Az izraeli-iráni háború lezárását jelentette be Donald Trump
A bejelentés hírére beszakadt az olaj ára.
Ha valakinek eddig nem lett volna egyértelmű, hogy a magyar nyár legmenőbb zenei/közéleti/kulturális eseményét rendezik a nem egész 700 fős lakosságú Bánkon, annak péntek este adott csattanós választ a fesztivál. A kevés, cserébe gondosan összeválogatott külföldi fellépő közül először az észt Argo Vals szintis-gitárszólós befordulására feküdt ki a közönség a tóparton, majd a nagyszínpadnak számító cirkuszi sátorban gyűlt össze az esemény eddigi legnagyobb tömege a Slaves koncertje előtt.
A délkelet-angliai punkduó tavaly a Budapest Parkban már megmutatta, hogy nem egy zenekar létszáma határozza meg azt, mennyi energiát tudnak felszabadítani egy show alatt, de ez az intimebb környezet láthatóan a bandának is sokkal jobban feküdt. Gondoljunk bele, ez olyan, mintha egy egyszerre elismert és menő magyar zenekar (mondjuk a Middlemist Red) elutazna Chesteryorkshirebury aktuálpolitikával túlfűtött domboldalai közé, és percek alatt berántaná a helyi obskúrus előadókhoz szoktatott vidéki angol közönséget.
Fülöp Máté
A punk időtlenségét talán semmi sem jelzi jobban a 2012-ben alakukt Slavesnél, első ránézésre le sem esik, hogy egy 23 és egy 25 éves sráccal állunk szemben. A lecsupaszított dobszerkó mögött éneklő, vagy a dalok nagyobb részében inkább hardcore-osan kántáló Isaac és a strici-köntösnek is beillő kockás zakójában súlyos dallamokat kínáló gitáros, Laurie megjelenése semmiben sem üt el a műfaj aranykorszakában lefektetett alapoktól. És ez szerencsére a zenéjükre is igaz: tudják, hogy nem kell más, mint egy ütős riff, egy velős szöveg és a megfelelő tempó.
Elsősorban agresszív hangzása miatt választott nevük miatt ugyan kerültek már össztűz alá, de végül a polkorrektség elleni küzdelem jegyében még inkább felkarolták a szót – a faji indíttatású vádakra reagálva egy Facebook-posztban jelentették ki: „A nevünk és a zenénk is a mindennapi élet rabszolgaságára utal, a szó metaforikus értelmében”. Ez a Consume or Be Consumed, a Take Control vagy a Do Something című számaik alapján egyébként nem is kérdéses, de a gitárjátékában már-már a Kooksot idéző Lies refrénjében is ott rejlik a zenekar üzenetének kulcsa: „You do as you are told, although you know it’s not right”.
Fülöp Máté
A vörös fények alatt félmeztelenül izzadó énekesnél persze már látványra is működött a munkásosztály-vibe, de az ének/tánc/dob kombóját egyedül is szinte teljes zenekar-hangzással kísérő társával együtt rendesen kitettek magukért egy óra alatt. A közönség pedig az első pillanattól élte a produkciót: úgy a negyedik-ötödik szám környékén tisztán látszott a duó arcán a meglepődöttség, amikor a vokálba szinte egy tömegként szállt be az egész sátor.
És azokra is sikerült rácáfolniuk, akik még mindig azt gondolják, hogy akik keményebb zenét játszanak, azok egyébként is agresszívak. Egyik legnagyobb slágerüket (Cheer Up London) hagyták félbe azért, hogy válogatott szavakkal gyakorlatilag kiátkozzák a sátorból az első sorokban látványosan nyomuló férfit: „Hé, ha egy lány nem akarja, akkor ne dörgölőzz hozzá”, majd miután a biztonságiak kivitték a srácot, az énekes kiadta a jelszót: „Egy dolog miatt vagyunk itt, hogy figyeljünk egymásra”.
