Soha nem fog visszatérni a Bad Seeds-lemezek korábbi világához, mondta Nick Cave a Hit, remény és vérontás című interjúkötetben. Azon a formán és munkamódszeren már túl van, tette hozzá. Nos, az új album, a Wild God úgy megerősítése ennek, hogy nem az, ugyanis a lemez, miközben nem fordul vissza, nem is folytatja az előző három Nick Cave-album sormintáját. Hogy lássuk a nagyobb képet, egy kicsit lépjünk vissza az időben.

Az utolsó, a korábbi tudásunk szerint hagyományosnak nevezhető Nick Cave-lemez bő tíz évvel ezelőtt jelent meg. A Push The Sky Away még többé-kevésbé úgy szólt, ahogy azt Bad Seedstől korábban megszoktuk. Bár már akkor is elléptek a klasszikus dalszerkezetektől a szabadabb-kötetlenebb formák felé, ám az még egy jellemzően dobolós-gitározós zenekari nagylemez volt.

A nagy változást a 2016-os Skeleton Tree hozta. És – ahogy mondani szokás – részben az élet írta a forgatókönyvet. 2015. július 15-én, a lemez ekkorra már többé-kevésbé elkészült, meghalt Nick Cave Arthur nevű fia, lezuhant egy Brighton melletti szikláról. Senki nem akarta elhinni, hogy a baljóslatú album nem a tragikus esemény reakciójaként született, főként nem úgy, hogy a lemez ezekkel a sorokkal kezdődik: „Lehullottál az égből, és az Adur folyó közelében értél földet”. Szinte hátborzongató, ahogy a Skeleton Tree a jövővel kommunikál.

„Azt hiszem, a dalszerzés mélyén valódi titok lappang. Adott pillanatban felbukkanhatnak bizonyos sorok, melyek akkor érthetetlennek tűnnek, de nagyon is igaznak érezzük őket. És nem is csak igaznak, hanem szükségszerűnek, olyannak, amiből kikívánkozik valamiféle rejtélyes jelentés. Az írás során beléphetsz egy térbe, valami mély vágyakozás terébe, amely cipeli magával a múltját, amely súg valamit a jövőről, és amelynek van valami kifinomult tudása a dolgok menetéről. Leírsz egy sort, amely megköveteli a jövőtől, hogy fedje fel a jelentését” – mondja Nick Cave a Hit, remény és vérontásban, amikor beszélgetőpartnere, Sean O’Hagan a Skeleton Tree-ről, és a lemez különös narrációjáról kérdezi.

A Jesus Alone a Skeleton Tree-ről:

Nick Cave zenéje és dalai innentől végletesen átalakultak. A zenekari struktúrák és a lemegyünk a próbaterembe és dalokat rakunk össze típusú munkamódszer helyére Warren Ellis multiinstrumentalista kísérletező hangtájképei kerültek, elektronikus hangzások, zörejek, zongora, Nick Cave pedig egyfajta tudatfolyamos verselésbe ment át. Ennek jegyében készült el 2019-ben a Ghosteen című album, amit a járványidőszak lezárásai miatt nem tudtak élőben bemutatni a közönségnek – „a szférák zenéje, filmzene a mennyországhoz (…) fájdalmas és szép”, írtuk a megjelenéskor –, majd 2021-re a már nem is Bad Seeds-lemezként, hanem Nick Cave-Warren Ellis-duóalbumként jegyzett Carnage, amiről pedig megállapítottuk, „halk, csendes-ülős, aligzenés lemez”, ami a végletekig dekonstruálja „mindazt, amit a dalformákról gondolni szokás”.

Wild God albumborítója

Nick Cave & The Bad Seeds

Ami az új Nick Cave and The Bad Seeds-lemezt illeti, először is, ez megint inkább Bad Seeds-album, mint az előző három. A lemez készítéséhez mellékelt három werkfilmben is láthattuk, hogy Cave és Ellis mellett a fedélzeten volt Thomas Wydler dobos, George Vjestica gitáros, valamint az a Colin Greenwood basszusgitáros, akit egyfelől a Radioheadből jól ismerhetünk, másfelől Nick Cave-et szólóturnéján is részt vett, valamint a Carnage-et bemutató koncertkörúton is ott állt a színpadon. Az októberben Budapestet is érintő turnén egyébként a megszokottnak tekinthető Cave–Ellis–Wydler–Vjestica–Jim Sclavunos–Martyn Casey-felállás lép majd színpadra, ahogy azt a sajtót tájékoztató közlemény is kijelenti.

Az egyik werkfilm:

A Wild God a hit, a remény és egy kicsit a vérontás lemeze is, ám kétségkívül az első két összetevő a hangsúlyosabb. Szóval nem visszatérés a 2010-es évek előtti Nick Cave rock and roll-zenekaros narrációjához, de nem is az előző két-három album ismétlése, bár következik azokból. És következik persze Nick Cave korábbi életművéből. Ez az életmű nem projektek és jól kigondolt húzások sorozata, hanem egy személyes történet, ami – ez egyáltalán nem túlzás – maga írja magát.  

Az albumnyitó Song Of The Lake bukolikus kép: egy férfi ül a tó partján, és nézi, ahogy egy nő fürdik, a fények aranylók, a pillanat pedig olyan, amit meg kell őrizni. Hová tartunk, kérdezi az énekes. Ki tudja, never mind. Fölbukkan Humpty Dumpty, azaz Tojás Tóbiás figurája is. „Hiába száz ló, száz katona, nem raknak össze minket többé soha / Ó drágám, hová tartunk most / Merre megyünk / Ó, mindegy is az, mindegy is”. Ez a felütés. Nem a minden-mindegy beletörődés, hanem annak a megértése, hogy egy életnél nagyobb rendszer visz mindenkit valahová. „Hívd le a lelked”, folytatja a lemez lazán lüktető címadó dala, ahol a vad isten figurájában nehéz nem fölismerni magát Nick Cave-et, aki már mindenen túl van, aki mindent megélt, és végül elúszott az imákig és a himnuszokig. És tényleg.

A Frogs a lemez egyik legemelkedettebb dala. A zene himnikus kórusokkal szárnyal, a férfi, kéz a kézben sétál hazafelé szerelmével vasárnap reggel az esőben, békák ugrálnak a pocsolyákban, a gyerekek odafent az ég kapuit nyitogatják. „Tedd le azt a fegyvert, hisz a harangok azt mondják, rendben lesz minden”, énekli Nick Cave a dal tetőpontján, és lehetne mindez giccs és modorosság, ha nem volna éppen ellenkezően az élet mindenek fölötti ünneplése. Még azzal együtt is, sőt, talán éppen azzal együtt, hogy a dal így fordul a tetőponton: „Ölj meg Uram a vasárnapi esőben, ölj meg, ölj meg a vasárnapi esőben”. Itt jön aztán a Wild God egyik központi pillanata, a Joy című szám: „egy hatalmas edzőcipőt” viselő szellem látogatja meg az elbeszélőt – tudjuk ki az: Arthur Cave, felismerni a feje körül lebegő „nevető csillagokról” is. „Túl sok volt már a bánat, itt az öröm ideje”. „Dühös szavakat kiáltanak szerte a világban a szeretet végéről / ám a csillagok ott állnak a Föld felett”.

A Conversion a dal feléig olyan légies és könnyed a zongorával és az analóg szintetizátorral, hogy fölfért volna a Carnage-re is, aztán a felénél Thomas Wydler, aki lassan negyven éve hűséges zenésztársa az ausztrál dalnok-énekes-zeneszerző-írónak, úgy belecsap a dobokba, aztán egy olyan gospelkórus robban be a zenébe, hogy a lemez egyik legerősebb, legeksztatikusabb pár perce kerekedik ki belőle. Már előre látom, mi lesz a koncerteken, ha ez a szám műsorra kerül. A szöveg is emelkedik és izzik: a szellem és a lángok érintése, szépség és fájdalom – fájdalom, ami „soha többé el nem ér”, énekli Nick Cave. Vajon kihez beszél a lírai én?

Azt viszont biztosan tudjuk, kihez (vagy kiről) beszél a lazán lötyögő O Wow O Wow (How Wonderful She Is) című dalban. Hiszen a dal vége felé meg is szólal ez a valaki. Anita Lane az, Nick Cave egykori szerelme és alkotótársa, akinek külön fejezetet is szentelt a Hit, remény és vérontás című kötetben. Az utolsó hangfelvételt hallhatjuk, amit Anita küldött Nicknek. „Anita briliáns, magával ragadó nő volt, de azt hiszem, sosem tanulta meg, hogyan küzdjön meg a démonaival. Küszködött az egészségével és a nyughatatlanságával, de még eközben is sugárzott. Azt akarom mondani, Seán – miközben semmiképp sem szeretném túlzottan szentimentális elképzelésekkel kisebbíteni azt a hatalmas űrt, amit Anita hagyott maga után –, hogy amikor meditálok, érzem, hogy a szellemi tér új életre kelt.” – mondja róla az interjúkötetben. Anita Lane 2021-ben halt meg.

Míg azonban eljutunk oda, az utolsó előtti dalhoz, jön a Cinnamon Horses, ez a szívszorító vallomás, de ne is vallomást mondjunk, mondjuk inkább azt, hogy szembenézés. Vagy tán az sem: csak egy szép és kísérteties kép – lovak léptetnek át egy vár romjai között, fehér vámpírok állnak az eperszínű Hold alatt. Az élet édes és keserű. „A szerelem nem kér semmit / de a szerelem ára a minden lehet”. Ehhez pedig vonósok, zongora és szintetizátorok. A Long Dark Night egyfelől Nick Cave egyik legfontosabb példaképét, Leonard Cohent idézi meg. Egyszerű zongorás ballada ez szintetizátorkísérettel, ami (másfelől) az egyik legmisztikusabb vallásos keresztény tapasztalatot, a lélek sötét éjszakáját idézi meg. Ez a Wild God talán legmélyebb, legmagasabb és legtávolabbi pontja. Várj, míg felkel majd a Nap.

A végére egy utóka marad, egy kétperces dal, egy rövid kis gospel. Az As The Waters Cover The Sea az album meglehetősen gazdag víz-motívumrendszerébe is illeszkedik, egyben pedig elhelyezi a zárókövet az új Nick Cave-nagylemez építményébe.

Az ablaknál ül
Alvó ölében összekulcsolja kezét
Mikor kilép a sírból
rongyosan és sebzetten
A halvány fénybe, a halvány fénybe árad
az ablakon át
Békét és jó hírt hoz a földnek
Békét és jó hírt a világnak
És ahogy a víz borítja a tengert
És ahogy felébredsz és felém fordulsz
Ő békét és jó hírt hoz,
Jó hírt hoz mindennek

A Nick Cave & The Bad Seeds október 13-án mutatja be Budapesten a Wild God című lemezt a Budapest Arénában.