Mátraházi Zsuzsa
Mátraházi Zsuzsa

Hús-vér emberként jeleníti meg Nincsen számodra hely című regényében a reformkor nagyjait. Még a Szózat könyvcímbeli szavainak születéséhez is legendát teremt, de hősei sorsába beleszövi saját élményeit is. Interjú Jolsvai Andrással.

HVG: A Magyar Tudományos Akadémia első, 1831-es esztendejét regényesen feldolgozó művének témaválasztásakor aligha gondolhatta, hogy megjelenésekor a Széchenyi István alapította köztestület szétverése lesz folyamatban. Sejtett valamit?

Jolsvai András: Három éve, amikor elkezdtem a munkát, ennek semmi jele nem volt. Nemcsak az Akadémia sorsa miatt nem örülök annak, ami mostanában körülötte történik, hanem azért sem, mert a regényemnek nincs szüksége olyan felhajtóerőre, amit ezzel valószínűleg kapott.

HVG: Lát párhuzamot az akkori világ és a mai között?

J. A.: Van hasonlóság, már csak az ábrázolás módja miatt is. Hiszen az akkori körülményeket ma már senki sem tudja százszázalékosan rekonstruálni, bármennyire tanulmányozza is. Ezért a regényemben is egy mai író mai gondjai szólalnak meg, reformkori köntösben. Inkább a két kor közötti különbségeket emelném ki. Bármily meglepő, abban a feudális világban az értelmiség számára sokkal nagyobb lehetőségek nyíltak, mint ma. A társadalom elkezdte megbecsülni a tudást, az anyanyelvvel való foglalkozást. Persze a regényemben szereplő fiatalemberek nem sejtik, hogy előbb-utóbb szobrot állítanak nekik. Az bensőségesebb világ volt a mainál, annak ellenére, hogy ott is dívott a cselvetés, az intrika, az irigység, hiszen a magyar irodalomban akkor jelent meg először a pénz. A korábbi írók műkedvelők voltak, a legnagyobbak is csak szabadidejükben verseltek.

©

HVG: Régebben irodalomtörténeti szakfolyóiratokban is publikált a reformkorról. Miért foglalkoztatja ez annyira?

J. A.: Mint művelődéstörténész-tanonc, kíváncsiságból utánanéztem annak az anekdotának, hogy Széchenyi 1825. november 3-án az Országgyűlésben egyévi jövedelmét felajánlotta a Tudós Társaság javára. Kiderült, ezt előre megrendezték. Elhatározta, hogy olyasmit tesz, amivel az egész országban ismertté válik. A jelenet minden elemét előre kidolgozták. A baráti köréből többen hozzászóltak, úgy terelték a vitát, hogy másnap mindenki erről beszéljen. Más kérdés, hogy mire az esemény híre Pestre ért, a benne szereplő nevek és célok is megváltoztak. Egy évtizedet töltöttem az MTA kézirattárában, tudtommal elsőként néztem végig és jegyzeteltem ki az első évek összes ülésének jegyzőkönyvét. Akkoriban publikáltam is ezt-azt a témáról. Aztán 1989-ben észrevettem, hogy megváltozott a világ, úgy éreztem, nekem is elő kellene bújnom a levéltárból. Újságíróként töltöttem a következő harminc évet. Az akadémiai jegyzeteim nemrég előkerültek egy bőröndből. Átlapoztam, majd elolvastam őket, és mire felocsúdtam, kész volt a regény.

Álnevek

Ha találékony lenne a NER – és persze a szerző hozzájárulna –, az ő Kamaszkorom legszebb nyara című írásával csalogatná haza a külföldre ment mai fiatalokat. Megkapóan fogalmazza meg, miért nem akart 18 évesen holland állampolgár lenni, holott legálisan megtehette volna. Juhász Istvánként született 1953-ban, Budapesten. Jolsvai András akkoriban lett belőle, amikor az ELTE magyar–népművelés és szociológia szakának elvégzése és könyvkiadói szerkesztői munkája után 1990-ben egy napon két helyről kapott állásajánlatot: az Irodalomtudományi Intézettől és a Magyar Nemzettől. Az utóbbit választotta. Csakhogy valaki már publikált az ő születéskori nevén. Az írói név részint a Jolsváról származó apai dédapa iránti tiszteletadás, másrészt a reformkori Tudományos Gyűjtemény egyik szerkesztőjének álnevével azonos. Kedveli az efféle játékot, legalább tucatnyi néven publikált. Újságíróként dolgozott még a Köztársaságnál, a Respublikánál, majd 1995-től a 168 Óránál, ahonnan a főszerkesztő-helyettesi posztról önként távozott 2016-ban. Szépíróként krimivel kezdte, Mintha könyvből olvasná címmel. Több mint húsz kötetet jegyez, közöttük tárcaválogatásokat és regényeket, melyek az elmúlt évtizedek valamelyikében és többször szerkesztőségi környezetben játszódnak. Gyakori szereplőjük a szerző alteregójának tekinthető Köröndy. A reformkorra fókuszáló, Nincsen számodra hely című új regényt egyszeri kirándulásnak mondja a régi időkbe. Jelenleg egy hatvanas évekbeli családregényen dolgozik.

HVG: A könyv elején figyelmeztet, hogy a műben a valóság csak a „képzelet szolgálóleánya”. Hogyan vegyítette a tényeket és a fikciót?

J. A.: Gátlástalanul. Az a tudás, amit fölhalmoztam magamnak erről az időről, arra volt jó, hogy regényíróként szilárdan álljak a lábamon. A cselekmény gerince az a harc, amelyet Döbrentei Gábor és az aurorások vívnak az Akadémia első évében. Ez valóságos, de részleteiben fel nem dolgozott történet, vagyis szabad kezet kaptam annak magyarázatára, hogy Döbrentei miért mondott le a titoknokságról, pedig az egy életre szólt. A fantáziámon múlt, hogy kinek milyen szerepet adok ebben a helyzetben. Amikor eldöntöttem, hogy Vörösmarty lesz a főhősöm, az ő akadémiai működését fölerősítettem, holott az első üléseken nem is vett részt. Magánéletet is kellett kreálnom neki, mert erről nagyjából annyit tud az irodalomtörténet, hogy reménytelenül szerelmes volt Perczel Etelkába, és 43 évesen elvette az akkor 18 éves Csajághy Laurát, akit nem sokkal korábban ismert meg. Nálam már 1831-ben találkozik vele, amikor a kislány ötéves, de egyikük sem sejti még a jövőt.

©

HVG: Legendát sző a Csongor és Tünde meg a Két szomszédvár című művek születéséhez vagy a Szózatnak a regénye címéül választott szókapcsolata köré. Mi lesz, ha ezeket valóságosnak tartva felelnek majd Vörösmartyból az érettségizők?

J. A.: Ha a regényem olyan sikert arat, hogy a köztudatba bevonulva érettségi tétel lesz, akkor ünnepélyes nyilatkozatot teszek arról, mi minden kitaláció benne. De itt még nem tartunk. Azért nem nevezem soha Vörösmartynak a főhősömet, hanem mindig költőként említem, míg a regényben minden más történelmi alak a saját nevén szerepel, mert távolságot akartam tartani tőle. Így könnyebben le tudtam őt emelni a szobortalapzatról. Másrészt így tudtam belevinni a regénybe a valóság és az alkotás bonyolult viszonyát, ami az én problémám is.

HVG: Tény, hogy kíméletlenül nyüstölték egymást a reformkori írók, vagy ahhoz is hozzátett a mostani szekértábori támadások mintájára?

J. A.: Komoly kenyérharc folyt köztük, hogy kinek a barátai kerüljenek be olyan helyekre, ahol az irodalmi ténykedésért már fizetnek, de ezt a vonalat fölerősítettem. Egyszer egy kabátcsere kapcsán verekedésbe is hagytam átcsapni az eseményeket, ilyesmi a valóságban feltehetően nem történt. A nemzedéki szembenállás Döbrentei és Vörösmartyék között is létezett, de az elmúlt három évtizedben szerzett saját tapasztalataim is beleszűrődtek a regénybe. Barát Jóska barátom fogalmazta meg pontosan a mi korosztályunk élményét: kedden még túl fiatalok voltunk mindenhez, szerdán már túl öregek. Mire fölnéztünk, eltűnt előlünk az a világ, ahova nekünk az addigi szokásrend szerint egyszer be kellett volna sorolnunk, és a hátunk mögött olyan generáció jött, amelynek tagjai eleve vezérigazgató szakon végeztek.

©

HVG: Magánemberként ki mellett áll a reformkorban egymásnak feszülők közül?

J. A.: Kisfaludy Károly pártján, aki nem szerepel a regényben, mert pár hónappal korábban meghalt. Ő volt a legszerethetőbb figura mind között: tehetséges alkotó, elismert szerkesztő, az arisztokratákra és a polgárokra is kiterjedő kapcsolatrendszerrel bíró, magát mindenkivel megértető, vidám életművész, aki az Akadémia első embereként a harcok csitítója lehetett volna. De nem fogok ellenkezni, ha lesz olyan olvasó, aki úgy érzi, hogy a regényben Döbrentei egyfajta rehabilitációja is megtörténik.

HVG: Mintha Széchenyit nem kedvelné. Miért?

J. A.: Megemelem a kalapom előtte azért, amit létrehozott. Igyekezett a polgári társadalom felé haladván maga is polgárként viselkedni, de minduntalan kibújt belőle a katonatiszt és az arisztokrata. A hétköznapokban öntörvényű, hiú, csak a saját felfogását helyesnek tartó ember volt. Jellegzetes kétarcú figura.

HVG: Újságíróként nemrégiben Csengery Antal-díjat vehetett át. Hogyan fogadta ezt a Tarlós Istvántól kapott kitüntetést?

J. A.: Morális dilemma elé állított a helyzet. A Fővárosi Közgyűlés által odaítélt elismerést minden évben öt újságíró kapja, négyet a kormánypárt javasol, egyet az ellenzék. Az a megállapodás, hogy senki sem fúrja meg a másik jelöltjét. Az elmúlt évtizedben sokat publikáltam Angyalföldön a kerületi Hírnökben. A múlt év végén befejeztem az ottani Jövök-megyek című sorozatot, és ők javasoltak a díjra. Ez volt a mérleg egyik serpenyőjében. A másikban pedig az, hogy olyanokkal kellett átvennem a kitüntetést, akik sokat tettek a jelenlegi rendszer megszilárdításáért, de talán mégsem helyes az objektív újságírás bajnokaiként ünnepelni őket. Az angyalföldieket megszerettem. Feléjük billent a mérleg nyelve.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Sikerült megmenteni a Notre-Dame elázott királyi szőnyegét

Sikerült megmenteni a Notre-Dame elázott királyi szőnyegét

Strache megbukott, Hofer az osztrák radikálisok új vezére

Strache megbukott, Hofer az osztrák radikálisok új vezére

Napon álló kocsiban hagyta gyerekét egy nő Sopronban

Napon álló kocsiban hagyta gyerekét egy nő Sopronban

Tizennégy ember életét megmentve halt meg egy magyar pilóta

Tizennégy ember életét megmentve halt meg egy magyar pilóta

Kilőtt a bajai fideszes polgármester cége

Kilőtt a bajai fideszes polgármester cége

"Mi a társadalom letükröződése vagyunk, és igenis meg kell mutassuk magunkat!"

"Mi a társadalom letükröződése vagyunk, és igenis meg kell mutassuk magunkat!"