szerző:
Kovács Bálint
Tetszett a cikk?
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Totálisan túltolt őrületnek tűnik a Netflix díjnyertes újdonsága, a Fontos vagy nekem alapötlete, de minden kitalációnál sokkolóbb, hogy valós az alapja. Rosamund Pike a Holtodiglanért nem, de ezért a filmért megkapta a Golden Globe-ot. Megnéztük.

Ez különös. Inkább fogolynak tűnik, mint vendégnek

– mondja a szociális otthon látogatója az intézetben elszállásolt idős hölgyről a Fontos vagy nekem (I Care a Lot) című új Netflix-filmben, és csak abban nem mond igazat, hogy ez különös lenne: pontosan tudja, hogy főnöke anyja fogoly, és nem egyszerűen bentlakó. Egy olyan emberrablás és nagyszabású lopás áldozata, amely teljesen legális, és amelyet a bíróság hagyott jóvá.

A film elején a hivatásos gondnokot játszó Rosamund Pike becsönget egy egyedülálló, idős nőhöz. A mosolya olyan hamis, mint a ruhaujjból előhúzott pikk ász, a kezében egy bíró által lepecsételt papír lobog, mint egy vitorla, ami révén a szél a semmiből idáig fújta: az áll rajta, az állam sürgősségi meghallgatáson döntött arról, hogy a nő sajnos egészségi állapota miatt már nem beszámítható, azonnali segítségre szorul, így a keltezés napjától már az önfeláldozó, állam által kijelölt gondviselő rendelkezik az életének konkrétan minden területéről, és persze a vagyonáról, ingatlanairól és ingóságairól is.

Rosamund Pike, háttal Diane Wiest
©

És mivel sürgősségi tárgyalásra volt szükség, az érintett jelenléte nem is volt szükséges a döntéshez, elég volt ott lennie a bőségesen lefizetett orvosnak, aki hajlandó volt az enyhén romló memóriát súlyos demenciának nevezni, az állami hatóságok által jóváhagyott tevékenységet űző bűnözőnek, azaz a kijelölt gondviselőnek és a tökhülye bírónak. Pár percen belül a pecsétes vitorla egy öregotthon felé sodorja a nőt, a gondviselő munkatársai pedig már elő is készítik a takaros házat az eladásra, ami benne van, azt meg az árverésre. Az otthonban pedig előbb bereteszelik az ajtót az új lakó mögött, aztán a telefonját is elveszik, és bezárult a kör.

Inkább fogoly, mint vendég.

A Netflix filmje ugyan fikció, de korántsem annyira, mint amennyire annak kéne lennie. Ma az Egyesült Államokban több mint egymillióan élnek gondnokság alatt, azaz úgy, hogy nem hozhatnak hozzájárulás nélkül komolyabb döntéseket a saját életükről – közülük a leghíresebb alighanem Britney Spears –, és százezres nagyságrendben vannak köztük olyanok, akik mellé, pontosabban fölé nem valamilyen hozzátartozójukat vagy közeli ismerősüket nevezték ki gondviselőnek, hanem az állam nyújtott segítő kezet számukra egy jótét lélek odavitorlázásával. Arról viszont már nincsenek statisztikák, közülük hányan valóban jótét lelkek, akik önzetlenül segítik a rászorulókat, és hányan lennének köztörvényes bűnözők, ha nem éppenséggel a túlságosan laza szabályozás nyitotta számtalan kiskaput használnák ki.

Az Egyesült Államokban mindenesetre nemrég egy éven át tartó vizsgálat javasolt komoly reformokat a súlyos visszaélésekre lehetőséget adó, eleve rosszul összerakott rendszerben, miután több nagyon súlyos visszaélésre is fény derült. A legnagyobb felháborodást talán Rebecca Fierle-Santoian esete keltette, akinek nem elég, hogy nyilván teljesen irreális módon 450 gondnokoltja volt, de ezek közül az egyiknél az orvos külön figyelmeztetésével szembemenve elrendelte a szondás táplálás leállítását, amitől az illető azonnal meghalt. A Guardian megemlít egy másik nagy visszhangot kiváltó esetet is, amikor egy testvérpár nem tudott megegyezni az idős anya jövőjéről, a vita pedig megdöbbenésükre úgy zárult, hogy a bíró egy kijelölt gondviselőre bízta az anyát, az pedig korlátozta a fiú, Doug Franks látogatási idejét, a betegségei miatt speciális táplálkozásra szoruló anyának gyorsétteremből rendelt csirkeszárnyat, és hogy ez az állapot megszűnjön, az négy év pereskedésbe került, amelyet paradox, de törvényes módon az anya vagyonából fedezett a gondviselő hatvanmillió forint értékben.

Macon Blair és Rosamund Pike
©

Ezek azok a valós előzmények, amelyekből J Blakeson fiktív sztorit írt: a Fontos vagy nekem így tulajdonképpen olyan, mintha egy megdöbbentő, tényfeltáró dokumentumfilmes kábé a nyolcadik percben ráunt volna a saját témájára, és úgy gondolta volna, az egész sokkal izgalmasabb lenne, ha bejönne a képbe az orosz maffia, fegyveres bűnözők, brutális gyilkosságok, zsarolások és halálos fenyegetések, egy olyan gondnokság alá helyezett áldozat révén, akinek nagyon nem ártalmatlan rokonai vannak, és akivel jobb lett volna nem ujjat húzni.

Fogj egy súlyos társadalmi problémát, és járd körül úgy, mintha nem egy dokumentumfilmes lennél, hanem Francis Ford Coppola és Martin Scorsese legjobb tanítványa!

Ez lehetett volna J Blakeson jelszava, illetve talán ez is volt, de akkor egyúttal ő Francis Ford Coppola és Martin Scorsese legrosszabb tanítványa – ha szabad egyáltalán egy napon említeni a nevét velük. Nem egyszerűen az a diák ő, aki végig bóbiskol az órán, hanem aki be se jár, és amikor vizsgázni megy, a tanulmányi titkárnak kezdi felmondani a tételt, mert a saját tanárait sem ismeri meg. Vagy ha ez a hosszúra nyúlt metafora nem lenne elég egyértelmű: Blakeson ott és annyiszor rontja el a remek alapanyagot, ahol és ahányszor csak tudja.

Peter Dinklage és Rosamund Pike
©

Persze egy zsarolós-lövöldözős thrillert nyilván nagyon nem úgy néz az ember, mint egy híradóbejátszást, de a Fontos vagy nekem mindenféle mércével mérve borzasztóan hiteltelen, így a háttértudás nélkül amúgy pont a leghiteltelenebbnek tűnő alaptörténet az egyetlen hihető része. Az a fajta forgatókönyv ez, amelyen látszik, hogy az írója sosem kérdezett rá saját magánál: vajon biztosan oké ez így? Itt minden fordulat, minden ötlet, minden jelenet totálisan öncélú, azaz csakis azért történhet meg, mert a forgatókönyvírónak nem volt okosabb ötlete ahhoz, hogyan jusson el a kívánt végkifejletig vagy a következő jelenetig.

Spoilerek nélkül nehéz erről többet mondani, így aki teljesen szűz szemmel akar nekiülni a filmnek, ugorjon a következő bekezdésre: sokat elmond például a filmről, hogy a sokat látott maffiafőnöknek és csapatának sehogy nem sikerül megölniük két egyszerű civilt, egyrészt, mert úgy tűnik, fogalmuk sincs, azt hogy is kell csinálni, másrészt, mert a halálraítélt véletlenül pont az utolsó pillanatban magához tér, és még némi szupererőnek is a birtokába kerül. Ha pedig ez kell a végkifejlet érdekében, akkor mindig mindenkinek valami mágikus módon a birtokába kerül minden eszköz, amire csak szüksége lehet. És ugyanez igaz a lélektani síkon is: persze keveseknek van közvetlen tapasztalata a maffia működéséről, pláne azok közül, akik még mindig élnek, de azt azért nagyjából el lehet képzelni, hogy kevesebb türelemmel, habozással, várakozással és tötymörgéssel intézik az ügyeiket, mint ebben a filmben.

Rosamund Pike
©

Ennél is nagyobb probléma, hogy az egész film alapállása azonnal elveszíti a nézőt. Bemutat egy tökéletesen erkölcstelen, undorító, velejéig romlott főszereplőt (Pike), majd neki kell menekülnie egy tökéletesen erkölcstelen, undorító, velejéig romlott ellenfél (Peter Dinklage) elől, a néző meg ül, és bár más filmeknél általában úgy érzi, dübörög benne az adrenalin, miközben valamelyik szereplőnek szurkol a másik ellenében, itt leginkább csak legyintene, hogy hajrá, nyírják ki egymást, csak legyünk már túl rajta. Hogy aztán a végén, hogy is mondjam spoiler nélkül, olyasminek örüljön végre először tiszta szívből, aminek amúgy csak egy erkölcstelen, undorító, velejéig romlott filmnéző örülhet.

Szóval ha mást nem is, azt mindenképpen eléri a film, hogy megutáljuk az alkotóin kívül még magunkat is.

Ha úgy vesszük, ez sem kis eredmény.

Persze a Fontos vagy nekem legnagyobb vonzereje alighanem Rosamund Pike: a Golden Globe-díj-átadó előtt egyszerűen azért, mert legkésőbb a Holtodiglan óta lehet tudni, milyen tehetséges színész is ő, azóta pedig azért, mert a díjat odaítélők szerint ebben a szerepben még annál is nagyobbat alakít – legalábbis azért nem kapta meg a legjobb főszereplő díját, ezért viszont igen. És ha nem is akkora csalódás Pike a filmben, mint amekkora csalódás a film általában, azért olyan nagy örömre sincs ok: a színésznő a játékidő nagyobb részében precízen – igen: egyszerűen csak precízen, nem pedig, teszem azt, átszellemülten, utánozhatatlanul vagy szikrázó tehetséggel – hozza a vérfagyasztó benyomást keltő gyakorló pszichopatát, aki hiába gyönyörű, ránézni sem mersz, mert félsz, hogy már attól kővé változol; kemény, hideg kővé, pont, mint amilyen az ő szíve is. A kisebb részben viszont még karikatúraszerű gesztusokkal is rontja az élményt, némafilmes túljátszásokkal. Ez persze aligha csak az ő hibája: az egész filmre jellemző, hogy nincs igazán eldöntve, fekete komédiát vagy sötét thrillert látunk-e.

Peter Dinklage
©

A fekete komédiai jellegnek mindenesetre a Trónok harca Tyrionjaként világhírűvé vált Peter Dinklage a legnagyobb áldozata: ő az a szereplő, aki elvileg a humort hozná a filmbe, de ezek a próbálkozások csak akkor okoznak boldog perceket, amikor pár nap után végre sikerül elfelejteni őket. Dinklage folyamatosan grimaszol a színészi játék helyett, néha a legegyszerűbb, a rajzfilmekből ismert dühkitöréseket kell produkálnia falhoz vágott poharakkal, néha pedig nehéz nem arra gondolni, hogy az alacsonynövésűsége lenne a vicces, például amikor egy tornászgyűrűn mutat be valami rejtélyes okból mutatványokat. De még a feminizmus is megpróbál idekeveredni, bár ne tenné: Pike egyszer-kétszer lenyom egy-egy sablonmonológot arról, hogy ne higgyék a férfiak, csak azért, mert nincs pénisze, már beszólhatnak neki. De ha van helyzet, ahová sehogy sem lehet beszuszakolni a genderelméletet, hát az pont az, amikor egy nőnek speciel azért szólnak be férfiak, mert amit tesz, az minden erkölcs, norma és józan ész szerint is vérlázító és gonosz. Illetve be lehet szuszakolni: hímsoviniszta paródiaként, de nem látszik annyi tudatosság ebben a filmben, hogysem ilyen körmönfont összeesküvésre lehetne gyanakodni az írójától.

A nagyon jóindulatú kritikusok szoktak olyanokat mondani rosszul sikerült, de jó szándékú filmekre, hogy „de ha csak egy embernek is jobb lesz miatta, akkor már megérte”, és végül is ennyit megengedhetünk ennek is: ha csak egy kicsit is ráirányítja a figyelmet a gondnoksági eljárások visszásságaira Amerikában, és ezzel csak egy, pláne ha több ezer idős embernek is jobb lesz az élete, már megérte! Akkor már megérte csinálni egy amúgy borzalmasan rossz filmet, aminek ezen kívül kábé semmilyen más erénye sincsen.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket:

VELETEK VAGYUNK – OLVASÓKKAL, ÚJSÁGÍRÓKKAL!

A hatalomtól független szerkesztőségek száma folyamatosan csökken, a még létezők pedig napról napra erősödő ellenszélben próbálnak talpon maradni. A HVG-ben kitartunk, nem engedünk a nyomásnak, és minden nap elhozzuk a hazai és nemzetközi híreket.

Ezért kérünk titeket, olvasóinkat, hogy tartsatok ki mellettünk, támogassatok bennünket, csatlakozzatok pártolói tagságunkhoz, illetve újítsátok meg azt!

Mi pedig azt ígérjük, hogy továbbra is minden körülmények között a tőlünk telhető legtöbbet nyújtjuk a számotokra!
Vándor Éva Élet+Stílus

Valaki szabadítsa ki Britney Spearst! De miért?

Dollármilliókat keres, de nem rendelkezik a pénze felett, ugyanis 12 éve, a bulvársajtó által alaposan dokumentált összeomlása óta gondnokság alatt van. A Britney Spears életét alapjaiban meghatározó jogi megállapodás körül olyan sok a titkolózás, hogy a rajongói és néhány jogvédő szerint az énekesnő valójában visszaélés áldozata.

Ne próbálja ki otthon, mi történik, ha bemondja az iPhone-nak, hogy 14

Ne próbálja ki otthon, mi történik, ha bemondja az iPhone-nak, hogy 14

Kiszivárgott: luxus-fitneszkarkötővel rukkol ki a Fitbit

Kiszivárgott: luxus-fitneszkarkötővel rukkol ki a Fitbit

Daciák és Ladák helyett Alfa Romeókat tervez a sztárdesigner

Daciák és Ladák helyett Alfa Romeókat tervez a sztárdesigner