A Pelé-dokumentumfilm bizonyítja, hogy Wikipedia-szócikket is meg lehet filmesíteni

Legendás és lehetőleg még élő sportolókról dokumentumfilmet készíteni nagyon hálás téma: egy ilyen karrierbe mindig benne van az érzelmi hullámvasút, aminek a csúcs-és mélypontjai megfelelően felnagyítva gyerekjáték összehozni a katarzist. Elég csak megnézni a Netflix Michael Jordan-filmjét: még annak ellenére is felemelő végignézni, hogy rettenetesen részrehajló, hiszen vannak benne felejthetetlen pillanatokban szerzett kosarak, emberi történetek és harcok. Ha ennél mélyebbre sikerül, akkor megérkezünk azokba a magaslatokba, amikben az HBO-s Kareem Abdul-Jabbar-, vagy a Diego Maradona-film jár: ez az, amikor nem csak egy bulváros történetet kapunk, hanem korképet is tulajdonképpen történelemórát is.

A Edson Arantes do Nascimentóról, ismertebb nevén Peléről szóló egyszerűen Pelé címet kapott dokumentumfilm a Netflixen sokat ígér: ígérete szerint nem csak minden idők egyik legnagyobb focistája történetét ismerhetjük meg, hanem az azt körülvevő brazil közeget is. Márpedig ez a brazil közeg nagyon érdekes volt: egy virágzónak tűnő demokrácia vált egyik napról a másikra sötét katonai diktatúrává “a baloldal térnyerését megakadályozandó”, az egyre elkeseredettebb embereknek pedig ahogy ilyen közegben lenni szokott, a foci volt az egyik mentsvára. A jó eredményekben persze meglátta a potenciált a vezetés is, ezért kifejezetten fontosnak tartottak egy sikeres Brazíliát az aktuális világbajnokságokon, amihez pedig elengedhetetlen volt Pelé, akinek megjelenése és visszafogott kijelentései sok kritikusa számára már önmagában hitelesítette azt, ami folyik az országban.

Reménykedésre adott okot, hogy már a rövid tartalomismertető is azzal adja el a filmet, hogy Pelé karrierje mögött megismerhetjük a brazil helyzetet is, ami kicsit továbbgondolva akár azt is jelenthette volna, hogy Pelé végre gyakorol valamiféle önreflexiót, és legalább 80 évesen megtudunk róla valami többet annál, mint hogy nagyon szeretett focizni.

Nem ez történt. Ettől persze még lehetett volna jó dokumentumfilm is a Pelé, de annak sem mondanám: inkább olyan, mint egy megfilmesített Wikipedia-szócikk.

A másodikfilmes rendezőpáros, Ben Nicholas és David Tryhorn ugyanis semmi mást nem csinált, mint egymás mögé illesztette a világ focirajongó része által már amúgy is ismert adatokat, és hozzárakott pár képet, illetve sok kellően semmitmondó megemlékezést Pelétől. Persze ha valaki szeretne csak úgy általában véve képbe kerülni azzal, miért szokás a történelem legnagyobbjai között emlegetni, akkor az megtalálja a számításait, mások viszont továbbra is hoppon maradnak.

Ha úgy vesszük, a film egyetlen dolgot mutat be: azt, hogy Pelé mindig mindent fantasztikusan csinált. Ha valami nem jött neki össze, az csakis sérülés vagy pech miatt történhetett.

Ezért nem tűnik igazán nagy drámának a balkézről született gyereke, hiszen mosolyogva adja elő, hogy “hát igen, történtek dolgok akkoriban”, és ezért nem is merülünk el abban, hogy a katonai diktatúra kialakulásakor ő mit látott: annyi derül ki, hogy ő tulajdonképpen észre sem vette a különbséget, focistának lenni ugyanolyan volt.

Talán ez a visszafogottság az egyik oka annak, hogy Peléből lett a futball első igazi reklámarca abban az értelemben, hogy gyakorlatilag bármit el lehetett adni a nevével. Sőt, nem csak bármit el lehetett adni a nevével, de el is adott bármit a nevével: cipőt, kólát, magnót vagy szendvicset is beállt reklámozni, miközben nyilván az országnak imidzsének sem tett rosszat, hogy egy 17 éves világbajnokságot nyert fekete srácot tudott a magasba emelni.

Csakhogy Pelé mintha nem is akart volna többé válni, mint egy mosolygó srác, aki ott van, ha megfizetik, és ezért a róla szóló film sem tudott többé válni, mint egy hosszúra nyúlt reklám. A focista tényleg nem hajlandó semmit mondani a saját akkori szerepéről, vagy a kapcsolatáról a brazil katonság vezetőivel, akik az ország gazdasági fejlődése mellett tulajdonképpen minden nekik nem tetsző hangot erőszakkal hallgattattak el, és Pelé az ő közbenjárásukra volt hajlandó egyáltalán játszani az 1970-es világbajnokságon, amit végül meg is nyert Brazília. Ez egy dolog, de az már még rosszabb, hogy a film sem próbálja közelebb vinni az olvasót ahhoz, hogy egyáltalán hogy nézett ki ez az egészen 1984-ig tartó diktatúra: végig a levegőben lóg, hogy itt kemény időszak volt, de konkrétumokat igazából nem kapunk.

De a film nem tesz fel ennél kevésbé kínos kérdéseket sem: az a kérdés például egyáltalán nem kerül szóba eméleti szinten sem, hogy mi lett volna, ha a már az ő idejében is magasabb szinten lévő Európában is pályára lép klubcsapatban?

A “dolgok, amik kimaradtak” lista után felmerülhet a kérdés, mi tölti ki ezt az egy órát és 48 percet, de azt magam is nehezen tudom megmondani. Vannak benne nagyon szép gólok, kedves jelenetek Pelé régi csapattársaival, és persze a szomorú felismerés, hogy Pelé valószínűleg tényleg “csak” annyi volt, amennyi a pályán látszott belőle. Az elmúlt évtizedekben kevés futballal kapcsolatos dologban állunk jobban Brazíliánál, de a Pelé-film megnézése után nehéz nem nyugtázni, mennyivel jobban jártunk mi Puskás Ferenccel (és egy róla szóló különösen jó dokumentumfilmmel is).