Egy hónap a színházban
Összefogott a Színházi Kritikusok Céhe és a hvg.hu: a Céh egy-egy színikritikusa minden hónapban megírja, milyen volt az előző hónap a budapesti és vidéki színházakban. Mit érdemes megnézni, és mi okozott csalódást? Miért érdemes akár még távolabbra is elutazni? Sorozatunkból kiderül.
Az évadot az UP Rendezvényközpontban Pintér Béla Az imádkozó című darabja nyitja. A magyar színházcsinálók egy részét erősen foglalkoztatja az a mind jobban érzékelhető emberi – erkölcsi és fizikai – hanyatlás, aminek mindannyian részesei és tanúi, s tulajdonképpen tettestársai vagyunk. Iszonyú ára van a mindennapok túlélésének a honi művésztársadalomban is, különösen, ha a család és a gyermekáldás gondja súlyosbítja azt. Pintér Béla huszonkilencedik darabjában Fodor Annamária, Jankovics Péter, Messaoudi Emina, Szabó Zoltán és Takács Géza segít a magunkra ismerésben.
Fontos, keserű, kijózanító este.
Csak győzzük erővel.
Csiky Gergely után, miatt és helyett írták a Mohácsi testvérek Az üzlet az üzlet, avagy eladó a menyasszony című darabot, írja a Budaörsi Latinovits Színház színlapja, s a friss mű hosszú címe tulajdonképpen egyetlen „Phíjjj!”-t, egy, a galád hősökre vonatkozó, utálkozó alkotói kiköpést takar. Az indulatos véleménynyilvánítás sikerül. És közben Spolarics Andrea, Mertz Tibor, Ilyés Róbert, Hartai Petra meg a többiek igazolják, hogy
a budaörsi színház fölívelő szakaszát éli, figyelni kell rájuk, menni kell hozzájuk.
Az nyilvánvalónak tűnik, hogy azzal az alkotói módszerrel, amivel a rendező Mohácsi János dolgozik, a rendelkezésre álló, más feladatokkal is terhelt két hónap alatt nemigen lehet érettebb elődást összehozni, legalábbis először látott csapattal. A bizonytalanságokat el nem tagadva, megállapítható, hogy a „metodikai fölébresztés” megtörtént, érzik a budaörsiek a Mohácsi-féle stílust, élnek is vele, így igen reményteljes lehet a munka folytatása.
A budapesti Örkény Színház új előadása emlékeztet: az utóbbi évtizedek Ibsen-művekkel telt világszínpadi repertoárja önmagában is azt jelzi, hogy valami nagyon fontosat tudott a hajdani norvég író. A magyar színházi alkotók új fordításokkal, átírásokkal, saját élményben fűszeresre és személyesre pácolt változatokkal ünneplik őt. Jeles példája ennek a Gáspár Ildikó által fordított és rendezett, komiszan mindent tudó mű, az öregedő építőmester érzelemteli végnapjait bemutató Solness építőmester című darab előadása az Örkény Színházban.
A mű most Solnessre rövidített címmel, egy szűk folyósónyi, szuszogó térbe hívja a nézőket. Azt sejtettem, hogy
Mácsai Pál a címszerepben képes lesz maga köré tekerni múlt és jelen hullámzó szövedékét,
de nem tudtam, hogy micsoda társa lesz neki ebben a szertartásban az ifjúság minden szépségével és kegyetlenségével bíró Hilde alakját megszemélyesítő, nagyszerű Szaplonczay Mária egyetemi hallgató, akinek személyében – jelentem – hatásosan lépett fel valaki a hazai „deszkákra”.
Molnár Ferenc Liliom című drámájának címszerepét Patkós Mártonra osztották az Örkény nagyszínpadán. Ő megbetegedett. A Katonából vendégségbe hívott Tasnádi Bence beugrásának híre az érzékenyebb nézőknek diónyira húzza össze a gyomrát. Aztán ez alább hagy. Én ugyan még ilyen lírai, finom Liliomot nem láttam, de érzek benne egy, a mai nagyvárosi esték tévelygői között bajba sodródott, igazszívű, belpesti srácot, akit végül is elhiszek, és megszeretek. Bíró Bence, a dramaturg, Kovács D. Dániellel, a rendezővel, alaposan átforgatta a jeleneteket, s ami fontosabb, írt egy remek monológot bele, Linzmann, a pénztáros, vagyis Csuja Imre számára. Próbálom elterelni minden előző Liliomok emlékét, de nemigen megy.
A történet most, ebben a formában valami más, ez már a mai fiatalok világa.
De élő valami, szóval rendjén van ez. Izgalommal várom a Patkós Márton fellépésével eltérő izomzatúnak, gorombábbnak képzelt, következő előadásokat is.
„Rómában Cassius valék, / Helvéciában Tell Vilmos, / Párizsban Desmoulins Kamill…/ itt is leszek tán valami” – írta Petőfi Halhatlan a lélek című versében, s ezt azért idézem, mert Krisztik Csaba tűzben égő Cassius alakítása a Székesfehérvári Vörösmarty Színház Julius Caesar-előadásában hosszú napokon át foglalkoztatott. Látva Brutus (Sághy Tamás) alvajáró módjára teljesített történelmi küldetését és Bagó Bertalan hűvösen okos, visszafogott indulatoktól feszülő rendezését, azon is töprenghetünk,
megy-e előbbre a mi polgárháborúval kacérkodó világunk? Nem úgy tűnik.
Shakespeare mindent pontosan látott. És mi újra meg újra keressük a dátumot, hogy majd találkozunk, Philippinél… De a lényeg: Krisztik Csabát látni kell, Cassiusa az évad fénylő alakítása.
Az 1967-ben született szovjet-orosz Griskovec Tél című, jéggel írott Godot-variációja látható a Katona József Színház Sufnijában, Tompa Andrea fordításában. Hópelyhecskét, az orosz gyerekmesék hócsipkekoronás hősnőjét Tóth Zsófia játssza, akit Hegymegi Máté Woyzeckjének Marie-alakítása és Pass Andrea A jelentéktelen címmel futó Gogol-átiratában látott alakítása óta követek kíváncsian. A dértől fehér tájban, fehér overallban halálra fagyó, két ifjú katona: Béres Bence és Lengyel Benjámin. A díszlet és jelmez Kálmán Eszter és a Magyar Képzőművészeti Egyetem látványtervező hallgatói, Király Betti, Jákóhalmi Zsófi és Kovács Alíz munkája. 2018 januárjában láttam Dankó István Gogol Holt lelkek című művéből készült rendezését a Sufniban, azóta tudom, figyelni kell minden megmozdulására. Ebben a munkájában sem csalódom. Bár a végén csak azt tudom nyögni:
Jóságos isten… Mi lesz velünk?
Hubay Miklósnak van egy puhafonálú gobelinhímzéseket idéző keserédese: az Ők tudják, mi a szerelem című egyfelvonásos, ami a nagytermészetű zeneszerző, Hector Berlioz (Blaskó Péter) öregkori találkozását képzeli el a muzsikus gyerekkorában meglesett, akkor már nagylány-szerelmével, Estellával (Udvaros Dorottya), annak karót nyelt veje (Tóth László), merev és butácska asszonylánya (Tóth Auguszta), valamint épérzésű unokája (Csapó Judit e.h.) közelében.
A fölvezető jelenet afféle színházszakmai időutazás a Nemzeti Színház Kaszás Attila termében: a szobalány és az ezredkürtös enyelgése egyrészt zavaró módon avíttas, másrészt erősen műanyagízű. Amint a családtagok jőnek, látszik, ez valami tudatos forma, rendezőileg vannak megegyezve ebben a recsegő stilizációban. Hát, akkor ma ez lesz – gondolja a néző. De nem! Mert
megjelenik Udvaros, ősz prókával, és Blaskó, a maga ezüst hajával, s meggörbül a tér, ahogy bejönnek.
Nincs erre jobb szó: gyönyörűek ők ketten. Olyannyira, hogy elporladnak a sutaságok a közelükben. Hatalmasak és mindentudóak, mint a király, meg a királyné. Nézed őket, és semmi, de semmi egyéb nem számít. Csak az, hogy élnek, játszanak, s láthatod őket.
És megint Ibsen, most Hedda Gabler a Katona József Színházban: Jordán Adél Heddája fekete selyem nadrágszoknyában, hol mezítláb, hol fekete magassarkúban, úgy járkál az otthonában, mint egy kecses gém a megunt mocsárban. Pici gyehennaláng rajta a fakó piros, kombinévállú selyemtop. Hedda Gabler, mint a lélekgyilkos teremtések általában, fájdalmasan pontos érzékelő. Zakatolva keresi, mi rossz fedezhető fel a másikban. A nevetségességtől való rettegés és a jelentéktelenségtől való undorodás nem ad neki elég hajtóerőt. Ám a királycsinálás izgalma, vagy ha az már lehetetlennek látszik, a tragikus hős talapzatra emelése előhívja Heddából a személyes próbatétel vágyát és lehetőségét is.
S itt van a férfi, Mészáros Béla Lövborgja, akire Hedda annak idején szívesen befizetett volna, mert ebben a melankolikus testű tudósban érezte meg az igazi erőt, és a csak és csakis tehetséggel kivívható szabadságot. Jordán Adéllal és Mészáros Bélával a főszerepekben, Kiss Eszter, Bányai Kelemen Barna és Takátsy Péter izgalmas közreműködésével,
nagy és erőteljes előadás született a Katonában,
Székely Kriszta rendezésében.
Közönségbarát, formás népszínház a Liliomfi Szolnokon. Az erősen stilizált, s majdnem mindvégig kiváló ritmusú produkció rendezője Keresztes Attila, koreográfusa Gergye Krisztián, zeneszerzője Cári Tibor. A menyétmozgású, sistergően friss Liliomfi Csákvári Krisztián, aki már az előző évad remek Sirály-előadásának Trepljovjaként is felhívta magára a figyelmet. Szigligeti főhősének csodás köpönyegét Papp Janó tervezte. Mariskát Molnár Nikolett, Erzsikét az artista ügyességű Cseke Lilla Csenge, a nagyon kitalált Gyuri pincért Polgár Kristóf alakítja.
Vevő vagyok erre a commedia dell’arté-t idéző játékmódra, erre a
pamutparókás, fehérre festett arcú bohócériára,
s tapasztalom, hogy az először kissé meghökkent közönség is közel engedi magához az előadást. Néhány férfiúi köpködést elengedtem volna. De a Kamilla kisasszonyt alakító, fergetegesen komédiázó Gombos Judit például úgy tudta kérdezni Mariskától, hogy „Hoztál pamutot?”, hogy hazáig nevettem rajta.
Hú, de nagyon kéne egy hős! – üzeni, mondja, zenéli a középiskolásoknak szánt délutáni Jézus Krisztus szupersztár előadás minden szereplője a Miskolci Nemzeti Színházban. „Csak épp hogy nem jön ám le Ő arról a Fáról / Csak úgy marad függőben Ő / azon a Fán hol / oltári egy ruhát kapott / és lett oltári hűs / valamint a megszokott gyanús forrásokból továbbadott / újabb hírek szerint / oltári halott” – jut eszembe Lawrence Ferlinghetti Géher István által fordított verse (Az elme vidámparkja), miközben ámulva nézem a nagy történet legdrámaibb hősének, Júdásnak szerepében a nagyszerű Rózsa Krisztiánt.
Ez itt, Miskolcon, Júdás délutánja.
Szintén Miskolcon, Keszég László lélegzetnyi ernyedést nem engedélyező Thomas Bernhard-rendezésében zenészi pontossággal vannak jelen A színházcsinálóban közreműködő színészek, így Mészöly Anna alig látó kamaszlánya, s a levesszagot magával hozó vendéglősné, Kerekes Valéria is. Máhr Ági a megnyomorított anya, Farkas Sándor a lesajnált fiú, Rusznák Adrienn az indulattól feszülő, felnőtt lány. Briliánsan kidolgozott alakítás Görög László tévetegen is erőszakos színházcsinálója, s felejthetetlen Kokics Péter szúrós jelenlétű, vidéki vendéglőse.
Két másik előadást is lemondok, hogy az Eiffel Műhelyházban megnézhessem a koreográfus Barta Dóra szívmelengető Dido és Aeneas rendezését. Hektikus időegyeztetés, levélváltások. Megtanulom, hogy itt a kifizetendő jegyet csak irodai órákban feladott, s a hangsúlyozó nagybetűket elkerülő levéllel illik kérni. És semmi újbóli rákérdezés! Nem győzök elnézést kérni. De a Purcell-dallamok és gyönyörű mozdulatok emlékét megőrzöm.
Ahogyan a víz tükrözi az arcot címmel, 11 évvel ezelőtt jött létre egy életjáték, aminek 600. előadását látom a Sufniban. Az Osonó Színházműhely vendégjátéka után elgondolkozom azon, milyen törvényszerű változások következnek be egy, a kollektív dráma technikáival életre hívott produkcióban, ha annak eredeti szereplőit később hivatásos színművészek váltják fel. Tanulságos este.
Szivák-Tóth Viktor Fényeskedjék neki című darabjával
új magyar színpadi szerzőt avatunk
egy végzett színész-drámatanár személyében, aki – nevelőszínházi anyaggyűjtés után – pompás színészekkel rendezte meg saját, jambikus lejtésű művét a Szkénében. Hozzá kell olvasnom, hogy megértsem, mi osztja meg a közönséget, miért kevésbé lelkesek az idősebbek, s miért lelkesek a fiatalok. Fontos alkalom ez. Addig is Szikszai Rémusz alfahím vállalkozóját látom magam előtt, babarózsaszín zakóban, galambkék, puha ingben. Nem távolodik. Sőt!
Nick Payne, a termékeny és 38 évesen világhírű szerző Inkognitó című munkája is meg fogja osztani a Pesti Színház közönségét. Vannak rejtvényfejtő agyakra specializálódott darabok. Néha, ha megfejted őket, vagyis összerakod a cselekmény szétvert idejét, gráfokba rendezed a szereplő személyeket, kitalálod, hogy kinek mondja és miért mondja valaki, amit oly hevesen mond,
nem marad a kezedben más, csak egy léggömb foszlánya. Meg a kérdés, hogy… mi is volt ez?
Pedig – Kovács Patríciával az élen – mindenki eljátszik mindent. És érezhető, hogy ott, fönt, a Pesti Színház színpadán, értik egymást. Baráthy György, a fordító, és Szőcs Artur, a rendező, nagyon elhitte ezt a darabot. De hogy lényegében miről van szó, s miért is érdekes mindez, az az egyszerű néző számára nem akar kiderülni. Pedig mennyi munka van benne!
Semmi kétség: elindult az évad.
És ahogy az ilyenkor lenni szokott, megtartották a Színikritikusok díjának átadó ünnepségét is, amit ifjú kollégáink, a Céh két társelnöke, Kovács Bálint és Puskás Panni, és a mindent kézben tartó Papp Tímea készítettek elő, sok-sok munkával. Mácsai Pál és az Örkény Színház csapata – megtörve a sokéves hagyományt – nem dallal-tánccal, jelenetekkel és monológokkal szórakoztatták az egybegyűlteket, hanem valami egészen mással. Színészek olvasták föl régebben díjazott színésztársaik összegyűjtött vélekedéseit a honi színikritikáról. E megszívlelendő észrevételekkel teli leveleket aztán, szép kis üzenőfüzetbe gyűjtve, minden kritikus megkapta – ajándékba. Miheztartásunk végett.
(A Színházi Kritikusok Céhe társelnöke Kovács Bálint, a hvg.hu újságírója.)
