szerző:
Csatlós Hanna - Sándor Anna
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Frida Kahlo életét végigkísérte a testi-lelki fájdalom, mégsem adta meg magát: szenvedését szenvedéllyé formálta a vásznon és az életben. Már kortársait elvarázsolta, az ezredfordulóra pedig popkulturális ikon lett belőle. Szombaton a Magyar Nemzeti Galériában nyílik festményeiből az első magyar kiállítás. Portrénkban összegyűjtöttük néhány érdekes motívumot, amelyek meghatározták művészetét és a későbbi kultuszt is.

Frida Kahlo óriási divat lett az elmúlt évtizedekben. A 90-es években az Egyesült Államokban a radikális feminizmus fedezte fel magának, majd a kétezres évek első felében Európába is átterjedt a Frida-kultusz. Olyan popkulturális tényezők segítettek ehhez hozzá, mint például Madonna személye, aki híres Frida Kahlo iránti rajongásáról. Kahlo életműve nem túl nagy (250 művet alkotott), és képeinek jelentős része magánembereket gazdagít, például két festménye is Madonna 100 millió dollárosra becsült gyűjteményében található. A popdíva egyszer azt nyilatkozta a Születésem című, döbbenetes Kahlo-képről, hogy akinek az nem tetszik, azzal biztosan soha nem lesz jóban.

Madonnához hasonlóan Salma Hayek is „sokat tett” a Frida-kultusz érdekében (angolul a Fridolatry kifejezés van terjedőben). A Harvey Weinstein-féle Miramax gyártásában készült 2002-es, Oscar-díjas Frida című filmben Hayek az egy fokkal szexibb és az egy fokkal ritkább szemöldökkel megáldott, a Hollywood által eufemizált művészt alakítja. A filmipar így gondoskodott róla, hogy Kahlo szenvedélyes és szenvedésekkel teli életét világhíressé tegye.

A Fridolatry ma ott tart, hogy nem kell ahhoz a festészet iránt fogékonynak lenni, hogy az ember fejében beugorjon valamilyen jellegzetes kép vagy fotó Kahlo nevének említésekor; az 1954-ben meghalt mexikói festő arcképe ma már pólókon, kulcstartókon, táskákon szerepel, és nemrég legördültek a futószalagról az első Frida Kahlo Barbie babák is.

Az elmúlt időben minden évben legalább két, de néha három Frida Kahlo-kiállítást is szerveznek valahol a világban: tavaly Varsóban, majd Milánóban volt egy tárlat, most pedig július 7-én, Magyarországon először nyílik Frida Kahlo-kiállítás a Magyar Nemzeti Galéria C épületében. Ezzel párhuzamosan a Londonban járók sem maradnak Frida nélkül, mert a Viktória és Albert Múzeumban Kahlo féltve őrzött, ötven éven át a nyilvánosság elől elzárt, legintimebb tárgyait állították ki. A múzeum kurátorai fejet hajtottak a festőikon popularizálódása előtt, és azzal, hogy közszemlére tették a művész műlábát, rúzsát, fűzőjét, egyéb szépségápolási termékeit és betegsége kezelésének objektumait, jó nagy teret hagytak a Kahlo-életmű bulváros értelmezésének. (A tárlatról hosszabb cikket olvashatnak az e heti HVG-ben is.)

El kell ugyanis ismernünk, hogy Frida Kahlo élete egyáltalán nem volt hétköznapi. A Diego Riverával való viharos, kétszeri házasságot is magába ölelő nyitott kapcsolata, a szépszámú szeretők, a festő súlyos buszbalesetéből fakadó, egész életen át tartó szenvedései, sorozatos műtétei, a vetélés fájdalmát nyíltan vállaló képei és sajátos, tudatosan kialakított megjelenése (mai szóval self-branding) együttesen nagyban hozzájárulnak ahhoz, hogy például egy a Magyar Nemzeti Galériában létrehozott kiállítás is élénk érdeklődésre számot tartó blockbuster legyen. Pedig itt műláb helyett “csak” a képeket láthatjuk kifüggesztve.

Mindennek fényében ugyanakkor éppen azt nehéz eldönteni, hogy egy Frida Kahlo-kiállítás iránti fokozott érdeklődés vajon inkább a képeinek szól, vagy egy kivételes nő populárissá vált sorsának és személyiségének. Nem áll módunkban ezt eldönteni, de összegyűjtöttünk Kahlo életéből néhány érdekes motívumot, amelyek nemcsak a művészetében köszönnek vissza, de remek táptalajt biztosítottak a későbbi kultusz kialakulásához is.

AFP / Notimex / NATIONAL PORTRAIT GALLERY

Frida maga a műalkotás

Frida Kahlo maga is gondosan ügyelt rá, hogy a nyilvánosságban milyen kép él róla. Megjelenése a saját képzőművészetének szerves része volt. Már kisgyerekként hozzászokott ahhoz, hogy a fényképezőgép lencséje előtt kell pózolnia – lévén, hogy édesapja, Guillermo (Wilhelm) Kahlo fotográfusként kereste a kenyerét. Hamar megtanulta, hogyan lehet megkonstruálni a képet, amit kifelé kommunikálni akar magáról. Élete során rengeteg neves fotósnak (például a Harper’s Bazaarnak is dolgozó magyar származású divatfotósnak, Munkácsi Mártonnak) állt modellt, pontosan tudta hát, hogy milyen pózok számára a legjobbak. Nagyon elenyésző az olyan fotó, amelyen ne lenne tökéletes Frida Kahlo beállítása.

Kahlót életében rengetegszer műtötték – főként a 18 éves korában bekövetkezett, súlyos gerincsérüléssel járó buszbalesete következtében –, legalább 40-50 alkalommal hajtottak végre rajta valamilyen orvosi beavatkozást. Így aztán ideje jelentős részét ágyban fekve kellett töltenie, ám még betegen sem feledkezett meg a védjegyévé vált hajfonatáról, sőt, az ágyában készült fotókon az is látszik, hogy még ilyenkor is kifestette a körmeit.

Ezek apró részletek, de az utókor számára kialakult egységes Frida Kahlo-képhez valószínűleg ezek is hozzájárultak. Ahogy semmiségnek tűnik az a részlet is, hogy a képeken Frida Kahlo sohasem nevet, vagy ha igen, akkor is eltakarja száját a kezével. Ennek oka az, hogy a művésznek szuvas fogai voltak, és véletlenül sem akarta mutogatni azokat.

Frida Kahlo imázsához hozzátartozott, hogy ezt leszámítva nem akart szépíteni a valóságon, nem akart sem a számtalan önportréján, sem a fotókon másnak tűnni, mint amilyen valójában volt (még az ajkai fölötti pihéket is megfestette önarcképein). Kíméletlenül őszinte volt önmagához, a képein keresztül folyamatosan önvizsgálatot tartott (a gyümölcsös csendéletei is rejtett önarcképek), a már gyerekkorában tudatosuló különcségét pedig kifejezetten szerette hangsúlyozni.

Hogy mekkora élvezettel adott nyomatékot egyedi megjelenésének, arra talán az egyik legjobb példa az 1939-es párizsi kiállítása. Ekkor az Amit a víz adott nekem című képe előtt úgy fényképezkedett, hogy tradicionális mexikói népviseletben mutatkozott, legendássá vált összenőtt szemöldökét pedig fekete szemceruzával még meg is erősítette. Mintha csak azt üzente volna: Frida Kahlo épp ugyanolyan műalkotás, mint a mögötte látható festmény.

Mexikói gyökerek hangsúlyozása

A mexikói tehuana népviselet is tudatos és mások szemében szokatlannak tűnő választás volt a részéről, a harmincas-negyvenes évek Mexikójában ugyanis az értelmiség, a felső-középosztálybeliek nem így, hanem a legutolsó európai, elsősorban francia divat szerint öltözködtek. A népviselet inkább az alsóbb társadalmi rétegek sajátja volt. A hosszú szoknyákkal, a mexikóinak tartott erőteljes színekkel, a hajába tűzött virágokkal és a rengeteg ékszerrel így Frida Kahlo nemcsak az Egyesült Államokban számított kuriózumnak, hanem egzotikus jelenség volt a saját országában is.

A gyarmatosítás előtti mexikói-indián kultúra iránti vonzódását férje, a freskóiról híres Diego Rivera oltotta belé. Szenvedélyesen gyűjtötték a néprajzi, régészeti tárgyakat (Riverának 6000 darabot számláló régészeti gyűjteménye volt), és ezek a kincsek időnként Frida Kahlo festményein is megjelennek. A gyökerekhez való ragaszkodását fejezi ki akkor is, amikor a mexikóiak tipikus maszkját, a Malinche-maszkot festi meg, vagy amikor A dadám és én című képén, a teotihuacani kőmaszk mögé búj szoptatós dajka nemcsak a csecsemő Fridát, de a mexikói anyaföldet is táplálja.

AFP

A festő, akiben egy orvos-költő veszett el

Frida Kahlo okos, megfontolt, kivételesen intelligens alkotóként vonult be a történelembe. Kevesebben tudják róla, hogy eleinte nem is a művészi pályát képzelte el magának, hanem orvos szeretett volna lenni. Kisiskolás korában járványos gyermekbénulás következtében sokat gyengélkedett, valószínűleg ez motiválhatta arra, hogy egészségüggyel foglalkozzon. Be is került a mexikóvárosi, egyetemre felkészítő elit gimnáziumba, ami azért számított nagy eredménynek, mert akkoriban nyitották meg a lányok előtt is. 200 diákra mindössze 30-35 lány jutott, és Frida volt az egyikük.

Az iskolában kereste azoknak a társaságát, akik ugyanolyan izgága, érdeklődő típusok voltak, mint ő. Így került kapcsolatba a Los Cachuchas nevű, piros kötött sapkákat viselő fiúk csoportjával, akik könyveket olvastak egymásnak, összeültek, megbeszélték az olvasottakat, szalonfilozofáltak. Frida passzolt ehhez a körhöz, hiszen ekkoriban a Németországból emigrált apja révén már olvasott németül, és beszélt angolul is.

Talán, ha az ecset helyett toll kerül előbb a kezébe, még az is elképzelhető, hogy híres költő lett volna belőle. Frida Kahlo egész életében imádott a szavakkal játszani. Nem véletlenül lettek ismertek a levelei, az élete utolsó éveiben írt naplójának sorai és versei – a magyarországi kiállításon is hallhatunk idézeteket tőle. Frida Kahlo sokszor szándékosan keverte a spanyolt az angollal, első szerelmét bombázó leveleiben olyan kreált kifejezésekkel játszott, amiket csak ők ketten érthettek, amelyek spanyolul kezdődtek, de angolul fejeződtek be.

A szavak fontos szerephez jutnak később Frida Kahlo képein is, festményein gyakran olvashatunk magyarázó szövegeket. Ezeket a 18-19. századi gyarmati művészetből veszi át, az értelmezést segítő mondatszalagokat ebben a korban használták. Mivel Frida Kahlo formális művészeti képzésben sosem részesült, a vizuális előkép számára a gyarmatosítás korának művészete volt.

Két súlyos baleset: a busz és Diego

Frida Kahlo első szerelme szintén a Los Cachuchas csoportból került ki: Alejandro Gómez Ariasszal gyorsan estek kölcsönös szerelembe, és együtt voltak azon a végzetes napon is, amikor a buszbaleset történt. A 18 éves Frida majdnem belehalt az elszenvedett sérülésekbe, Alejandro viszont csodálatos módon egy karcolás nélkül megúszta. A műtéteket hónapokig tartó lábadozás követte otthon, ekkor kezdett el Frida festeni, részben, hogy elűzze az unalmat, részben, hogy feldolgozza Alejandro elvesztését – a fiú ugyanis időközben elhagyta.

Élete nagy szerelmével és társával, Diego Riverával három évvel később, 1928-ban találkozott, Frida idővel úgy beszélt erről mint élete másik nagy balesetéről:

Két súlyos balesetem volt életemben. Az egyik a busz, a másik Diego.

Rivera ekkor már sikeres festő volt, így nem sokkal később Frida felkereste, hogy megmutassa neki a festményeit. Az orvosi kezelés költségei ugyanis komoly anyagi gondokat okoztak a családnak, Kahlo pedig mindenképpen támogatni akarta őket. Azt akarta, hogy Rivera mondja meg neki, lát-e benne bármi tehetséget, van-e értelme folytatni a festést. Riverát egyszerre nyűgözte le a makacs lány és Frida képeinek lüktető érzékisége, ami kíméletlen megfigyelőképességgel párosult.

A vonzalom kölcsönösnek bizonyult, Frida néhány hónappal később hozzá is ment Riverához annak ellenére, hogy a karizmatikus férfi nagy nőfaló hírében állt. Frida anyja határozottan ellenezte “az elefánt és a galamb” házasságát, egyszerűen nem értette, mi tetszik lányának a 21 évvel idősebb, rút és kövér férfin. A házasságkötésről hírt adott a mexikói és a nemzetközi sajtó is, és mint a 21. századi celebritások esetében, egy idő után már csak úgy utaltak rájuk, mint “Diego és Frida”.

A kommunista nézeteket valló Rivera alapvetően formálta – és bizonyos pontokon el is nyomta – Frida világképét és életét. A lány az ő hatására kezdett el tehuana népviseletben járni, megtanult főzni, és mire 1930-ban San Franciscóba költöztek, élete első kiállításán már nem művészként, hanem Diego Rivera feleségeként mutatkozott be. Szenvedélyesen szerette a férfit, ő lett számára a kezdet és a vég, így a művészetében is megjelent. Harmadik szemként festette a homlokára a férfi miniportéját, vagy nagy anyaként ábrázolta magát, amint a mezítelen gyermekként ölében fekvő Riverát ringatja.

AFP

Orosz kecske és magyar fotós: szeretők a Kék Házban

Frida Kahlo és Diego Rivera két otthona gyakorlatilag a mexikói művészet központjává vált. Még a harmincas években megépíttették modern házukat: ez két különálló stúdióból állt, melyeket – mintegy a függetlenségük szimbólumaként –, egy híd kötött össze egymással. Anyja halála után Frida berendezkedett a szülőházában is, amit azonnal kékre festett (helyi szokást követve, hogy távol tartsa a rossz szellemeket), így a mai napig Kék Házként emlegetik.

A házaspár vendégül látta többek között Nelson Rockefellert, Szergej Eisensteint, André Bretont – és Frida kommunista hősét, a száműzetésben bujkáló Leon Trockijt és feleségét, Natalja Szedovát, akik két évig a Kék Házban éltek.

Férjéhez hasonlóan Frida is mélyen hitt a kommunizmusban, és ágya fölé tűzte Lenin, Sztálin, Marx és Trockij képét. Utóbbit aztán az ágyába is fogadta. Az nem világos, hogy ebben mennyi szerepe volt a világnézeti rajongásnak, és mennyi a bosszúnak, hogy megfizessen Rivera egyre gyakoribb kicsapongásaiért. Az biztos, hogy a nő által csak “kecskebakként” emlegetett Trockij teljesen megőrült Fridáért, és végül azért kellett feleségével együtt elköltöznie, mert a viszonyuk kezdett veszélyessé válni. Két évvel később Trockijt meggyilkolták, Fridát pedig letartóztatták potenciális gyanúsítottként, mivel ismerte a merénylőt.

A hűtlenség Riverát és Fridát tehát egyaránt jellemezte. A harmincas évek közepére elhidegültek egymástól, házasságuknak pedig az vetett véget, mikor a férfi lebukott, hogy számos más nő után éppen Frida húgával, Cristinával kezdett affért.

Miután Frida elköltözött Riverától, számos férfi és női szeretővel vigasztalódott, és folytatta évtizedes viszonyát a magyar fotográfussal, Muray Mikóssal. (A Murayhoz szóló, magyarul írt (valakit megkért a fordításra) szerelmes levelet is láthatják az érdeklődők a Nemzeti Galériában nyíló kiállításon.) Frida leghíresebb fotóportréinak jó részét (például a lenti képet is) Muray készítette az 1930-as évek végén, mikor viszonyuk a leghevesebb volt. Fridával a férfi szakított 1941-ben, mikor világossá vált számára, hogy a nő soha nem fog hozzámenni, így a kapcsolatuk Kahlo haláláig tartó barátsággá szelídült.

Rivera és Frida sokkal mélyebben ragaszkodott egymáshoz, mint ami pusztán a szerelemmel vagy szexuális vággyal leírható – szellemi és művészi társak is voltak. Így alig egy évvel a válásuk után, 1940-ben ismét összeházasodtak. Ez a második felvonás már jóval távolságtartóbb volt, házassági szerződésükben például kikötötték, hogy nem lehet köztük testi kapcsolat, és nyitott házassságban folytatják. Bár örökségük szétszálazhatatlan egymástól, ez a távolság a halálukban megmaradt: Rivera végrendeletében meghagyta, hogy a hamvait Frida mellé temessék – ami viszont nem teljesülhetett, mert vesztére ismét megnősült, és az özvegye nem teljesítette az akaratát.

HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!

Megnézem az ajánlatokat
Magyar Nemzeti Galéria Trockij Frida Kahlo Diego Rivera