hvg.hu: A legutóbbi három albumának a közös jellemzője a természetközelség és a lelki telítettség. Mi inspirálta abban, hogy ilyen szemszögből kezdje el a világot értelmezni?

Kollár-Klemencz László: A Kistehénnek már az első lemezén és aztán a későbbi albumain is voltak olyan melankolikus, sokkal erősebb töltéssel bíró személyesebb, inkább akusztikus dalok, amelyeket nem lehetett a zenekari programba beilleszteni. Aztán 2007 telén, amikor már Szentendrén laktam félig meddig az erdőben, leültem megírni a következő Kistehén lemezt. Folyamatosan csak az ilyen dalok jöttek és született 10-12 olyan szám, amely teljesen akusztikus volt. Akkor elgondolkodtam, hogy ezeket a dalokat már nem kellene Kistehén név alatt kiadni és végül Kollár-Klemencz Laci és a Kistehén Melankólikusok néven jelent meg az album, Ember a fán címmel.

Nagyjából mindig ugyanazokban a zenei zsákokban turkálok, hasonló hangszereléssel és zenei hozzáállással dolgozom, csak minden lemeznél máshogy alkalmazom őket. A népzene, a régi zene, a klasszikus zenei elemek is közel állnak hozzám, ez utóbbihoz mindig is erős kötődésem volt. Gyerekkoromban tanultam klasszikus zenét és amikor leülök a zongorához, sokszor eszembe jut, hogy a szüleimnek nem kellett volna engedni, hogy abbahagyjam. Azt viszont nem tudom elképzelni, hogy végig tudtam volna menni egy klasszikus zenei képzésen, mert abba vagy én vagy a tanárom valószínűleg belehalt volna, de a mai napig érzem a hiányát annak, hogy ez kimaradt az életemből. Én autodidakta zenész vagyok, ez bizonyos szempontból tulajdonképpen mindegy is, csak amiatt számít, hogy egyedül sok mindent nem tudok megvalósítani, bár szerintem így van ezzel a fél világ, szükség van társakra. Emiatt tehát nagyon jó zenészek kellenek mellém, olyanok, akik nagyon komoly képzésen estek át és nagyon magas szintű zenei ismereteik vannak.

MTI / Sóki Tamás

hvg.hu: A Rengeteg című lemeze emiatt is színházban működik jól?

K-K. L.: Én mindenhova elvinném, de kell egy-két év, mire egy anyag elterjed az emberek között. Az eddigi anyagaimat hajlamos voltam elkapkodni és nem nagyon adni időt arra, hogy kifussanak, de a Rengeteggel szeretném ezt másképp csinálni és addig játszani, amíg eljut az emberekhez. Budapesten már mindenhol felléptünk, ahol lehetett, a Müpában volt a bemutató, a Katona József Színházban is többször voltunk vele, illetve színházakba, művészeti fesztiválokra is elvittük. Próbálunk most Erdélybe is leszervezni néhány koncertet és nagyon szeretném külföldi magyar kulturális intézetekbe is bemutatni, ahol nyitottak a nyitott gondolkodásra, vagyis arra, amit én képviselek.

hvg.hu: Az, hogy személyesen is közel áll a természethez, hozzátesz a koncert hitelességéhez?

K-K. L.: Hát, ez érdekes dolog, az biztos, hogy az erdő elég fontos tapasztalat számomra.

Az erdőből indult ki minden, az erdő az ősi állapotnak egy mai megtestesítője. A mélysége, a kiszámíthatatlansága és a kiszámíthatósága, a titkok, a félelmek, mind jelen vannak.

És aki benne van az erdőben, az érzi ezt. Az is érzi, aki egyszer van ott, csak maximum fél. Mert nehéz ez, fel is kell tudni dolgozni. Ez a fajta természetes mélység, ha az ember benne van, akkor hat rá. Te is olyan akarsz lenni, mint a környezeted, így működik az ember és az állat is, fel akarja venni a környezetének a természetét, mert akkor tud túlélni. Ugyanez történik velünk a városban, vagy elmenekülsz előle és bezársz, hogy egyfajta mélységet meg tudj tartani, vagy ha nagyon felveszed ezt a városi kirakat világot, akkor beköltözöl egy olyan lakásba, ahol van valami kis archaikus plusz. A városi környezetben sokkal nehezebb ez, mert ha azonosulsz vele, akkor könnyen elveszíted ezt a mélységet. Én vonzódom is a természethez, szeretek benne lenni, már gyerekkoromban is a legjobb program az volt, hogy egyedül vagy a haverommal kimentünk a rétre és csak mentünk, ameddig a szem ellát, estefelé meg visszafordultunk. Most már nem kell elmenni az erdőbe, mert ott lakunk, kicsit furcsa is, mióta ott élünk, azóta nem kirándulunk.

Fazekas István

hvg.hu: A Kistehén, a Rengeteg, az Erdő, a Budapest Bár, a Rájátszás, a GreCSÓKOLlár és a saját szerzői estje mellett tervez mostanában új koncertet?

K-K. L.: Farkas Robival és Dargay Marcival dolgozunk most együtt egy sanzon anyagon, ahol én énekelek, ők meg zenélnek. Ez nem egy klasszikusan vett sanzon est, lesznek régi sanzonok, francia sanzonok és lesz Leonard Cohen, Benjamin Clementine is, sok dologból emeltünk át ide. Ezek a dalok új fordítást kaptak Grecsó Krisztiántól, Máthé Zsolttól meg tőlem is, nagyon izgalmas az egész.

hvg.hu: Van ezekben a projektekben átjárhatóság, vagy felállított egyfajta prioritási sorrendet közöttük?

K-K. L.: Van egyfajta sorrendiség, a novellás kötet most a legizgalmasabb, a sanzon est a második, a Kistehén pedig a harmadik. Nekem mindig az új dolgok az érdekesebbek, a zenélésnél is magát a dalszerzést, az írást, az alkotói folyamatot szeretem a legjobban. Ez a sorrend nem azért van, mert az egyik jobb, mint a másik, hanem egyszerűen csak számomra most a legnagyobb kihívás maga a novellás kötet. Ahogy az ember az írásban halad előre, ahogy egyre többet ír, egyre többet tapasztal magáról az írás folyamatáról is, az fantasztikus dolog. Amikor leülök este írni, olyan rétegekbe jutok el, ahol nemcsak, hogy életemben nem jártam, de nem is gondoltam, hogy léteznek ilyen helyek. Egy Kistehén dal írásában vagy a sanzon estnél ez nincs annyira jelen. De a sanzon est meg azért izgalmas kihívás, mert miközben egy létező dologhoz nyúlunk hozzá, olyan ajtókat, kapukat találunk, amelyeket eddig még nem nyitott ki senki. Egy Kistehén lemezben nincs ilyen jellegű kihívás, de én azt is addig akarom csinálni, amíg van mit mondani ebben a pop-rock zenei műfajban, ami azért elég szűkös már nekem. Ezzel szemben a novellákon meg az íráson keresztül olyan végtelennek tűnő területeket látok magam előtt, amibe bele lehet rohanni, de fogalmam sincs arról, hogy mikor fogok benne megállni.

hvg.hu: A Miért távolodnak a dolgok című könyve 2015-ben jelent meg, idén ősszel jön ki A műanyag kerti székek élete című második novellás kötete, mire számítsanak az olvasók?

K-K. L.: A történetek most is a magyar vidék és város határán élő emberek életéről szólnak, de nem annyira dokumentarista anyag, inkább filozofikusabb az egész. Történetek vannak, nagyon emberi, érzékeny történetek, miközben nagyon erősen jelen van a természet, de jobban át fog jönni benne a mai világunk, hogy mi is az, amit itt létrehoztunk, hogy mit is keresnek itt például a műanyag kerti székek. És hogy egyáltalán milyen a mi viszonyunk a természethez és önmagunk természetéhez. Ezek az először egyszerűnek tűnő történetek valahogy mindig belenőnek, belemélyednek az alapvető filozófiai és létkérdésekbe. Lehoczki Karcsi - a Kontroll és a Kistehén egykori dobosa -, akivel nagyon közel álltunk egymáshoz, mondta egyszer az egyik történet nélküli, víziószerű Kistehén dalszövegre, hogy ő azt szereti a legjobban. Mert amikor egy ilyen szöveg születik, ott kinyílik valami és elkezdenek áradni a dolgok. Kicsit törekedtem ebben a könyvben arra, hogy sok ilyen legyen.

Fazekas István

hvg.hu: Ezekben a pillanatokban megfogalmazódik önben valami, amiből aztán írás lehet?

K-K. L.: Ilyenkor teljesen tudattalan dolgok jönnek át. Azért is mondom, hogy szép ez az egész írás nekem, mert ilyenkor az ember találkozik a tudatalatti folyamatokkal, mindazzal, ami ott zajlik. Valamivel, amiről eddig nem is tudott. Mert van ott egy olyan érett anyag, ami belül már készen van, de nem realizálódik olyankor, amikor mondjuk, felszállok a buszra. Ahhoz bele kell kerülni egy állapotba, menni és hagyni, hogy ezek a dolgok kioldódjanak, és egyszer csak ott vannak. Nagyon szép a természettől, a világtól, hogy kellő nyitottsággal és odafigyeléssel megélve az évtizedeket, az élet megadja az embernek, hogy összegződni fognak benne az életének a történései. Ebből aztán ki fog alakulni egyfajta rálátása a dolgokra. Kicsit ennek a rálátásnak az eredménye lesz megfogalmazva, onnan nézve, ahol én most tartok.

Nagyon jó rácsodálkozni arra, ahogy a történetekben utólag kirajzolódnak az összefüggések, a nélkül, hogy én konkrétan megfogalmaznám azokat. Érdekes kaland ez, valószínűleg ezért mondják, hogy mindenkinek meg kellene írni egy könyvet. Ez fontos folyamata, természete az emberi agynak, ami nagyon klassz.

hvg.hu: Az emberekben van ma igény a kultúrára?

K-K. L.: Van, de az biztos, hogy elég könnyen félrevezethetőek az emberek és áldozatul esnek igaznak tűnő, de rohadtul értéktelen és felszínes közhelyeknek. Valószínű minden társadalomban van egy réteg, amely ezeknek könnyen felül, csak általában ezt az ember fiatal korában kinövi. Inkább az zavar, hogy amiről kommunikálok, azt sajnos csak egy viszonylag szűkebb közönség értelmezi úgy, ahogy én azt mondom. A szélesebb közönség nem annyira tudja ezt hova tenni, mert számára nem annyira kódolható. Egyszerűen csak nagyon sok közhelyesen kommunikált dolog van, és az emberek ehhez szoktak hozzá, könnyebb, ha nem kell figyelni, értelmezni. Ez probléma. Anno Bereményi Géza szövegeit is nagy tömegek tudták kódolni, nem hiszem, hogy az „Iszom a bort, ölelem a babámat, úgy sem érem keresztül a hazámat” bárki ne értené meg. Egyszerűen csak valamiféle petyhüdtség, vagy konformizmus, egyfajta fásultság befolyásolja ezt.

Az biztos, hogy nem hülyék az emberek, de valamiért a könnyebb utat választják akkor is, ha a nehezebb út jobban esne. Sajnálom, de ez így van a popzenében is, az embereket valamiért nem motiválja, hogy energiát fektessenek a megértésbe.

hvg.hu: Könnyen befogadta az írótársadalom, támogatták, biztatták az első könyve után?

K-K. L.: Amikor még nem írtam, már akkor is voltak író ismerőseim, például Hazai Attila nagyon jó barátom volt, de jóban voltam Podmaniczky Szilárddal is. Karafiáth Orsi pedig kérdezte is egyszer, hogy miért nincs nekem kötetem. Mindenki támogat, és nagyon jó érzés volt a Könyvhéten a Radnótiban a könyvem megjelenésekor, hogy olyan Magvetős írókkal lehettem együtt, mint Spiró György vagy Esterházy Péter. Az irodalmi közeg nagyon finom, intelligens és kulturált, sokkal magasabb színvonalú, mint a mai magyar pop-rock szakma. Jó itt lenni, jó lenne ha a zenei közeg is kicsit magasabb színvonalú lenne, de sajnos nem az, és nem is az az irány. Ide jövök aludni, ott meg ordítozom.

hvg.hu: Tervezik egy erdei kulturális központ kialakítását Dömörkapun. Hol tart most ez a projekt és mi a hosszú távú cél vele?

K-K. L.: Régi kiszolgáló épületek vannak ott, amelyeket pályázati pénzből szeretnénk idővel rendbe hozni, most ezen dolgozunk. A célunk az, hogy egy igazi erdei kulturális központ jöjjön itt létre, tervezünk egy nyitókoncertet is, péntek esténként pedig erdei mozit szeretnénk működtetni, a befolyó összeget pedig a fenntartásra fordítanánk. Lehet, hogy azért találtam ki az egészet, hogy legyen mivel foglalkoznom majd idős koromban.