Danger Mouse–Daniele Luppi-féle Rome lemezen való közreműködése mellett 2012-ben készítette el Blunderbuss című nagyszerű első szólólemezét.

A két év szünet után megjelent új album simán tartja a szintet, sőt. Van itt minden: hangszórórepesztő torzítások és riffek, lerottyant honky-tonk zongora, hiphop-grúvokat megszégyenítő, részegítő ütemek, White hisztérikusba hajló énektónusa, stones-os lötyögés – összességében az a nehezen körülírható modern értelmezés, ami a sok-sok retroelemet mégis jelen időbe pakolja. Együtt szinte maga a tökély.

12. Spoon: They Want My Soul

Már a lemez megjelenésekor megírtuk, hogy ennek az albumnak helye lesz a 2014-es best of listán. És íme. A garázsrockból kiinduló, de azt sok mindennel – elsősorban poszt-new wave-vel, rhythm and blues-zal és némi elektronikával – fűszerező, s mindebből egyéni hangzást összekeverő austini zenekar azt is megengedi magának, hogy egy echte stones-os dallal nyissa a lemezt. Aztán beveszi az előbb felsorolt zenei kanyarokat, s közben olyan finomságokat vezet elő, mint a kora hatvanas évekbeli –  Wilkin-Westberry által írt, és a svéd-amerikai Ann-Margret által felénekelt – hatnyolcados lüktetésű Just Don't Understand című blues, amit mellesleg leginkább a Beatles-feldolgozásból ismertünk. Eddig. Az albuma végére pedig elérkezünk az erősen elektro-popos, new wave-es New York Kisshez.

Mindez mégsem egy öncélú stíluskavalkád – minden egyes számon ott a jellegzetes, spoonos hangulat. A zenekarnak ez már a sokadik albuma, ha eddig nem figyeltünk fel rá, és jót akarunk magunknak: itt az idő.

13. Mac DeMarco: Salad Days

Kétségtelenül Mac DeMarco a néha dögunalmas és kiszámítható indie-cirkusz legeredetibb és legszerethetőbb figurája. Most sem hazudtolta meg magát, mert miközben mindenki az újabb szakadt rockhimnuszokat (pl.: Ode to Viceroy) várta tőle, ezúttal egy pofátlanul hányaveti és szomorkás lemezzel állt elő. Na persze nem kell félni, a turné utáni fáradtság és szomorúság mögül mindig kikacsint kedvenc kanadai zenebohócunk, pont emiatt működnek a Salad Days dalai.

Mi pedig örülünk, hogy DeMarcónak volt mersze megmutatni ezt kevésbé vicces oldalát is. Így legalább kiderült, hogy ő tényleg a csóró és félbolond zenészsrác a szomszédból, akinek néha sz*rabb a kedve, de még ezt is képes önnön javára fordítani.

14. Grouper: Ruins

A főleg underground experimentális zenéiről és hangkollázsairól ismert kísérletező kedvű amerikai művésznő, a kaliforniai Elisabeth Harris tíz év óta jelentet meg lemezeket, de sosem jutott, és nem is készült beljebb a perifériánál.

Ezt az idén megjelent csendes, zongorás lemezt sem vádolhatjuk azzal, hogy olcsó hallgatnivaló volna, de elég beszédes, hogy ez az album még Harris "könnyedebb" dolgai közül való. Grouperrel a napok romjain bolyonghatunk egy álomszerű hangtájon, alig érthető énekhangok, természetből vett zajok, elmosódott melódiák között – de akármi is történik, nem akarunk hazatérni erről az utazásról.

15. Elbow: The Take Off and Landing Of Everything

Nem tini vagy fiatal felnőtt, csőgatyás indie-sztárok, nem partiharcosok, nem experimentális elektronisták, nem egydalos-egylemezes csodák vagy titkos zsenik a kétezres évek szegmentált-fragmentált blogszabdalt miniszíntereiről.

Középkorú, gyűrött arcú, zakós negyvenes pasik, akik mégsem unalmas könnyűzenét, hanem lélegző, finom, néhol harapósabb, de mindenképpen érzékeny és okos artpopot csinálnak, immár közel két évtizede – így határoztuk meg a manchesteri Elbow zenekart, mely idén is eddigi szinte perfekt lemezsorozatához méltó új albumot készített. Guy Garvey frontember és zenekara idei albumát az énekes New York-i tartózkodása és magánéleti válsága inspirálták, s terelték a szokásosnál is személyesebb irányba.

16. Sun Kil Moon: Benji

Mark Kozelek, ez a rémesen szomorú, mégis lebilincselő és csodálatos dalokat író amerikai férfi, bár az indie-folk színtér kultuszfigurája, idehaza alig-alig ismert. A kilencvenes években a Red House Painters nevű zenekar frontemberként vált ismertté, a kétezres évek eleje óta pedig részben saját nevén, részben (2002 óta) pedig Sun Kil Moon néven ad ki lemezeket, többnyire takarékosan vagy még takarékosabban hangszerelt, szomorkás, de mindig felemelő dalokkal.

A Benji, ezt bátran állíthatjuk, Kozelek pályafutásának csúcsa – a főleg a halál, a veszteség, a múlt, a szeretet és a szerelem témái köré épülő narratív számok elképesztően személyesek és kendőzetlenek, itt-ott lesújtóak, néhol opálosan érzelmesek, de a lemez legszomorúbb dala is olyan sötét alagút, melynek a végén ott pislákol a fény.

17. Lana Del Rey: Ultraviolence

Már előző (Lana De Rey néven kiadott első) albuma, a 2011-es Born to Die megjelenése előtt bennfentes tipp volt, azóta meg a fél világ az amerikai énekesnőről beszélt – nem meglepő hát, hogy nagy várakozás előzte meg az Ultraviolence megjelenését. Korábban azt írtuk az albumról, hogy olyan, mintha egy meg nem született David Lynch-film, vagy egy még meg nem írt Bret Easton Ellis-regény filmzenéjét hallanánk.

És tényleg: a néha egészen slágeres dalokat is átlengi egy a Twin Peaks-ből ismerős furcsa, titokzatos, szomorkás lebegés. A dalok lelassultak, lustán hömpölyögnek, mégis nagyon könnyen beszívnak a világukba, és akkor végünk is van. Úgy gyönyörűek, hogy közben nem is tudjuk miért, némi szorongást keltenek. Az Ultraviolence-szel Lana Del Rey nemcsak beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de újra nagyon magasra rakta lécet.

18. Young Fathers: Dead

Nem tévedtek azok, akik a Young Fathers hiphoptriónak ítélték idén az angol és ír albumok díját, a Mercury Prize-t. A skót együttes hiphopja persze egy kicsit más; jó, nem kicsit, nagyon: eszünkbe jut róla a Massive Attack sötét triphopja, a De La Soul okos rapzenéje, a TV On The Radio artpopja, a Gorillaz sokszínű, néhol groteszk világa, Kanye West unortodox hiphopja, a poliritmikus afrikai zene és a zajos és hideg nagyvárosi elidegenedés – semmi sunshine, semmi fenékrázás, semmi nagy lóvé, semmi fuksz.

Ma ez a holnap – ezt írtuk korábban erről a lemezről, és annyira ezt gondoljuk, hogy listánkra is felpakoltuk ezt a különleges albumot.

19. Taylor Swift: 1989

Ki hitte volna, hogy az idei év egyik legizgalmasabb poplemezét az eddig sikeres kommersz country-pop albumairól ismert Grammy-díjas énekes-dalszerzőnő, az 1989-es születésű Taylor Swift jegyzi majd? A borító és a cím, az 1989-es évszám és a polaroidfotó, valamint az első dal, a Welcome to New York (és persze Swift újragondolt imázsa) egyben tematizálja az albumot: ez itt egy késő nyolcvanas évek hommage, menő szakemberek – mások mellett a luxusproducer, Max Martin, Greg Kurstin és Shellback – által izgalmasan aktualizált korhű megszólalással.

De nem csak a hangzás rafinált, a dalok és a párkapcsolati ügyek körül forgó szövegek is egyszerre szórakoztatóak és okosak.

20. Tinariwen: Emmaar

A Tinariwen a sivatag zenéje, a neve is sivatagokat jelent, a mali zenészekből álló együttes egy algériai sivatagi bázison alakult 1979-ben (a zenészek később hazatértek otthonukba, ahonnan 2013-ban ismét távozniuk kellett – ezúttal Amerikába –, miután a militáns iszlamisták az ördög zenéjének kiáltották ki a könnyűzenét, s a Tinariwent külön célpontként határozták meg). S, hát a zene, az is olyan, mint egy végtelen sivatagi utazás, se vége, se hossza, sajátosan pszichedelikus vándorlás, körbe-körbe forgó ritmusokkal, gitárdallamokkal, énekdallam-füzérekkel. A Tinariwen, melyet a kortárs pop-rock zene is kebelére ölelt, s melynek lemezein olyan sztárok vendégszerepeltek az elmúlt években mint, a Red Hot Chili-s Flea és Josh Klinghoffer, a Wilco gitároszsenije, Nels Cline, vagy a TV On The Radio tagjai, idei lemezével is hozta a megszokott magas színvonalat. Az Emmaar súlyosan addiktív, lebilincselő, szívbemarkoló lemez – éjszaka, halvány lámpafénynél tökéletes.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Dominic Cummings, a véreb, aki meghackelte a brit politikai rendszert

Dominic Cummings, a véreb, aki meghackelte a brit politikai rendszert

Több külföldi híresség is kifejezte aggodalmát az erdőtüzek miatt

Több külföldi híresség is kifejezte aggodalmát az erdőtüzek miatt

Újra Magyarországra jön Erdogan

Újra Magyarországra jön Erdogan

Kunetz a Honvédkórházban meghalt betegről: Komoly rendszerhibák vannak

Kunetz a Honvédkórházban meghalt betegről: Komoly rendszerhibák vannak

Az új filmkormánybiztos új munkakört is kap

Az új filmkormánybiztos új munkakört is kap

Photoshoppereknek nem akadály, ami az Audinak igen - ilyen lenne az RS6 szedánként

Photoshoppereknek nem akadály, ami az Audinak igen - ilyen lenne az RS6 szedánként