Aki nagyon megbánta, hogy nem disszidált Ceausescu Romániájából

Rossz minőségű autó, csupán a koplaláshoz elegendő valuta, az a bizonyos szorongató érzés az államhatáron a közös közép-európai élmény része.

A film eredeti történetét apám élte meg, és soha nem szabadult tőle. 18 évesen, 1968-ban a szüleivel az NDK-ba ment vakációzni, és az úton Csehszlovákia felé tartó orosz tankokkal és ideges keletnémet katonákkal találták magukat szemben. A hatóságok egy csomó, az úton feltartóztatott emberrel együtt táborba zárták őket. Fogalmuk sem volt, hogy mi lesz velük, mígnem a román követség talált egy furcsa megoldást: tranzitvízumot adott nekik, hogy az NSZK-n át hazatérhessenek.

Ha valaki akkoriban ilyen lehetőséghez jutott, legalább mérlegelte, hogy nem megy vissza egy olyan országba, ahol az ember jövőjét a titkosrendőrség tervezi. Nem csábult el az apja, hogy maradjon?

Az első szerelme otthon várta, és Ceausescu 1968. augusztusi, a csehszlovákiai bevonulást elutasító beszéde miatt is visszavágyott. Az apám hitt a szocialista eszmékben, és sokakkal együtt úgy érezte: esély nyílt harcolni egy új Romániáért. Ám ez az idilli állapot nem tartott sokáig.

Mi indította Ceausescut arra, hogy kimaradjon, majd elítélje a több szocialista ország, köztük Magyarország részvételével végrehajtott orosz katonai inváziót Csehszlovákia ellen?

Rengeteg tanulmány próbálja kideríteni, megmagyarázni ennek az okát, és bár a szerzők sokféle következtetésre jutnak, abban megegyeznek, hogy Ceausescu attól tartott: Románia lesz a következő. Nem a részvétel elutasításáról volt szó, hiszen erre hivatalosan nem kérte az akkori moszkvai vezetés, hanem valahogy másként látta a dolgokat, másként viselkedett, mint a többi csatlós ország. Ezért Romániában akkor tisztelték. Komoly erőfeszítések és politikai tánclépések kellettek ahhoz, hogy egy szövetséges ország vezetője ne tegyen mindennap hitet Moszkva mellett. Románia a második világháborúban a németek oldalán állt, amiért keményen megfizetett az oroszok bevonulásakor. Persze Ceausescu mélyen és elvakultan hitt a szocializmus eszméjében, de arról is meg volt győződve, hogy Romániának lehet saját útja, és az eltérhet a Szovjetunió által írott szabályoktól.

A filmben archív felvételen látható tömeggyűlés azt a látszatot kelti, mintha az egész ország felsorakozott volna mögé.

Az idősebb, az 1930-as éveket megélt korosztálynak voltak vele szemben fenntartásai, de a beszéde után rengetegen küldtek képeslapot, és gratuláltak neki. Ezt akkor még nem utasításra, félelemből, hanem meggyőződésből tették. A párttagok száma hirtelen megugrott, de persze a folyamat része volt a titkosrendőrség tevékenységének fokozása is.

1968-ban még hazatért az édesapja, 1990-ben viszont, a diktátor bukása után, családjával együtt elhagyta Romániát. Miért akkor ment el, amikor sok disszidens visszatért?

Az apám nem akkor változtatta meg a véleményét, hanem már 1968 őszén. Ceausescu 1968. augusztus 21-én mondta el a nevezetes beszédét. Két nappal később hatalmas ünnep volt, emlékezés Románia szovjetek általi felszabadítására, aztán Moszkvába hívatták, hazatérése után pedig többet nem adták le a beszédet. Általánossá vált a félelem, a hallgatás.

Milyen volt akkoriban az életük?

Románia történetének egyik legsötétebb időszakában nőttem fel. Szüleim mindent elkövettek, hogy normális legyen az életem, és nem is az élelmiszerhiány, a sorban állás, a nélkülözés volt elviselhetetlen, hanem az, hogy az egész társadalom rettegett. Apám mindennap kifaggatott, kivel beszéltem az iskolában, mit mondtam, nem szóltam-e el magam arról, amiről otthon beszélgettek. 1988-ban, kilencévesen egy cseretáborozás keretében elutazhattam az NDK-ba, ahol voltak magyar, csehszlovák, lengyel gyerekek, elvittek minket helyi családokhoz, ahol láttam, milyen szép Wartburgjuk van. Amikor elmondták, hogy hat évet kellett rá várni, legyintettem: Romániában 20 évente lehetett új Daciát venni. Hazafelé az úttörővezető kifaggatott, és amikor megtudta, mi mindenről beszélgettünk, a szó szoros értelmében nekem esett. Nem is a pofonok fájtak, hanem az, amit az arcán láttam: a csontig hatoló félelem.

Fazekas István

Könnyen tudtak új életet kezdeni, amikor Németországba kiköltöztek?

Nyelvi nehézségem nem volt, mert a szüleim német–román iskolába járattak, egész életükben az emigrációra készültek, így ebben a „bármelyik pillanatban indulhatunk” légkörben nőttem fel. Apám is tökéletesen beszélt németül. Anyám akkor még nem, de gyorsan megtanulta a nyelvet: alig egy évvel később már orvosként dolgozott. A németek soha egy rossz szót sem mondtak ránk, nem akartak kitenni, és segítettek, ahogy most is szélesre tárták az ajtót a szíriai menekültek előtt. Nem volt pénzünk, apám az első évben nem dolgozhatott, aztán meg kellett találnunk a saját utunkat. Nekem volt a legkönnyebb, gyerekként szinte azonnal beilleszkedtem. Apám, aki annyira ki akart szakadni abból a szorongató, nyomasztó világból, amiben élt, néhány éve bekövetkezett haláláig nem találta meg igazán a nyugalmát.

A film román, magyar, német és svéd pénzből készült. Az ideálisnak aligha mondható magyar–román kapcsolatokat ismerve ez legalábbis szokatlan. A kultúra más lenne, mint a politika?

Nekem is sok problémám van mindkét ország nacionalista, konzervatív politikájával, elavult, régimódi gondolkodásnak tartom, ahogy néhány politikus Európát látja. Anyai oldalról negyedrészben magyar vagyok, apám román, és jó ideje Németországban élek. A forgatás alatt, amikor a magyarok, románok és németek együtt dolgoztak, elhangzottak viccek, és még több, a román–magyar viszonyt körülíró klisé. A németek csak kapkodták a fejüket. Egy idő után aztán összerázódott a társaság.

A filmből visszaköszön a korszakot átélők közötti kommunikációs zavar: a nyugatiak nem értették a keletiek csalódottságát, az onnan érkezők pedig megdöbbentek a szabad világgal szembeni elégedetlenségen.

Németországban nyomokban még ma is felfedezhető az 1960-as évek nyitottsága, különösen a kultúrában. Az akkori baloldali mozgalmaknak fontos volt, hogy megkülönböztessék magukat a félmúlttól, leginkább a náciktól. Hittek a forradalomban, vagy inkább abban, hogy bizonyos társadalmi kötöttségek megváltoztathatók; tudni akarták, és fel is tárták szüleik múltját. Németország ma is részben ennek eredményeként erős, és ezeknek az erőfeszítéseknek köszönhető a szociális érzékenysége.

Az utóbbi években a román filmnek egyre nagyobb a presztízse. Mitől ennyire jók?

Ez talán a pénztelenségből fakad. Egyszerűen nem engedhetik meg maguknak, hogy abból a kevésből rosszak legyenek.