Éjszakai vándorok

Amikor a tálibok vérdíjat tűztek ki az afgán Hassan Fazili filmkészítő fejére, a férfinak menekülnie kellett szintén filmes feleségével és két kislányukkal. Először Tádzsikisztánban próbáltak menekültstátuszért folyamodni, de mivel ott nem fogadták be őket, úgy döntöttek, megpróbálnak Európába jutni. Voltak illegális határátkelők és legális menekültek, aludtak télen az erdőben és félkész épület sarkában is. Megfenyegették őket embercsempészek, loptak ringlót, hogy legyen mit enniük, az egyik kislányt pedig meg is ütötte egy helyi férfi a bolgár utcán.

Fazili három mobiltelefonnal kamerázta végig a három éves útjukat, amelynek zömét különböző állapotú menekülttáborokban töltötték. A felvételek erejét az adja, hogy jelen időben látjuk, hogyan tudja egy szeretetteljes család kibírni a mindennapos megpróbáltatásokat. Hogyan csüggednek el a felnőttek, és hogyan tartanak ki mégis. Vagy hogyan válik a kislányok számára az érdekes kalandból lidércnyomás – aztán hogyan derülnek fel egy egyszerű hógolyózástól.

A filmnek ráadásul magyar vonatkozása is van, ugyanis Röszkén ér – a magyarokra nézve nem annyira hízelgő – véget. Orbán Viktor tulajdonképpen büszkén hivatkozhatna az Éjszakai vándorokra, mint bizonyítékra, hogy lám, működik a magyar rendszer, csak olyanokat enged az Európai Unióba, akik nem jelentenek biztonsági kockázatot és megérdemlik. Bár kétlem, hogy megnézne egy ilyen filmet, még szembesülne a menekültválság emberi oldalával. (SA)

Vetítések:

17:45 | Január 31. | Cinema City Aréna | 13-as terem
17:45 | Február 01. | Cinema City Aréna | 9-es terem

Egy család/egy gyerek országa

A 2018-as Sundance filmfesztiválon a zsűri nagydíját elnyerő dokumentumfilm az idei BIDF-en szereplő filmek közül az egyik legfontosabb alkotás. A kínai hírhedt egykepolitikáról szól, a szigorú családszabályozási törvény okozta, megemészthetetlennek tűnő társadalmi traumáról. Beleborzong az ember, ha rájön, hogy Kína mindössze négy évvel ezelőtt vetett véget ennek a szabályozásnak (megengedve a két gyereket), és kevesebb mint két év telt el azóta, hogy ma már a kommunista országban minden család maga döntheti el, mennyi gyereket vállal.

Nem is olyan rég tehát még a kínai állam a gazdasági fellendülés céljából teljes mértékben kisajátította a nők testét és a házaspárok hálószobáját, amely a legkegyetlenebb diktatúrák sajátja. A nyolcvanas évektől életbe lépő törvény legvéresebb időszakában az esetek jelentős részében súlyos bűnnek titulálták a teherbeesést. Nanfu Wang és Jialin Zhang filmje alapján ez bizony népirtás volt, amelyet kényszersterilizációkkal, kényszerabortuszokkal, csecsemőgyilkosságokkal és gyerekrablásokkal követtek el.

Dokumentumfilmjüket csak erős idegzetűeknek ajánljuk: traumatizált, tehetetlen és lelkiismeret-furdalással küzdő családok, és az abortuszokat végrehajtó bábák szólalnak meg. A film egy roppant sötét korszak várt feldolgozása, és egyben arról a folyamatról szól, ahogy egy totalitárius hatalom agymosással, besúgókkal és állandó erőszakkal képes a saját népét maga ellen fordítani. (CsH)

Vetítések:

17:15 | Január 30. | Cinema City Aréna | 9-es terem
12:15 | Február 01. | Cinema City Aréna | 13-as terem

A díva visszavág

Szerintem soha nem izgultam még annyira dokumentumfilmen, mint amikor Siv Wennberg nagy visszatérését néztem. A 75 éves operaénekesnő – saját elmondása szerint – valaha igazi csillagként tündökölt, számos európai színpadon fellépett, ám a 70-es évek végén mellőzni kezdték, az operavilág gyakorlatilag kivetette magából. Siv most otthon tengeti napjait egy rendetlen, lomos lakásban, amelynek falait természetesen magával plakátolta ki. A régi előadásait nézi a tévében (amelyek kétségkívül csodálatosak), bárhová is megy, a drámai smink és öltözék alapvető kellék nála, és soha nem felejt el dívaként hivatkozni magára. Csakhogy Siv Wennbergre senki nem emlékszik, és hát, úgy tűnik, hosszú ideje ilyen-olyan formában mellette lévő párját leszámítva nincs is nagyon ember, aki szeretne időt tölteni vele.

Ez őt persze nem zavarja abban, hogy újra ragyogni akarjon. Egy barátja segítségével a régi koncertfelvételeit CD-n is megjelenteti, majd elhatározza, hogy memoárt ír, de sorra utasítják el a kiadók. Amikor nem utasítják el, az meg katasztrofális véget ér. Sebaj, Wennberg megigazítja a koronát és eldönti, hogy sok év kihagyás után koncertet ad. A próbák alapján nem úgy tűnik, hogy a hangja bírni fogja a strapát, de egyszerre drukkolunk neki, hogy kivágja a magas C-t, és egyszerre kívánjuk kicsit azt is, hogy valaki, valami – egy rossz fellépés? - állítsa már meg ezt a szó legszebb értelmében őrült nő ámokfutását. De hát a művészet csak ritkán nyugszik racionális alapokon, és még így is megéri. Megéri? Nem lőjük le. (CzF)

Vetítések:

14:15 | Január 30. | Cinema City Aréna | 10-es terem
18:15 | Január 31. | Cinema City Aréna | 10-es terem
11:00 | Február 01. | Cinema City Aréna | 9-es terem

Újra nő (In Search)

Ennek a filmnek az erejét a kivételes őszintesége adja. Rendezője egyben a főszereplője is: a kenyai születésű, de már Németországban élő Beryl Magoko, akit fiatal lányként körülmetéltek. A kegyetlen felnőtté avatási rituálén tíz éves korában esett át, a traumát pedig sok évvel később sem tudta kiheverni, a testén képződött hegek felnőttként is súlyos fájdalmakat okoznak neki. Miután rájön, hogy ma már csinálnak rekonstrukciós műtéteket, és egy viszonylag új eljárás során vissza tudják állítani a kinyesett klitoriszt, Magoko keresésbe kezd. Sorstársakkal, hasonló csonkításon átesett nőkkel, a kínzással egyenértékű körülmetélést még természetes rituáléként megélő édesanyjával, majd pedig orvosokkal is beszél a kamera előtt, hogy el tudja dönteni: vajon tényleg megéri újra kés alá feküdni, hogy visszakapja azt, aminek a hiányával már rég megtanult együtt élni?

Rengeteg benne a kérdés. Hogy működik egy ilyen plasztikai beavatkozás? Hogy néz ki egyáltalán a klitorisz? Tényleg helyrehozható, amit egy kis kenyai faluban annak idején benne tönkre tettek? Mennyi idő a felépülés? Jobb lesz utána a szexuális élete? Az Újra nő nagyon szép film a tabuk nélküli párbeszédeknek, vallomásoknak és képsoroknak köszönhetően. Szól a hímsoviniszta múlt és tradíció teljes abszurditásáról a 21. század tükrében, a faluban élő anya és a nyugat-európai városba költözött lánya közötti kommunikációs szakadék áthidalásáról, és azokról az intim, kitárulkozó beszélgetésekről is, amelyek olykor egészen felszabadító erővel működni tudnak a nők között. (CsH)

Vetítések:

16:45 | Január 30. | Cinema City Aréna | 6-os terem
11:15 | Február 01. | Cinema City Aréna | 10-es terem

Kislányomnak, Samának

„Te nem sírsz, mint a többi kisgyerek. Ez fáj a legjobban” – üzeni a filmben az édesanyja kislányának. Sama ekkor másfél-két éves lehet, és épp durván bombázzák a környéket. A gyereknek viszont ez egy normális hétköznap, Aleppóban élnek. Az édesanya Waad al-Kateab újságíró, aki elhatározza, hogy mindent rögzít a kamerájával attól a pillanattól, hogy a helyi egyetemisták fellázadnak a szír diktátor, Aszad elnök ellen. A rezsim nem hagyja magát természetesen, és orosz segítséggel kegyetlen ostromba kezd a lázadók és a város ellen. Mindennapi bombázásokat, gyászt, dühöt, elkeseredettséget mutat a kamera, de azt is, hogy még egy ilyen helyzetben is örömre lelhetnek az emberek. Például, hogy összejön a filmes lány egy orvossal, aki arra tette fel az életét, hogy a küzdjön a sebesültekért, életeket mentsen. Az ostrom idején tartják meg az esküvőjüket, és ide születik meg a gyermekük is. A film deklaráltan neki szól, édesanyja narrátorként kéri bocsánatát azért, mert ilyen körülmények közt hozta őt egy ilyen világra.

A család egyébként választhatta volna már az elején a menekülést, de ők úgy döntöttek, inkább tovább küzdenek a szabadságért. Ezzel már a gyerek sorsáról is döntöttek. És nem biztosak benne, hogy jól. A film tehát egy anya megrendítő bocsánatkérése a lányához, de egyben általános kép a háborúról is – a civilek szemszögéből. Azoknak a civileknek a szemszögéből, akiket ma olyan egyszerűen migránsozunk le, csak mert elmenekültek a pokolból.

A dokumentumfilmeknél gyakran felmerül, hogy a készítők jelenlétükkel is torzíthatják a bemutatott helyzetet. Itt erről szó nincs, hiszen a filmesek egyben a szereplők is. A becsapódó bomba tényleg a főhősök kórházába csapódik, és az ápolók tényleg a még ki nem hűlt bombánál melegítik a kezüket. A megcsonkított kezű embereket tényleg ők ápolják, a halott kisgyereket tényleg nem engedi ki a kezéből a gyásztól megtébolyodott anya. Waad al-Kateab filmes naplójával mi, nézők is átéljük a háború mindennapjait. Nagyon csodálkoznánk, ha nem kapná meg az Oscart, bármennyire is erős a dokumentumfilmes verseny. (BI)

Vetítések:

11:00 | Január 31. | Cinema City Aréna | 9-es terem
20:15 | Január 31. | Cinema City Aréna | 10-es terem
12:45 | Február 02. | Cinema City Aréna | 9-es terem
11:00 | Január 30. | Cinema City Aréna | 11-es terem

Aki a maffiát fotózta

Hogyan kapcsolódik össze egy élet Szicíliában a maffiával? És hogyan jut el egy nő a lányokat és asszonyokat hagyományosan korlátozó patriarchális közegből az alkotó, szabad önazonosságig? A szicíliai Letizia Battaglia 16 évesen ment férjhez, majd 40 évesen, a válása után kezdett el fotózni, hogy az újságcikkeit illusztrálja. Hamar azon kapta magát, hogy naponta akár 5-6 gyilkosságot is dokumentál, és „vérben úsznak” a képei.

Akkoriban durvult ugyanis el a Cosa Nostra belháborúja, amelynek egy rettegő, de hallgatásba kényszerített társadalom lett a tanúja és áldozata is. Battagliát viszont nem lehetett eltántorítani, bátorsága pedig művészi igényű fotókon tárja fel az utókornak a szicíliai mindennapok árnyékait és fényeit. A filmben megszólal az immár 80 felett járó Battaglia, aki az a fajta lenyűgöző, inspiráló személyiség, aki soha nem öregszik meg – és különleges módon a volt szeretői is mesélnek róla, akik nemcsak társai, de kollégái is voltak a harcban, hogy láthatóvá tegyék a rejtőzködni vágyó maffiát. (SA)

Vetítések:

18:15 | Január 31. | Cinema City Aréna | 6-os terem
16:00 | Február 01. | Cinema City Aréna | 6-os terem

Huszonéves vénlányok

„Ne haragudjon, hogy szókimondó vagyok, de ön nem hagyományos értelemben vett szépség. Nem mondom, hogy nem csinos, de nem is egy szépség. Meg azért már benne van a korban. Kérem, ne gondolja, hogy fényesek a kilátásai” – ezt a választ kapta a 34 éves, ügyvédként dolgozó Qiu Hua Mei, amikor besétált egy kínai házasságközvetítő irodába. Azt mondta ugyanis, hogy egy képzett férfit szeretne maga mellé, aki majd besegít a házimunkában is. Hát, ennyit a kilátásokról. Kínában saját kifejezés létezik a házasulandó korban lévő, mégis egyedülálló nőkre: leftover women, ami nagyjából annyit jelent, hogy maradék nők, és amely a film eredeti címét is adja. A dokumentumfilm nyitószövege elmagyarázza, hogy Kínában az egygyermekes családpolitika következtében 30 millióval több férfi van, mint nő, ennél fogva a nőket a korai házassággal nyomasztják, akár látnak abban perspektívát, akár nem.

A rendezők, Hilla Medalia és Shosh Shlam három nőre összpontosítanak: a már említett 34 éves Qiu Hua Meire, aki egyébként egyáltalán nem biztos abban, hogy férjhez akar menni, de a saját családja a halálba frusztrálja a kérdéssel. A 36 éves Gai Qi egyetemi tanár, aki egy jóval fiatalabb férfihoz megy hozzá, és gyermekük születik. A 28 éves Xu Min rádiósként dolgozik, és különböző társkereső appokon, valamint a kormány által szervezett rettentő kínos vakrandikon próbálkozik, de megjelennek a filmben a randipiacok is, ahol a szülők naphosszat állnak lányuk vagy fiuk tulajdonságainak leiratával és fotóival, hátha sikerül hozzávaló párt találniuk.

A film a kínai társadalom nyomasztó valóságának lenyomata: azokat a nőket, akik a karrierjükre koncentrálnak, vagy nem akarnak minden áron házasodni, önzőnek titulálják. Valójában Qiu Hua Mei által ismerhetjük meg, hogy mi történik, amikor egy kínai nő nem az elvárások mentén, hanem az álmait követve akar élni. Ezt a történetet pedig kétségkívül érdemes elmesélni és meghallgatni is, Ran Bagno gyönyörű, a filmhez komponált zenéje pedig már csak a jéghegy csúcsa. (CzF)

Vetítések:

19:30 | Január 30. | Cinema City Aréna | 9-es terem
14:30 | Február 01. | Cinema City Aréna | 13-as terem

Cryene Donovan

Az egyórás dokumentumfilm egy pontján a főszereplő 20 éves lány a saját rajzát magyarázza. Az anime-szerű alakok egy családot ábrázolnak, de annak a négy tagja mind lány, és mindegyik az ő személyiségének része, időnként az egyik, máskor a másik énje tör elő. Heni ugyanis egy szokatlan mentális betegségben szenved, az úgynevezett disszociatív személyiségzavarban. Ez azt jelenti, hogy több elkülönült személyisége van saját névvel, amelyek között kisebb-nagyobb mértékű átjárás is lehetséges.

Egy pszichiátriai kórházban kezelik valahol az Alföldön, amióta öngyilkosságot kísérelt meg. A film az intézeteben eltöltött mindennapjait mutatja be. Hol segít a konyhán, a felszolgálásban, hol bulit szervez, hol a pszichiáterrel beszélget. Közben megpróbálja megfejteni saját magát, ezt a négyes személyiséget, hol elkeseredetten, hol humorral, hol kitárulkozva a kamerának, hol bezárkózva. Miközben megpróbálja valamennyire bemutatni a film ezt a sajátos pszichiátriai zavart, a lány és a filmes Németh Dénes fura, hullámzó viszonyát is lekövethetjük. Heni egyik énjét Cryene Donovannak nevezete el, az sajnos nem derül ki, hogy miért, csak annyit mond erről hosszú unszolás után, hogy a Cryene túlélőt jelent. A film végére megosztja velünk viszont egy nagyon intim titkát. De ezt most nem spoilereznénk el. (BI)

Vetítések:

13:45 | Január 28. | Cinema City Aréna | 10-es terem
20:00 | Január 30. | Cinema City Aréna | 11-es terem

Pillangó

Igaz történetet dolgoz fel és már egy Golden Globe-ot is bezsebelt az Amszterdami Nemzetközi Dokumentumfilm fesztiválon közönségdíjjal bemutatkozó Butterfly. A Pillangó becenévre hallgató Irma Testa olasz bokszolónőt tizennégy évesen ismerjük meg, amikor Nápoly környéki szülővárosát elhagyva Assisibe utazik, hogy négy évig az olasz nemzeti csapattal együtt készüljön fel a 2016-os riói olimpiára. A film bepillantást enged a szegregálódó dél-olasz társadalom egyre inkább beszűkülő élet- és munkalehetőségeibe, ahol az egyetlen kitörési lehetőséget a versenysport jelenti.

A másfél órás dokumentumfilm a négyéves felkészülést, az olimpiai kudarcot és az abból történő felépülést mutatja be. Testa történetén keresztül belepillanthatunk abba is, hogy a mai napig mennyire merev az olasz társadalom, amikor arról van szó, hogy a táncórára beíratott kislányok bokszolni szeretnének. De megismerhetjük azt is, hogy hogyan változik meg női bokszhoz való hozzáállásuk, amikor Testa híressé teszi a kisvárosát. A negyvenezres Torre Annunziata főterén együtt szurkol a település apraja-nagyja az első olasz női olimpikon bokszolónak. (K.Zs.)

Vetítések:

18:15 | Január 29. | Cinema City Aréna | 6-os terem
13:15 | Január 30. | Cinema City Aréna | 9-es terem

Az underground kórház

Az operáló orvos egy pillanatra megáll, és fülel, hogy vajon a közeledő harci repülő hangját hallja-e. Valahol becsapódnak a bombák, hamarosan pedig tucatjával érkeznek a sérültek a félig leomlott kórházba. Sokan úgy halnak meg, hogy elsőre nincs is látható sérülésük – de ilyen, ha a támadók kémiai fegyvereket is bevetnek. Hiába a hírek, a legtöbb európai (szerencsére) ma már nem tudja, mit jelent egy ostromlott városban élni, pláne évekig. Dr. Amani Ballour és csapata viszont tudatosan választotta, hogy marad. Ők látták el a bombázások sújtotta területen ragadt civileket a szíriai kelet-gútai régióban, amely a polgárháború legszörnyűbb helyszíne volt. A pokoli körülmények ellenére Ballour doktornőnek és csapatának életek ezreit sikerült megmentenie. A kórházat, ahol dolgoztak csak Pincének vagy Barlangnak hívták, mert az emberi leleménynek köszönhetően egy szerteágazó alagútrendszerrel hosszabbították meg a föld alatt.

Feras Fayyad Oscarra jelölt filmjében a kórházat vezető, alig 30 éves Ballournak nemcsak a vészesen fogyó gyógyszerek ellenére kell helytállnia, hanem női orvosként és igazgatóként a tradicionális férfi előítéletekkel is meg kell birkóznia. Fayyad filmjének nincs igazán története vagy íve, inkább jelenetek sora a háborús mindennapok túlélésre élesedett, mégis monoton kilátástalanságáról. A filmben néha túlteng a hatásvadász zene, és helyenként Ballour merengő narrációja is felesleges – a jelenetek önmagukért beszélnek. (SA)

Vetítések:

13:15 | Január 31. | Cinema City Aréna | 9-es terem
20:15 | Február 01. | Cinema City Aréna | 13-as terem
17:45 | Február 02. | Cinema City Aréna | 6-os terem

Honeyland - Méz-királynő

A macedón duplán Oscar-jelölt alkotás úgy dokumentumfilm, hogy belefért a nemzetközi játékfilmes kategóriába is, és úgy játékfilm, hogy belefért a dokumentumfilmes kategóriába is. Mindkettőben döntős, azaz ott van az öt között. Megérdemelten van ott mindkettőben. Alapvetően dokumentumfilm, hiszen valódi szereplők valódi élethelyzetét rögzíti. A főszereplő Hatidze, egy idős nő, aki egész életét a természet szolgálatában töltötte. Minden reggel felkeresi a hegyoldalban a méhkolóniát, hogy bármiféle védőeszköz nélkül, csak egy rozsdás füstölővel felszerelkezve, titokzatos varázsigéket mormolva, részese legyen a csodának, és előteremtse családja szerény megélhetését.

Megvannak a rituáléi, és az alapbölcsességei, például, hogy mindig csak a lepény felét veszi el, a másik marad a méheknek, hogy továbbra is termeljék rendben a mézet. Gondozza idős anyját, van a környezetében néhány család, gyerek is, de igazából nagyon magányos. Ő van és a természet. Amikor bemegy a nagyvárosba, hogy eladja a mézet, kifejezetten idegenül mozog. Mindezt az alkotók gyönyörű képekkel mutatják be, és s történet is úgy épül fel, mintha jól kigondolt fikciós film lenne. A harmónia ugyanis megbomlik, amikor mások is megirigylik Hatidze méztermelését, és nem betartva a természet törvényeit, a kapzsiság által vezérelve mindet tönkretesznek. Igazi sztorija van tehát a Honeylandnek drámával, dilemmákkal, konfliktusokkal, mintha egy előre megírt forgatókönyv alapján haladnánk a végkifejlett felé. Ki ne hagyják! (BI)

Vetítések:

19:00 | Január 27. | Cinema City Aréna | 14-es terem
20:45 | Február 01. | Cinema City Aréna | 6-os terem
13:00 | Február 02. | Cinema City Aréna | 10-es terem

További információk a fesztiválról ide kattintva érhetők el.