Syd Barrett, Roger Waters, Nick Mason, és Richard Wright (Barrett művészeti iskolás volt, a többiek építészhallgatók) akkor már öt éve zenéltek együtt. 1965 óta koncerteztek rendszeresen, kezdetben The Pink Floyd Sound néven, és főleg rhythm and blues-dalokat játszottak. 1966-ban ledobták a Sound utónevet, első lemezszerződésüket pedig 1967 februárjában írták alá.

A Pink Floyd debütáló megjelenése az a márciusi kislemez volt, aminek a-oldalán a kleptomániás transzvesztitáról szóló Arnold Layne című Barrett-dal kapott helyet. A következő a júniusi See Emily Play volt (ugyancsak Barrett-szerzemény) – ezek a dalok nem kerültek fel a bemutatkozó albumára -, aztán a Szerelem nyarán, 1967. augusztus 5-én (egyes források szerint 4-én) jött a Piper at the Gates of Dawn, mely címét Syd Barrett egyik kedvenc könyvétől, Kenneth Grahame The Wind in the Willows című regényéből kölcsönözte (a piper utalás a görög mitológia pánsípon, azaz pan pipe-on játszó istenére, Pánra).

A Pink Floyd felbukkanása (és első dalai, majd nagylemeze megjelenése) a popzene és a popkultúra egy elég jellegzetes tranziens időszakának egyik legfontosabb történése. A beat ekkorra már távolodni kezdett, sőt nem kevéssé el is távolodott a kizárólag önmagukban álló egyszerűen értelmezhető dalokra épülő fogalmazásmódtól, s a Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című nagylemeze - ami egyébként egy időben készült a Piperrel, csak korábban jelent meg - elég világosan letette a garast a dalok összefüggésére, vagy a nagyobb ívű narratívákra épülő nagylemezforma mellett. A Beatles-klasszikusról korábban itt olvashattak.

A Pink Floyd reagált a korszak pszichedelikus ifjúsági kultúrájára, azaz, hát nem reagált, hanem éppenséggel benne élt, és – szemben a Beatlesszel, mely ekkor már egy éve nem koncertezett – koncertjein, leginkább a londoni UFO klubban, a vizualitást és különleges hangeffekteket is beemelve, improvizálva kísérletezett új dolgokkal.

Ez a Pink Floyd még fél lábbal a fura popdalokban, fél lábbal már a nagy pszichedelikus elszállásokban utazott.

A legendás Abbey Roadon készített Piper még nem az a monstrózus Pink Floyd, ami betrappol majd a rocktörténelembe – főként azért nem, mert ezen a ponton a vezetés még többé-kevésbé a finom-szellemes-humoros-irónikus dalokat író, elképesztően tehetséges, és a popörténet későbbi előadói közül is sokakra nagy hatást gyakorló Syd Barrettnél volt, akit nem sokkal később partvonalra, később pedig kvázi-örök szobafogságra ítélt az intenzív LSD-használat.

Egyébként az ő egyre hektikusabb viselkedésének következtében került David Gilmour a zenekarba – először azzal a felkiáltással, hogy helyettesíti majd a koncerteken Barrett, aki így „nem-koncertező dalszerző” státuszba vonult volna vissza, ám nem sokkal később, 1968-ban Barrett állapota annyit romlott, hogy – bár egy dala, a Jugband Blues még szerepel a zenekar A Saucerful of Secrets című második nagylemezén - kikerült az együttesből.

A többi már egy egészen másik történet, amelyet a David Gilmour-Roger Waters páros írt.