Azt egy pillanatig sem gondoltam, hogy Robbie Williams ne lenne képes humorral, öniróniával vagy valamennyi el- és távolságtartással közelíteni a saját figurájához. Ez ügyben kétség sem volt bennem. Elég okos és intelligens ő ehhez. Ennek, mármint a humornak, öniróniának és egyebeknek többször is tanújelét adta pályafutása során. Párszor úgy is, hogy annak személyesen, mint valamelyik koncertjének a nézője, szemtanúja voltam. 2015-ben például így konferálta fel magát Budapesten:

Robbie Williams vagyok, a kilencvenes években voltam híres. Jártam iskolába, kirúgtak, voltam annak a táncolós zenekarnak a tagja, voltam elvonón, aztán kijöttem, aztán megint bevonultam, meghíztam, lefogytam, megint meghíztam, közben pedig nemzetközi popsztár lettem.

Szóval inkább arra voltam kíváncsi, hogyan kezeli ő maga, és mit kezd azzal a pályafutásáról készített dokumentumfilm, hogy Robbie Williams szűk 20 éve nem igazán érdekes. Meg persze arra, hogyan van magával, hogyan látja magát a ma 49 éves, Amerikában élő popzenész.

Amikor azt mondom, hogy már jó ideje nem igazán érdekes, akkor nem arról beszélek, hogy ne volna üzletileg sikeres, népszerű, és így tovább, hiszen most nézem a diszkográfiáját: a 2002-es Escapology óta is minden egyes sorlemeze – kivéve a 2009-es Reality Killed The Video Star – brit listavezető volt, és más nagyobb zenei piacokon is szépen szerepelt. Van hűséges rajongótábora, amelyik kitart mellette, sikeres koncerteket ad, teltházas turnékat bonyolít. Mégis, azt a szerepet, amit a 90-es évek második felétől a 2000-es évek elejéig betöltött, azaz, hogy ő az egyik nagy és megkerülhetetlen jelen idejű popsztár, már réges-rég elveszítette.

Hullámvasút

2003-ban, amikor első alkalommal lépett fel Budapesten (a Papp László Arénában adott koncertet), éppen az utolsó pillanatban csíptük el. Mármint ebben az értelemben, ami a jelen időt illeti. Akkor éppen egy év telt el az utolsó fontos, de a fontos lemezei közül legkevésbé izgalmas albuma, a 2002-es Escapology megjelenése óta.

Robbie addigra már túl volt pályafutása három (illetve négy) legjobb lemezén, az 1997-es Life Thru a Lens című albumon, az 1998-as I’ve Been Expecting You-n és csúcslemezén, a gyakorlatilag hibátlan 2000-es Sing When You’re Winningen, valamint a jól sikerült és szellemes stílusgyakorlaton, a 2001-es Swing When You’re Winning című, feldolgozásokból összeállított szvinglemezen.

Mint alkotó, ott került lejtőre. Erről, pontosabban arról, hogyan szakított sikerkorszakának zeneszerzőjével, dalszerző partnerével, Guy Chambersszel, egyébként bőven beszél a filmben. A 2005-ös Intensive Care még a régi recept alapján dolgozott, ám az volt az első Robbie-szólólemez, melyen nem Chambers dolgozott a popsztár keze alá, hanem a Duran Duran Simon Le Bon előtti ős-énekese, Stephen Duffy, aki amúgy egy nagyon tisztességes dalszerző. Az album jó, de nincs benne medzsik.

Az egy évvel később készített Rudebox új utakat keresett, de nem talált célba. Robbie Williams a mai napig büszkén vállalja azt az albumot, el is meséli, hogy ott valami egészen mást szeretett volna csinálni – az elektronikával és a hiphoppal kísérletezett –, de az a lemez csúnyán mellément. A Rudebox rút kudarcára visszaemlékezve ő is, meg a film narrációja is hosszan taglalja Williams zűrös viszonyát a brit sajtóval, meg azt, hogy mennyire traumatikus számára, hogy többé-kevésbé a világ bármely országában nagyobb támogatást kapott a médiától és a – jobb híján nevezzük így – zenei közegtől, mint odahaza.

Aztán diszkográfiája későbbi darabjaival sem lett saját népes törzsközönségén kívül nagy durranás: se a sztárproducer Trevor Horn által gondozott, nagy visszatérésként prezentált 2009-es Reality Killed The Video Starral, se az újabb három év szünet után megjelentetett, Take The Crownnal, se az újra Chamberszel megírt The Heavy Entertainment Show-val.

A dokumentumsorozat előzetese:

Személyes ügy

De ez csak a Robbie Williams címet viselő film egyik rétege. Mármint Robbie Williams zenei pályafutásának áttekintése. A másik legalább ennyire fontos, vagy talán még hangsúlyosabb, a személyes szál. Az, hogy hogyan lett egy Stone-on-Trentből érkező srácból – aki úgy kerül a popbizniszbe, mint Pilátus a krédóba – tinisztár, majd menő fiatal felnőtt popikon, nemzetközi szóló-gigasztár, többszörösen szétesett junkie, majd – ahogy a film és ő maga is állítja – önmagát és a magánéleti örömöket megtaláló középkorú férfi és magával is békét kötő boldog apuka.

A film a személyesség, a megtalált, jelenbéli házi boldogság, a kissé (vagy néhol nagyon is) konstruált otthoni képek, és a felhalmozott és egymás utáni pörgetett korabeli felvételek egymásmellettiségére, részint a kettő közötti feszültségre épít. Ahogy a mai Robbie ágyból nézi a korabeli felvételeket a laptopján, a közelik, a reakciók – nos, ezek gyakran kóborolnak a giccshatáron, de többnyire azon belül maradnak. Ellenben van egy csomó egészen megkapó pillanat is.

A kilencvenes évek Nagy-Britanniájában a Take That volt az egyik nagy durranás. Ahogyan a britpop – ami nem egy zenei stílus, hanem egy zenei-kulturális színtér neve – az amerikai grunge térnyerésének volt az ellenreakciója, visszanyúlni a korábbi évtizedek angol zenei örökségéhez, feléleszteni a brit hagyományokat, úgy a kommersz pop sem szenvedhette, hogy ne legyen egy rendes brit boygrupp.

Lett is, a Take That, ami ugyan már 1990-ben megalakult, de a nagy áttörésre 1992-ig kellett várni. Robbie Williams már itt zűrbe keveredett. Egy idő után már ki nem állhatta a csapatban egyenlők közt első Gary Barlow-t – köré épített fel a formációt a Take That menedzsere –, és egyébként is, nagyon látványosan kezdett nem beleilleni a táncos popsrác kategóriába. Látjuk a filmben, ahogy a Glastonbury fesztiválon kódorog bemindenezve, haverkodik az Oasis tagjaival. Aztán pedig kilép a Take Thatből.

Felix Felicis és drogok

Itt láthatjuk Robbie Williams pályájának első nagy összeomlását-feltápászkodását. (Lesz még.) És itt érkezik meg az életébe a kulcsember, a lelki társ, a „nagytesó”, Guy Chambers, aki egy legfeljebb közepesen ismert angol gitáros-dalszerző volt addig, onnantól azonban egy jó pár évig töretlenül sikeres pályafutás kikerülhetetlen figurája lesz. Persze ez az együttműködés sem pöccre indult: szemtanúi lehetünk a kezdeti lépéseknek, és annak, hogy a nagy áttörő sláger csak nem akart összejönni, miközben az énekes lemezkiadója még azt is fontolgatta, hogy kiteszi üdvöskéje szűrét. Aztán megszületett az Angels, és Robbie karrierje szárnyra kapott.

Innentől Robbie Williams története egy nem először látott és hallott

metaforikus popzenei Ikarosz-sztori.

A fiú, aki – hogy egy modern mítoszt és sporthasonlatokat is idekeverjek – megissza a könnyűzenészek Felix Felicisét, majd onnantól kezdve sokáig minden sikerül neki, minden lépése hibátlan, minden lövés jó helyre megy, sőt, még a kapufáról is bepattan a laszti, minden zseton nyerő. Csak éppen egy ponton túl közel repül a naphoz. Láthatjuk, hogyan zabálja fel a sztárság, hogy készíti ki a siker, hogyan falja fel a bulvár, miközben a Rock DJ csak hajtja és a hajtja a mókuskereket. Egészen a szakadék széléig.

Mindeközben elképesztő energiákat mozgósított arra, hogy megbirkózzon a sikerrel és önmagával. A dokumentumsorozat talán legfontosabb narratív szála az, ahogyan elbeszéli, hogyan találkozik a mai Robbie Williams a tizen-, majd huszonéves önmagával, akinek kezdetben még arra sem volt pénze, hogy elemet vegyen a walkmanjébe, és később is szinte értetlenkedve nézi, hogyan lesz egyre sikeresebb és sikeresebb.

Ha belenézel a szakadékba, a szakadék visszanéz rád,

mondja a film egy pontján, és valóban, Robbie Williams szinte végig pengeélen, vagy ha maradunk az előbbi képnél, a szakadék szélén táncol. Egyszerre lubickol a sztárságban, élvezi azt, és kételkedik szinte végig, még akkor is, amikor a fél világ a lába előtt hever – megkérdőjelezi önmagát, néha szinte kívülállóként kódorog a saját történetében. Küzd a mentális problémáival, a diagnosztizált depressziójával és a függőségeivel. Azonban végig reflektív, néha már szinte kórosan az. Persze valószínűleg éppen ettől lett Robbie Williams nem tizenkettő-egy-tucat popsztár.

Semmi sem tart örökké

Azt a kétségtelenül közhelyes állítást is látjuk kibomlani a szemünk előtt, hogy a sikernek ára van, valamint, hogy a tökéletesnek tűnő helyzetek is mennyire törékenyek, és mennyire gyorsan tud megbillenni az ideálisnak tűnő egyensúly. Betekintést nyerhetünk a popsztár két korábbi kapcsolatába, látjuk a kor két megasikeres lánycsapatának egy-egy sztárjával, az All Saints-es Nicole Appletonnal, és Geri Halliwellel, azaz Ginger Spice-szal. Elkapjuk egy dél-franciaországi nyaralás felhőtlen pillanatait – Williams azt mondja, a film alatt itt látjuk először (és talán utoljára) igazán boldognak. És szemtanúi vagyunk annak is, hogyan csap össze a zenész többször is a bulvársajtóval, és végül miért és hogyan menekül el a fokozott nyilvánosság elől Amerikába. Oda, ahová korábban azért ment zenészként, hogy meghódítsa azt, ám, ami később végül – ahogy ő mondja – a gyógyulást jelentette számára. Néhány évvel korábban fájt neki, hogy senki nem ismeri Amerikában, később éppen ez jött kapóra Los Angelesben.

Robbie Williams 2003 júniusában

AFP / Bertrand Guay

És a nyerő formula sem tart örökké. Robbie Williams pedig nem volt tutista. Éppen a csúcson robbantott fel mindent. Amikor az Escapology című nagylemez felvételei során azt érezte, hogy egészen egyszerűen unatkozik, akkor leült és közölte ezt a dalszerző-sikerkovács Guy Chambersszel, bejelentette, hogy ez az utolsó lemez, amit együtt készítenek. Kétségtelenül bátor húzás volt (minden bizonnyal van, aki ezt vakságnak nevezi), különös tekintettel arra, amit akkor még nem tudott: művészileg soha nem lesz már ott, mint a kilencvenes évek második felétől a kétezres évek elejéig. De ekkor még nem sejtett semmi, éppen a karrierje csúcsán volt, aminek a 2003. augusztusi knebworthi koncert volt a szimbolikus és valóságos pillanata.

Robbie Williams Knebworthben:

Robbie Horror Picture Show – és happy end

Innentől azonban minden elképesztő tempóban kezdett szétesni körülötte. A turnézás darabokra szedi – pár percre még a 2006. július budapesti Népstadion-koncert is felbukkan a filmben –, szteroidinjekciókat kap a fájdalmaira, a mélypont 2006 szeptembere, a két leedsi koncert, ahol elmondása szerint pánikrohama volt. Eközben a Rudebox című számot, majd az lemezt darabokra szedi a brit sajtó, amitől Robbie Williamst egyébként a hideg rázza. 2007-re újra függő, visszaesik. Kokain, speed, morfium, nyugtatók – a greatest hits, ahogy nem kevés öniróniával kommentálja a mai Robbie a laptopján visszanézett korabeli felvételeket. Elvonóra kellett mennie.

Ezen a ponton ismerte meg későbbi feleségét, Ayda Field amerikai színésznőt. Kapcsolatuk ezt a nehéz időszakot is átvészelte. Azóta négy gyerekük született. "Ők töltötték be az űrt bennem", mondja Williams a minisorozat vége felé. Bármennyire is klisés, de jó eséllyel ez, a szerelem és a családi boldogság menthette meg a jövő februárban 50 éves zenész életét. És valószínűleg a pályáját is. 2010-ben a Take That eredeti ötös felállása is összeállt egy turnéra, Progress címmel pedig egy lemezt is kiadott a Robbie Williamsszel felálló néhai fiúcsapat. Az énekes ezt a szálat is elvarrta, rendezte ezt a maga mögött hagyott konfliktust is.

A mai Robbie Williams hálás a közönségének, talán tisztában is van azzal, hogy valójában a jó bulikat és a nagy slágereket várják tőle, nem mást – a kísérletező kedve mondjuk nem hagyta el: tavaly Lufthaus néven alakított elektronikus zenei projektet –, és talán meg is tudott békélni ezzel az érzéssel. De, ami a leglényegesebb, talán önmagával is.

Robbie Williams a minisorozat forgatásán

Netflix

Ami pedig a Netflix-sorozat formanyelvét illeti, legyen itt egy lábjegyzet: én megbékéltem volna egy kicsit kevesebb epikus lassítással, dramatizált, zongorás összekötő képi szplínnel, a főhős lelki tusakodását illusztráló képi minidrámával. Éppen elég beszédes az, amit Robbie Williams elmond, és amit az archív képek visszaidéznek.