A Filmarchívum Budakeszi úton álló épülete a filmrajongók valóságos Mekkája, ritka filmes kincsek lelőhelye. A felújításra váró, kicsit ódon hangulatú épületben több ezer filmszalag és filmemlék közgyűjteménye található, és itt nemcsak őrzik, de az archívum szakemberei meg is mentik a filmeket. Hogy mitől? A feledéstől meg az enyészettől. Az itt dolgozó filmrestaurátorok eltüntetik a filmszalagokról a kíméletlen idő nyomát. Látogatásunkkor azt néztük meg, hogy mi mindent kell művelni egy 50 vagy akár egy százéves filmmel ahhoz, hogy még az utókor is tudja, ki az a Jancsó Miklós, Fábri Zoltán vagy Szabó István.

Kertész Mihály álmában sem gondolta volna…

Ehhez előbb felsorolunk néhány tekintélyes adatot. A Filmarchívumba jó eséllyel előbb-utóbb minden, még létező magyarországi filmes termék és filmes melléktermék is befut. Ezerszámra érkeznek az azonosításra váró filmtekercsek, de a filmek próbafelvételei, werkanyagai, munkakópiái, reklámanyagai, rejtélyes eredetű filmkivágatok és filmtöredékek is az archívum épületébe kerülnek, a Filmarchívum filmtörténészei később rendszerezik, archiválják ezeket.

A filmgyárból (Mafilm), különböző szakgyűjteményekből, házak padlásáról, építkezésekről, múzeumokból, a legváratlanabb helyekről kerültek ide az idők során filmszalagok. Kertész Mihály 1914-ben Berky Lili és Jászai Mari főszereplésével forgatott, egyetlen teljes egészében megmaradt néma nagyjátékfilmje, A tolonc például 2008-ban egy amerikai pincéből bújt elő, és találta meg 94 év után az útját a filmarchívumhoz.

A tolonc restaurálása from Magyar Nemzeti Filmarchívum on Vimeo.

A tolonc valószínűleg csak azért élte túl a huszadik századot, mert eleve rosszul kopírozott, szellemképes volt az előkerült kópia, talán soha nem is vetítették. Kertész pedig minden bizonnyal álmában sem gondolta volna, hogy egy restaurátorcsapat munkájának köszönhetően a jövő évezredben, épp filmjének 100. évfordulójára újra mozifilm lesz a rendezéséből.

Ugyancsak a Filmarchívum igazi kincsének számít az egyetlen filmfelvétel, amely megmaradt Blaha Lujzáról. Egy Veszprémből előkerült filmszalagról van szó, amelyet 1926-ban – Blaha halálának évében – a színésznő emlékére vetítettek le, és többek között a temetésének részleteit, valamint a szereplésével készült egyetlen film, a Nagymama próbafelvételeit is tartalmazza.

Blaha Lujza

Reviczky Zsolt

Az azonosítást, rendszerezést követően minden megőrzésre érdemes filmtekercs bekerül a Filmarchívum hatalmas, klimatizált raktárainak egyikébe. A magyar film közel 120 éves, a Magyar Nemzeti Filmarchívum pedig 1957 óta gyűjti a hazai és a külföldi filmes termést. Az alsó raktárban, ahol csak a magyar eredeti negatív szalagokat őrzik, körülbelül 45 ezer filmtekercset tárolnak, ebből – csak az érdekesség kedvéért – nagyjából 105 kilót nyom Tarr Béla hétórás eposzának, a Sátántangónak a 26 negatív tekercse, ami összességében 12 kilométernyi filmszalagot jelent. Az épület más részein, a pozitív kópiák raktáraiban – ahol már külföldi filmek is vannak – 200 ezer tekercset őriznek, összesen pedig 72 ezer filmcímet listáz az intézmény.

A hatalmas gyűjtemény külön pikantériáját adja, hogy a kommunista diktatúra által száműzött filmes jelenetek egy részének is menedéket nyújt, az archívumban őrzik például Bacsó Péter A tanú című filmjének cenzúrázatlan kópiáját. Éppen mostani felfedezés, hogy bár Szabó István Apa – Egy hit naplója című filmjének képnegatívjából a cenzorok ügyesen kivágtak 1966-ban néhány képet, az eredeti mágneshangszalagra viszont nem gondoltak. A film eredeti hangfelvétele így „érintetlen” maradt, egy utólag kitörölt jelenetnek állít posztumusz emléket. Ebben a jelenetben a szereplők azt latolgatják, hogy vajon létezik-e kommunista mennyország. Nem kell magyarázni, miért kaphatott a szívéhez ennek láttán és hallatán az akkori hatalom.

Némafilm? Mehet vissza a celluloidgyárba!

Amikor a Magyar Nemzeti Filmarchívum megalakult, már majdnem hatvanéves lemaradásban volt a magyar filmiparhoz képest. Ennyi év filmes alkotásait kellett volna beszereznie visszamenőleg, ám addigra főként a némafilmek nagyon nagy része megsemmisült. Ez fájó hiány – mondja Fazekas Eszter filmrestaurálási menedzser.

Jelenleg körülbelül 1600-2000 darab nagyjátékfilm meglétéről tudnak az archívumban, ebből mintegy 600 darab némafilmként készült el annak idején. Ehhez képest ma mindössze 68 van a nemzeti gyűjteményben, némelyikük csak töredékes formában.

Negatív raktár a Filmarchívumban

Reviczky Zsolt

Sokan azt hinnék, hogy a háború alatt semmisült meg az erősen gyúlékony némafilmek nagy része, pedig nem a világégés, hanem a hangosfilm nyírta ki szó szerint ezeket a filmtörténeti dinoszauruszokat. A filmarchívum gyűjteményi és kutatási menedzsere, Kurutz Márton szerint a háború idejére már alig maradt némafilm, ami elpusztulhatott volna.

A nitro-celluloidra rögzített némafilmeket a hangos alkotásokhoz képest silány képességű médiumoknak tartották, ezért nem vigyáztak rájuk. A celluloidra épülő ipar akkoriban még virágzott, ebből az elasztikus anyagból gyártották többek között a fésűket, szemüvegkereteket, fogkeféket, műbőrt vagy körömlakkot. A hangosfilmek elterjedésével fogták ezeket a nitrofilmeket, egyszerűen lemosták róluk az emulziót (az ezüst-bromid oldatot, amire a felvétel került – a szerk.), magyarán eltüntették róluk a filmet, majd vitték beolvasztani körömlakknak a celluloidot.

Ennek fényében valóban kivételes dolog, hogy néhány évvel ezelőtt A toloncot, most pedig Korda Sándor 1918-as néma nagyjátékfilmjét fel lehet újítani, és meg lehet mutatni a ma közönségének. Az aranyembert éppen most restaurálják digitálisan.

A kép táncol, villog, a hang recseg-ropog. Ki fogja ezt így megnézni?

Ezzel el is érkeztünk a vasfogú idő nyomának eltüntetéséhez. Egy hetekig, akár hónapokig tartó, nagyon pepecselő, alaposságot és kézügyességet igénylő csapatmunkáról van szó. Ahhoz, hogy egy olyan különösen sérült filmből, mint amilyen Az aranyember, újra élvezhető és nézhető filmet hozzanak létre a restaurátorok, komoly sebészi beavatkozásokra van szükség.

A restaurálás hosszú kutatással kezdődik. Egy filmből minden szóba jöhető filmanyagot fel kell kutatni és számba kell venni, a tartalmilag eltérő verziókat és a hiányok pótlásához kiválasztott legmegfelelőbb anyagokat is. A beavatkozást Orbán Éva képrestaurátor kezdi, ő az, aki a felkutatott negatívokat és kópiákat kockáról kockára átvizsgálja. Olyan, mintha tűt keresne a szénakazalban, de végül megtalálja a tűt. Lámpa fénye mellett fürkészi a filmkockákon a karcokat, a beszakadásokat, a ragasztásokat, keresi a hiányzó elemeket. Amit lehet, kézzel megjavít. Éppen Szabó István első nagyjátékfilmjének, az Álmodozások korának a képnegatívját vizsgálja. A filmet annak idején három különböző nyersanyagra rögzítették, ami alapvető szín- és tónuskülönbséget eredményezett, és amit majd a fényelésnél korrigálni kell – állapítja meg. Hozzáteszi, hogy a nézői élményt zavarhatja az is, hogy hirtelen bevillant a fény az egyik kockán, de nem kell aggódni, mert a fénybeverés (lásd a cikk végén a szómagyarázatunkat) digitálisan eltüntethető.

Kockáról kockára átnézik a filmszalagot.

Reviczky Zsolt

Mindig nagy feladat a restaurátor számára, hogy tartalmilag a lehető legteljesebb verziót állítsa elő. Van, hogy csak néhány filmkockát kell egy filmben pótolni, de sokszor akár 10-20 centis részek, sőt, komplett jelenetsorok is hiányozhatnak az eredeti filmszalagból. Ilyen esetekben a filmrestaurálási menedzser előveszi azokat a filmanyagokat, amelyekben vélhetően még fellelhető a hiányzó jelenet vagy kocka. A későbbiekben ezeket a részleteket is beszkennelik és a megfelelő helyre beillesztik a filmbe. Fábri Zoltán klasszikusának, a Körhintának az eredeti kameranegatívja például annyira sérült és hiányos volt, hogy összesen háromféle filmanyagból „varrták össze” digitálisan a teljes filmet.

A kézzel már javított filmszalagokat a Filmarchívum melletti épületben, a Magyar Filmlabor munkatársai veszik kezelésbe. A labor Magyarország legnagyobb múlttal rendelkező filmes utómunka-stúdiója, itt digitalizálják a megkapott filmszalagot. A szkennelés automatizált, de meglepően időigényes folyamat, egy játékfilmnél általában egy hétig tart. Ezt követően jön a bűvészkedés a számítógépen; van, hogy egyszerre egy 16 fős csapat dolgozik egy-egy film képének a teljes rekonstrukcióján. A vizuális effektezéssel foglalkozó szakemberek megszüntetik a régi filmekből jól ismert villogást, kiszedik a karcokat, a bomlásnyomokat, pótolják a hiányzó filmkockákat, és ami a legfontosabb: stabilizálják a képet. Erre azért van szükség, mert a mai néző számára idegesítő lenne a kép ugrálása, jóllehet, néhány emberöltővel korábban még senkit sem zavart, ha a vásznon összevissza táncolt a film.

via GIPHY

Mindezzel párhuzamosan a hangutómunka-stúdióban az ugyancsak beszkennelt eredeti mágneshangszalagból kiszedik a mai fülnek zavaró recsegéseket, ropogást, kattogást, és végül masterelik az anyagot, hogy az a mai mozikban is jól szóljon.

Digitálisan meztelen

Az egész, hetekig tartó restauráció végén, egy speciális fényelő rendszerrel ellátott vetítőben visszaadják a filmnek a lelkét. A coloristok megpróbálják azt a színvilágot, atmoszférát megteremteni, amit annak idején a film rendezője megálmodott, ehhez pedig minden esetben egy operatőr segítségét kérik.

Ideális esetben a film eredeti operatőre ül be a fényelőkhöz, de ha az illető már nem él, akkor az egyik operatőrtanítványát vagy asszisztensét vonják be a munkálatokba. Ottjártunkkor pedig éppen az Egri csillagokon végzi a colorist az utolsó simításokat Csukás Sándor operatőr irányításával. Csukás annak idején rengeteget beszélgetett a film legendás operatőrével, Szécsényi Ferenccel, ezért pontosan tudja, hogy miként kell Szécsényi szemével nézni a felújított regényadaptációt.

Bármennyire is próbálkoznak azonban a restaurátorok, fényelők és operatőrök, hogy a felújított változat a lehető legközelebb álljon ahhoz az állapothoz, amikor az eredeti film először a mozikba került, a digitalizált változat már soha nem lesz tökéletesen olyan, mint az eredeti.

Fazekas Eszter filmrestaurálási menedzser

Reviczky Zsolt

„Legjobban talán a képnek a lélegzésén és mélységén érzem, hogy más a celluloidszalag szemcséje mint a digitális verzió pixele. A digitális kép sokkal tisztább, a filmkópia viszont testesebb, és van rajta egy alapfátyol, ami a digitalizálás során eltűnik. Szinte meztelen a film a digitális képen” – érzékelteti Fazekas Eszter a különbséget. Ez a meztelenség kifejezetten akkor szembetűnő a szakember szerint, amikor a digitalizált 4K-felbontás nagyfokú részletgazdagságának köszönhetően felerősödnek az inkább takargatnivaló részek is, történetesen a szemcsék. „Ez sok problémát tud okozni az érzéketlen, korai nyersanyagoknál, és főleg az alulexponált, éjszakai jeleneteknél.”

Érdekesség, hogy az egész folyamat végén – mintegy keretes szerkezetként –, az olyan nitro anyagra készült vagy rendkívül sérült filmek esetében, mint A tolonc, a Valahol Európában vagy a Körhinta volt, a digitálisan rendbe rakott képet és hangot visszavilágítják analógra, egy negatív filmszalagra.

Úgy tűnhet, mintha ezzel a restaurátorok szélmalomharcot vívtak volna az idő múlása ellen, mert minek tesznek vissza mindent ismét filmszalagra, ha egyszer nagy nehezen felpakolták az egészet a számítógépre? Azért, mert amíg a filmszalag bizonyítottan kibírt akár száz évet is, addig a digitális adathordozókról egyelőre nincs ilyen információnk. A digitális technológia másik nagy problémája a „lemeztelenítés” mellett, hogy olyan iramban változik, hogy lassan alig akad gép, amin például az elsők között digitalizált Ludas Matyit, az első magyar színes filmet be lehet még olvasni. A Nemzeti Filmvagyon elemeinek egységesítése, az eredeti hordozók megőrzése és a restaurálás után a filmre való visszaírás éppen ezért alapvető fontosságú kérdés – mondja Fazekas Eszter.

300 millió forint azért, hogy az eredeti fényükben csilloghassanak

A Filmlabor és a Filmarchívum a Filmalap két igazgatóságaként működik. Jelenleg a kormány az archívum működésére – ezen belül az oktatási és filmterjesztési tevékenységekre is – évente 506 millió forintot különít el, és évi 300 millió forintot biztosít a filmdigitalizálásra és a restaurálásra. Hogy értsük az arányokat: a Körhinta helyreállítása a levilágítással együtt akár 16-20 millió forintba is kerülhet, és évente összesen 35, különböző állapotú filmet restaurálnak.

Az Egri csillagok fényelése

Reviczky Zsolt

Tény, hogy az országimázsnak – meg persze a Filmalap szakmai elismerésének is – jót tesz, ha a világ legrangosabb filmfesztiválján, Cannes-ban olyan alkotásokat lehet a filmértő közönségnek ismét bemutatni, mint a Szegénylegények, a 45 év után újra a francia Riviérán szerepelt Szerelem, vagy tavaly az ugyancsak a Cannes Classics-ban helyet kapott, a már említett Körhinta.

A restaurált produkciókat nemcsak a különböző nemzetközi és magyar fesztiválokon, de DVD-ken is kiadják, külföldön forgalmazzák, és általában a magyar mozikban is bemutatják. Idén a Berlinale klasszikus szekciójában vetítették, majd – meglovagolva a Testről és lélekről sikerét – itthon moziban is bemutatták Enyedi Ildikó másik ismert filmjének, Az én XX. századomnak a digitálisan restaurált változatát. Mozikban újra forgalmazásba került többek között Fábri Zoltán A Pál utcai fiúk című alkotása, a feljavított Vuk, és Dargay Attila másik restaurált rajzfilmje, a Szaffi is.