szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

A tavalyi esztendőhöz hasonlóan idén is összeállítottuk az év legjobb lemezeinek listáját. Volt miből válogatni, hiszen 2014-ben is számos nagyszerű album látott napvilágot. Íme, a hvg.hu 2014-es listájának második fele, a huszadiktól a tizenegyedikig. Holnap folytatjuk a legjobb tízzel.

Az év lemezei 11-20.
11. Jack White: Lazaretto

12. Spoon: They Want My Soul

13. Mac De Marco: Salad Days

14. Grouper: Ruins

15. Elbow: The Take Off and Landing Of Everything

16. Sun Kil Moon: Benji

17. Lana Del Rey: Ultraviolence

19. Taylor Swift: 1989

20. Tinariwen: Emmaar

11. Jack White: Lazaretto

Jack White, a kétezres évek kulcszenésze már anyazenekara, a White Stripes fennállása alatt is belekezdett új projektekbe, a duó feloszlása óta pedig kifejezetten hiperaktív – a Raconteurs, a Dead Weather, az Alicia Keyszel közös Bond-filmzene vagy a Danger Mouse–Daniele Luppi-féle Rome lemezen való közreműködése mellett 2012-ben készítette el Blunderbuss című nagyszerű első szólólemezét.

A két év szünet után megjelent új album simán tartja a szintet, sőt. Van itt minden: hangszórórepesztő torzítások és riffek, lerottyant honky-tonk zongora, hiphop-grúvokat megszégyenítő, részegítő ütemek, White hisztérikusba hajló énektónusa, stones-os lötyögés – összességében az a nehezen körülírható modern értelmezés, ami a sok-sok retroelemet mégis jelen időbe pakolja. Együtt szinte maga a tökély.

12. Spoon: They Want My Soul

Már a lemez megjelenésekor megírtuk, hogy ennek az albumnak helye lesz a 2014-es best of listán. És íme. A garázsrockból kiinduló, de azt sok mindennel – elsősorban poszt-new wave-vel, rhythm and blues-zal és némi elektronikával – fűszerező, s mindebből egyéni hangzást összekeverő austini zenekar azt is megengedi magának, hogy egy echte stones-os dallal nyissa a lemezt. Aztán beveszi az előbb felsorolt zenei kanyarokat, s közben olyan finomságokat vezet elő, mint a kora hatvanas évekbeli –  Wilkin-Westberry által írt, és a svéd-amerikai Ann-Margret által felénekelt – hatnyolcados lüktetésű Just Don't Understand című blues, amit mellesleg leginkább a Beatles-feldolgozásból ismertünk. Eddig. Az albuma végére pedig elérkezünk az erősen elektro-popos, new wave-es New York Kisshez.

Mindez mégsem egy öncélú stíluskavalkád – minden egyes számon ott a jellegzetes, spoonos hangulat. A zenekarnak ez már a sokadik albuma, ha eddig nem figyeltünk fel rá, és jót akarunk magunknak: itt az idő.

13. Mac DeMarco: Salad Days

Kétségtelenül Mac DeMarco a néha dögunalmas és kiszámítható indie-cirkusz legeredetibb és legszerethetőbb figurája. Most sem hazudtolta meg magát, mert miközben mindenki az újabb szakadt rockhimnuszokat (pl.: Ode to Viceroy) várta tőle, ezúttal egy pofátlanul hányaveti és szomorkás lemezzel állt elő. Na persze nem kell félni, a turné utáni fáradtság és szomorúság mögül mindig kikacsint kedvenc kanadai zenebohócunk, pont emiatt működnek a Salad Days dalai.

Mi pedig örülünk, hogy DeMarcónak volt mersze megmutatni ezt kevésbé vicces oldalát is. Így legalább kiderült, hogy ő tényleg a csóró és félbolond zenészsrác a szomszédból, akinek néha sz*rabb a kedve, de még ezt is képes önnön javára fordítani.

14. Grouper: Ruins

A főleg underground experimentális zenéiről és hangkollázsairól ismert kísérletező kedvű amerikai művésznő, a kaliforniai Elisabeth Harris tíz év óta jelentet meg lemezeket, de sosem jutott, és nem is készült beljebb a perifériánál.

Ezt az idén megjelent csendes, zongorás lemezt sem vádolhatjuk azzal, hogy olcsó hallgatnivaló volna, de elég beszédes, hogy ez az album még Harris "könnyedebb" dolgai közül való. Grouperrel a napok romjain bolyonghatunk egy álomszerű hangtájon, alig érthető énekhangok, természetből vett zajok, elmosódott melódiák között – de akármi is történik, nem akarunk hazatérni erről az utazásról.

15. Elbow: The Take Off and Landing Of Everything

Nem tini vagy fiatal felnőtt, csőgatyás indie-sztárok, nem partiharcosok, nem experimentális elektronisták, nem egydalos-egylemezes csodák vagy titkos zsenik a kétezres évek szegmentált-fragmentált blogszabdalt miniszíntereiről.

Középkorú, gyűrött arcú, zakós negyvenes pasik, akik mégsem unalmas könnyűzenét, hanem lélegző, finom, néhol harapósabb, de mindenképpen érzékeny és okos artpopot csinálnak, immár közel két évtizede – így határoztuk meg a manchesteri Elbow zenekart, mely idén is eddigi szinte perfekt lemezsorozatához méltó új albumot készített. Guy Garvey frontember és zenekara idei albumát az énekes New York-i tartózkodása és magánéleti válsága inspirálták, s terelték a szokásosnál is személyesebb irányba.

16. Sun Kil Moon: Benji

Mark Kozelek, ez a rémesen szomorú, mégis lebilincselő és csodálatos dalokat író amerikai férfi, bár az indie-folk színtér kultuszfigurája, idehaza alig-alig ismert. A kilencvenes években a Red House Painters nevű zenekar frontemberként vált ismertté, a kétezres évek eleje óta pedig részben saját nevén, részben (2002 óta) pedig Sun Kil Moon néven ad ki lemezeket, többnyire takarékosan vagy még takarékosabban hangszerelt, szomorkás, de mindig felemelő dalokkal.

A Benji, ezt bátran állíthatjuk, Kozelek pályafutásának csúcsa – a főleg a halál, a veszteség, a múlt, a szeretet és a szerelem témái köré épülő narratív számok elképesztően személyesek és kendőzetlenek, itt-ott lesújtóak, néhol opálosan érzelmesek, de a lemez legszomorúbb dala is olyan sötét alagút, melynek a végén ott pislákol a fény.

17. Lana Del Rey: Ultraviolence

Már előző (Lana De Rey néven kiadott első) albuma, a 2011-es Born to Die megjelenése előtt bennfentes tipp volt, azóta meg a fél világ az amerikai énekesnőről beszélt – nem meglepő hát, hogy nagy várakozás előzte meg az Ultraviolence megjelenését. Korábban azt írtuk az albumról, hogy olyan, mintha egy meg nem született David Lynch-film, vagy egy még meg nem írt Bret Easton Ellis-regény filmzenéjét hallanánk.

És tényleg: a néha egészen slágeres dalokat is átlengi egy a Twin Peaks-ből ismerős furcsa, titokzatos, szomorkás lebegés. A dalok lelassultak, lustán hömpölyögnek, mégis nagyon könnyen beszívnak a világukba, és akkor végünk is van. Úgy gyönyörűek, hogy közben nem is tudjuk miért, némi szorongást keltenek. Az Ultraviolence-szel Lana Del Rey nemcsak beváltotta a hozzá fűzött reményeket, de újra nagyon magasra rakta lécet.

18. Young Fathers: Dead

Nem tévedtek azok, akik a Young Fathers hiphoptriónak ítélték idén az angol és ír albumok díját, a Mercury Prize-t. A skót együttes hiphopja persze egy kicsit más; jó, nem kicsit, nagyon: eszünkbe jut róla a Massive Attack sötét triphopja, a De La Soul okos rapzenéje, a TV On The Radio artpopja, a Gorillaz sokszínű, néhol groteszk világa, Kanye West unortodox hiphopja, a poliritmikus afrikai zene és a zajos és hideg nagyvárosi elidegenedés – semmi sunshine, semmi fenékrázás, semmi nagy lóvé, semmi fuksz.

Ma ez a holnap – ezt írtuk korábban erről a lemezről, és annyira ezt gondoljuk, hogy listánkra is felpakoltuk ezt a különleges albumot.

19. Taylor Swift: 1989

Ki hitte volna, hogy az idei év egyik legizgalmasabb poplemezét az eddig sikeres kommersz country-pop albumairól ismert Grammy-díjas énekes-dalszerzőnő, az 1989-es születésű Taylor Swift jegyzi majd? A borító és a cím, az 1989-es évszám és a polaroidfotó, valamint az első dal, a Welcome to New York (és persze Swift újragondolt imázsa) egyben tematizálja az albumot: ez itt egy késő nyolcvanas évek hommage, menő szakemberek – mások mellett a luxusproducer, Max Martin, Greg Kurstin és Shellback – által izgalmasan aktualizált korhű megszólalással.

De nem csak a hangzás rafinált, a dalok és a párkapcsolati ügyek körül forgó szövegek is egyszerre szórakoztatóak és okosak.

20. Tinariwen: Emmaar

A Tinariwen a sivatag zenéje, a neve is sivatagokat jelent, a mali zenészekből álló együttes egy algériai sivatagi bázison alakult 1979-ben (a zenészek később hazatértek otthonukba, ahonnan 2013-ban ismét távozniuk kellett – ezúttal Amerikába –, miután a militáns iszlamisták az ördög zenéjének kiáltották ki a könnyűzenét, s a Tinariwent külön célpontként határozták meg). S, hát a zene, az is olyan, mint egy végtelen sivatagi utazás, se vége, se hossza, sajátosan pszichedelikus vándorlás, körbe-körbe forgó ritmusokkal, gitárdallamokkal, énekdallam-füzérekkel. A Tinariwen, melyet a kortárs pop-rock zene is kebelére ölelt, s melynek lemezein olyan sztárok vendégszerepeltek az elmúlt években mint, a Red Hot Chili-s Flea és Josh Klinghoffer, a Wilco gitároszsenije, Nels Cline, vagy a TV On The Radio tagjai, idei lemezével is hozta a megszokott magas színvonalat. Az Emmaar súlyosan addiktív, lebilincselő, szívbemarkoló lemez – éjszaka, halvány lámpafénynél tökéletes.

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Egyre jobban megéri megújuló energiába fektetni

Egyre jobban megéri megújuló energiába fektetni

Hogyan segíthet a mellrák felismerésében egy algoritmus?

Hogyan segíthet a mellrák felismerésében egy algoritmus?

Újabb szentségtörés: itt az összkerekes BMW M3 és M4

Újabb szentségtörés: itt az összkerekes BMW M3 és M4