A kis hableány kivágott nyelve, ami miatt többé se beszélni, se énekelni, de még sírni se tud? Esetleg a kegyetlen hidegben éhesen, mezítláb vánszorgó árva kis gyufaáruslány, aki csak vágyálmaiban láthat bármi szépet, mielőtt magányosan halálra fagy az utcán? Netán az anya, akinek az öléből ragadja el a Halál a beteg gyermekét, és akit a halottak birodalmába vezető úton tövisek marnak meg, majd a sírástól kiesik a szeme, hogy végül vakon érkezzen meg a Halál elé, de ott se kaphassa vissza a gyerekét?

Hát pár ilyen mese után nem csoda, hogy egyesekben felmerül, valami súlyos gond lehetett Hans Christian Andersennel.

Annál pedig nem is nagyon lehetne jobb együttállást elképzelni, mint hogy a brutálisan fekete humor és a szívfacsaró érzelmek keverésének egyik legnagyobb mai mestere, az Erőszakik vagy a Három óriásplakát Ebbing határában című filmek író-rendezője, megannyi kortárs színházi klasszikus (Párnaember, Kripli, Leenane szépe) szerzője, Martin McDonagh gondolja úgy, hogy Andersent le kell végre buktatni, mondván, hiszen aki ilyen meséket írt, azzal valami biztosan nincsen rendben, és valami titoknak kell lennie a háttérben. Például, hogy valójában egy fogságba ejtett, megkínzott, apró dobozba zárt pigmeusnő írja a meséit, a vén pojáca pedig csak a babérokat aratja le a sajátjának hazudott művekkel. („Együtt dolgozunk, én csak az írásban nem veszek részt.”)

Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház

Mondjuk ez a megoldás valószínűleg elég keveseknek jutott volna eszébe éppen ebben a formában, de hát azért vannak a McDonagh-hoz hasonló, elborult, morbid ötleteket kiötlő írók. És mivel egyébként bizonyos tekintetben Hans Christian Andersen is épp ilyen alkotó volt, tényleg a mennyekben köttetett ez az eljegyzés, amely révén McDonagh megírta a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog című színdarabot, fiktív élettörténetet kerekítve a mesék és rémmesék dán királyának. (Ha pedig a kedves olvasónak furcsán hangzanak az itt felsorolt anderseni borzalmak, az azért lehet, mert a népszerű mesefilmek annak rendje és módja szerint bájosra változtatták a horrorelemeket a történeteiben.)

McDonagh műveit nemcsak a szakma, hanem a színházak nézői is imádják, legyen az alaptémájuk bármennyire kegyetlen, mint a képzelt diktatúrában játszódó Párnaemberé egy íróról, akin a szülei beteg kísérleteket végeztek. Vagy ott van a Leenane szépe, amely egy anyáról és lányáról szól, akik minden lehetséges módon, lelkileg és testileg is igyekeznek tönkretenni a másik életét, vagy a Vaknyugat, amely két, hasonló viszonyban lévő fivérről szól. Mégis, McDonagh darabjai – és filmjei, még a bérgyilkosokról szóló Erőszakik vagy a gyűlölködés és a bosszúvágy bűvöletében élő hősöket felvonultató Három óriásplakát… is – végeredményben mégiscsak a szeretetről, az együttérzésről, egymás megértésének fontosságáról szólnak, és az embertelen helyzetek sem tesznek mást, mint hogy a hiányán keresztül is, de az emberségességre hívják fel a figyelmet.

Így McDonagh talán az egyetlen olyan világhírű és megkerülhetetlenül fontos, kortárs külföldi drámaíró, akinek életművével nincs kínos elmaradásban a magyar színházi szakma: ez előtti darabját, a 2015-ös Hóhérokat 2017-ben mutatta be a Katona József Színház, a legutóbbi, a 2018-as Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog premierje pedig most volt a Szegedi Nemzeti Színházban (a Covid-időszámítás alatt évszámok és dátumok helyett maradjunk abban, hogy most). Mintha tényleg egy normális országban élnénk, ahol teljesen természetes, hogy vidéken is tartanak kortárs ősbemutatókat, országos hírű színésszel – Alföldi Róberttel – a főszerepben, még akkor is, ha a 18-as korhatárkarika miatt kockázatosabb premierről is van szó.

Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház

Más kérdés, hogy a Nagyon, nagyon… még távolról és hunyorogva sem idézi fel McDonagh klasszikusainak színvonalát. Persze bőven nincs szó olyan színdarabról, amit ne lett volna érdemes bemutatni, hiszen McDonagh lehengerlő profizmusa, sajátos megszólalásmódja – amelynek tolmácsolására remek ötlet volt felkérni a fordító Varsányi Anna mellett még Parti Nagy Lajost is szöveggondozásra –, fekete iróniája, tabukat nem ismerő fogalmazásmódja és szikrázó szellemessége az első találkozáskor mindenképpen lenyűgöző. Legfeljebb az életmű ismeretében jön be az ahhoz képest fanyalgása.

McDonagh ezúttal nem követi régi, jól bevált sémáját (ezt dicséretes írói fejlődésnek is lehetne nevezni, ha jobb lenne tőle a végeredmény, nem pedig gyengébb), amelyben a kezdetben felvázolt konfliktushoz folyamatosan adagolja a plusz információkat vagy csavarokat, egyre mélyebb rétegekkel gazdagítva a történetet, hogy aztán az egész valamiféle katarzisban csúcsosodjon ki. Nem: itt az Andersen-sztori tulajdonképpen nem fejlődik tovább annál a vitathatatlanul fantáziadús és kellemesen meglepő alapötletnél, amelyet viszont tíz-húsz perc alatt teljes egészében a nézők elé is tár a szerző, legfeljebb a két szereplő, a kamuzó meseíró és a dobozba zárt pigmeus közti viszonyban történik némi – kiszámítható – változás.

Bejön viszont egy nagyon furcsa ötlet – és a furcsát itt most nem abban az értelemben kell venni, ami McDonagh egész életművére és lényegében minden leírt sorára igaz –: McDonagh a bokájánál fogva berángatja a kongói népirtás emlékezetét, de meg sem próbálja megindokolni, mégis miért pont egy Hans Christian Andersenről és a meseírásról szóló darab lehetne alkalmas arra, hogy felhívja a figyelmet egy történelmi gyalázatra.

Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház

Ehelyett zavaros módon próbálja összekötni Dániát és Kongót – időutazó belga katonákkal és a történelem kerekét egymagában megváltoztatni szándékozó, géppisztolyos igazságosztóval –, de ez sehogy sem sikerül, a két összepasszítani próbált téma úgy taszítja egymást, mint két azonos pólusú mágnes. Ami viszont nagyobb baj, hogy ezúttal érzelmileg sem sikerül igazán érintetté tennie a nézőt a zavaros kongói sztoriszálban – nyilván nem függetlenül a formai ügyetlenségektől –, ami miatt végül nem is sikerül felállítania a darabbal a kívánt, a kongóiak előtt tisztelgő emlékművet, hiszen ha nem tudunk harmonikusan együtt menni a sztorival, képtelenség a megfelelő módon együtt érezni a főhősökkel.

Így a Nagyon, nagyon, nagyon sötét dolog nem egészében válik emlékezetes színdarabbá, hanem egyrészt alapötletében, másrészt az Andersen-szál kidolgozásában és megvalósításában. McDonagh minden kézenfekvő és váratlan humorlehetőséget kiaknáz, kezdve azzal, hogy micsoda tenyérbemászó paprikajancsinak írja le a saját Andersenjét, egészen az olyan szürreálisan vicces jelenetekig, mint amelyikben Andersen meglátogatja Charles Dickenst, de nemcsak emberi, hanem praktikus értelemben is képtelenek megérteni egymást (a dán nem beszél angolul), és míg ez halálra idegesíti a vendégét így még kirúgni is képtelen Dickenst, addig Andersen a maga felfuvalkodottságában csak lubickol a híres író dühtől fröcsögő nyálában.

A szegedi előadást rendező Szikszai Rémusz remek partnere McDonagh-nak, nemcsak azért, mert relatíve a háttérbe húzódva, precíz színészvezetéssel hagyja érvényesülni az író leleményeit, hanem azért is, mert maga is a szerzőre jellemző csavaros humorral tesz hozzá ezt-azt az előadás humorához. Például olyan apróságokkal, mint hogy Bagossy Levente egyszerre realista és teátrálisan multifunkcionális, padlásszobát mintázó terében elhelyez néhány tökéletesen oda nem illő, anakronisztikus tárgyat, egy Micimackó-plüsst vagy egy Star Wars-ereklyét, ezzel épp úgy humorral zökkentve ki a nézőt, ahogyan McDonagh is folyton kizökkent a maga jóval lórúgásszerűbb eszközeivel. Szikszai a „háttérből” is kreatívan tud hozzátenni a darabhoz, például a bábhasználattal és a díszlet rengeteg, a fogoly pigmeusra, a gyerekmesékre és ebben a kontextusban még a mesék durvaságára is emlékeztető babájával és bábjával.

Jobbra lent Micimackó

Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház

Ahogyan az is fontos, sőt elengedhetetlen felismerés volt a rendezőtől, hogy ezt a darabot a két főszereplőnek, illetve a főszereplő kettős által keltett, különös feszültségnek kell elvinnie a hátán. És Alföldi Róbert jutalomjátéknak is tekinti ezt a szerepet, amely megenged neki minden túlzást és sarkítást; ő pedig úgy tud túlozni és sarkítani, hogy az soha ne váljon túl sokká, mindig innen maradjon a jóízlés határain, de a humorból kifacsarjon mindent az utolsó cseppig. És Alföldi azt is tudja, mikor van szükség a túlzás ellentétére: noha a szerep lehetőséget ad neki érzelmes jelenetekre, ilyenkor sem lép ki a végletesen felszínes és önelégült fajankó szerepéből, és épp azzal teszi hatásossá az ilyen jeleneteket, hogy játékával, érzéketlenségével ellenpontozza a bennük megbújó érzelmeket.

Partnere, Santana Somogyi Lorena játéka attól izgalmas, hogy olyankor is úgy látjuk, mintha egy túlságosan szűk dobozban élne, amikor speciel nem tartózkodik ott: a színésznő képes érzékeltetni, hogyan deformálta a jellemét a bezártság, az infantilizálás és a lealacsonyítás. Eközben ő is épít a helyzet kettősségére, hiszen karakterének nemcsak írói tehetsége nagyobb összehasonlíthatatlanul fogvatartójáénál, de ezerszer értelmesebb és okosabb is nála, így kettejük jelenetei már-már olyanok, mintha a csecsemő oktatná ki a szülőt a babaágyból, és ez jó energiákat ad az előadásnak.

Szabó Luca / Szegedi Nemzeti Színház

Amelyben így minden meg is van ahhoz, hogy tökéletesen hozzásegítse a darabot a McDonagh által beleírt hatáselemek maradéktalan érvényesüléséhez. Ez egy ennél sokkal erősebb dráma esetében a remek dramaturgiai építkezés csúcspontján biztos katarzist jelentene – de mivel a szöveg olyan, amilyen, így „csak” nagyszerű és újra meg újra meglepő fekete humorról, kiváló színészi alakításokról, és egy csak félig, de legalább félig érdekes történet kibontakozásáról van szó. Ami még így is simán hozza azt a szintet, amiért már bárhonnan érdemes Szegedre utazni.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: