„Legfeljebb a partvonalról kiabálhatok be néha, olyat például, hogy vetített díszleteket semmiképp ne csináljanak, mert a színpad az színpad, a mozi az mozi, s a kettő keveredéséből nem lesz színház. Vagy olyat, hogy én háromfelvonásosat írtam, ne alakítsák át kétrészessé... mert a közönség ülőberendezése hagyományos és elfárad, ha idejében nem engedik neki a cigaretta- és nyújtózkodási szünetet.” - 1963 őszén, első regényének színpadi premierjét megelőzően aggályoskodott így Fejes Endre, akinek „bekiabálásaira” az akkortájt formabontó (fő)rendező, Kazimir Károly nem hallgatott. Két hosszú felvonásban, képi effektekkel megspékelve mutatta be s vitte sikerre a Thália Színházban a Rozsdatemetőt.

Fél évszázaddal később a Tasnádi István által továbbírt, s a minap bemutatott színdarab rendezője, Máté Gábor is figyelmen kívül hagyta a szerző egykori tanácsait. Az eredeti három felvonást például egyetlen monstre hosszúságúba tömörítette; a másodikban, Tasnádi 2.0-s víziójában pedig a mozi tobzódik a színpadon: villódznak az archív felvételek a túrórudit zsákmányoló 2006-os tévéfoglaló önjelölt forradalmárokról, köztük a korunkbeli hábetlerekről.

Míg most az alul levőknek – a történelem örök veszteseinek – az önsorsrontó drámájaként tálalhatta fel okkal-joggal a Katona József Színház a Hábetler család száz évét, 56 éve egész más tárgyuk és tétjük volt a Fejes-darab körüli ideológiai csatározásoknak. Ráadásul a színházi kritika köntösébe bújtatva valójában csak az a vita folytatódott, amely az 1962-es téli könyvvásárra megjelent, a kötelező hurráoptimizmust mellőző regény nyomán szokatlan hevességgel robbant ki. Ennek okát Takács Ferenc irodalomtörténész egy évtizeddel ezelőtti esszéjében abban látta, hogy a nyolcadik kerületi Nagyfuvaros utcában élő lumpenproletár-família története ürügyén – még ha áttételesen is – végre nyilvánosan lehetett beszélni a szocializmus „támadhatatlan” rendszeréről és a valós közállapotokról. Arról, hogy a „proletárnyomorral kombinált kispolgári életvitelű” főszereplők – köztük is a hirtelen felindulásból gyilkossá lett ifjabb Hábetler, a Jani – mennyire tipikusak a munkásosztály egészére nézve.

A példátlan sikerű könyvhöz (nyolc év alatt hét kiadás, negyedmillió példány) egykoron a nagypolitika is ellentmondásosan viszonyult. Előbb, a nagy kádári kompromisszum jegyében, hozzájárult a kommunista írói szemléletet még nem teljességgel elsajátító író „felzaklató” művének megjelentetéséhez, de központi napilapjában, a Népszabadságban rögvest mankót is adott a helyes értelmezéséhez: „A regényből kimondatlanul is (...) harsog a tagadva állító konklúzió: a Hábetlerék módjára nem lehet élni, ez az életvitel a szocializmusban eleven anakronizmus, tartósan képtelenség.”

Némiképp másként látták ezt az író hangvételétől (is) felbátorodott kritikusok, ám ennél is veszélyesebbnek tűnt a könyv „tömeghatása”. Az olvasók zöme nem a pártlap sulykolta mondanivalót olvasta ki a Rozsdatemetőből, hanem inkább azt a végzetes provokációnak bizonyuló vádirat-monológot tartotta igazságnak, melyet az 1945 után kirekesztett, az egykori középosztályból deklasszálódott Zentay Károly vágott sógora, majd gyilkosa, a munkásosztályt reprezentáló Jani szemébe: „Ez a rendszer a ti homlokotokat csókolja, könyörög, hogy fáradjatok el az egyetemre, legyetek orvosok, mérnökök, bírók, főművezetők, főrendőrök, főkatonák, főistennyilák, és ti előbújtatok a barakkokból, éltek ugyanúgy, mint a hörcsögök... Te hogyan élsz? Keresel több mint kétezer forintot, lakásfestést vállalsz, mosol, főzöl, takarítasz, csókolgatod a fiadat. Láttál már színházat belülről? Elolvastál egyetlen könyvet is? Pedig te vagy ennek a hatalomnak a birtokosa, esztergályos főnemes.”

A „kritikátlan hozsannázást” elégelte meg Tömpe András, aki a Népszabadságban meglehetős indulattal rakta helyre az igazi tehetségnek titulált író eszmei tévelygéseit, legelsősorban is Fejes azon „antimarxista alaptételét”, hogy az emberek nem alakítják a történelmet, s őket sem alakítja a történelem. Az ideológiai bunkót az átlagolvasó számára meggyőző érvekkel forgató szerző neve nem sokat mondott, legfeljebb az írás magabiztos hangneméből lehetett következtetni arra, hogy az illető nem akárki.

Valóban nem volt az. Tömpe, mint azt ma már tudjuk, 1947 és 1959 között például szovjet hírszerzőként Dél-Amerikában működött, s cikke megírása előtt nem sokkal, vezérőrnagyi rangban, öntörvényű belügyminiszteri, majd központi bizottsági osztályvezetőként – nem először és nem is utoljára – nézeteltérésbe került a párt első titkárával, Kádár Jánossal. Vontatottnak találta ugyanis a rákosista államvédelem felszámolásának ütemét.

A regény megjelenését követő politikai sajtócsörtét – miként azt 2015 szeptemberében, Fejes halálakor részleteiben is felidézte a HVG – egy „elbocsátott légiós”, a kémelhárítóból kulturális rovatvezetővé avanzsált Komlós János rapid gyorsasággal zárta le a Népszabadságban. A korszak aktuális kérdéseit feszegető Rozsdatemető szelleme azonban akkorra már visszagyömöszölhetetlenül kiszabadult a palackból, s 1963. november 14-én parádés szereposztásban mutatták be a regény színpadi adaptációját. A „családfőt”, Pék Máriát, a Hábetleréket egyben tartó (s egyben megnyomorító) „kotlóstyúkot” alakító Horváth Teriről; pipogya férjéről, Szabó Gyuláról; valamint Jani megformálójáról, a színházi életbe berobbanó „több, mint tehetséges” Madaras Józsefről a kritika ugyan egyöntetű elragadtatással írt, ám legtöbbször csak mellékesen.

A Tháliának hosszú éveken át telt házat biztosító előadásról ugyanis korántsem „szabályos” színikritikák jelentek meg, hanem újabb hozzászólások a hatalmi szóval leállítani próbált irodalompolitikai disputához. Az utókorból visszatekintve már az is feltűnő, hogy egy íratlan szabályt felrúgva a bemutatót követően nem a Népszabadságban jelent meg az első, iránymutató kritika. A Magyar Nemzet és a Népszava pedig a premier ürügyén kelt ismét a regény védelmére, azt állítván, hogy Fejes nem a tipikust, hanem „a kapitalista társadalomban kialakult kispolgári-lumpen életforma dacos-gazos” továbbélését ábrázolta.

Voltaképp ehhez csatlakozott szokatlanul hosszú idő, bő egy hónap elteltével a Népszabadság is, melynek ideologikus írását a Kádár feltétlen hívévé szegődött Pándi Pál jegyezte. A néhány évvel később már az irodalmi élet egyik tótumfaktumának tekintett szerző magával az előadással a cikknek csupán az utolsó bekezdésében foglalkozott, újságoldalnyi eszmefuttatásának fő célja az volt, hogy nem kis rabulisztikával visszaigazolja a nagypolitika József Attila-díjjal nyomatékosított álláspontját. Vagyis hogy Fejes regényében „nem a szocializmus igenléséről vagy tagadásáról van szó, hanem a szocializmus féltéséről”. Fejes szennyeskiteregető keserűségét – folytatta gondolatfutamát Pándi – valójában „az övéi életének elrontottsága” váltja ki, és „nem a kívülről való elhatárolás, hanem a belülről látás a társadalomkritika hordozója”.

Kétfrontos és igen sajátos harcot vívott cikkében Pándi. Egyrészt védte az írót a kiátkozással felérő egzisztencializmust kiáltó támadóitól, másrészt pedig – önmagától. Fejesről ugyanis tudott volt, hogy nem tartja a száját, s hogy számos alkalommal tett „ellenséges”, de legalábbis „eszmeileg teljesen zűrzavaros” kijelentéseket. Ezekről nemcsak az állambiztonsági szolgálat szorgos ügynökei tudósítottak, hanem egy, a pártközpontnak címzett 1964. kora tavaszi feljegyzés-feljelentés is. Ebben a buzgó eszmeőr, Révész Ferenc központi bizottsági tag felháborodottan számolt be arról, hogy a budapesti kertészeti főiskolásoknak szervezett színházi ankéton Fejes például kerek perec leszögezte, hogy „a munkásosztály züllik”, s pontosan olyan, mint ahogy azt ő ábrázolja.

De mert kimondatott, hogy „bizonyos hibái ellenére” a Rozsdatemető „haladó mű”, a következő két évben – az újabb kiadásokkal párhuzamosan – öt vidéki színház is műsorára tűzte. A nagy nekibuzdulást követően viszont 1980-ig tartó csönd következett, miközben Fejes újabb írásai, színdarabjai még átütőbb közönségsikert arattak, aztán az elhallgató írójukkal együtt lassan-lassan kikoptak nemcsak az irodalmi emlékezetből, hanem a köztudatból is. A Rozsdatemetőbe a rendszerváltás után Csiszár Imre próbált életet és aktualitást lehelni a Tháliában, azt sugallva, hogy a fölöttük átsuhanó történelmi változásoknak Hábetlerék „ártatlan elszenvedői csupán”. E (félre)értelmezést a vitriolos kritika művészeti balesetnek titulálta, s a vitathatatlan fiaskó után negyedszázad telt el az újabb rozsdatemetői nekirugaszkodásig.