„A szépségért szenvedni kell.” Az olvasó – ha nő – minden bizonnyal hallotta már ezt a toxikus álbölcsességet, legtöbbször idősebb nőtársaitól. Kislányként ezzel vigasztalnak minket, ha a reménytelenül összegubancolódott hajunkat tépik fésűvel, ha kilyukasztják a fülcimpánkat, vagy épp fájdalmas kozmetikai kezeléseket végeznek rajtunk annak érdekében, hogy kortársaink ne csúfoljanak a pattanásos arcunk vagy a szőrös lábunk miatt. De miért is kell mindezért nekünk szenvednünk, és egyáltalán ki mondja meg, hogy mi a szép?

Ezeket a kérdéseket boncolgatja az elsőfilmes Emilie Blichfeldt a maga nyers, gyomorforgató eszközeivel, testhorrorba csomagolva és új nézőpontból bemutatva a jól ismert Hamupipőke-történetet, egyaránt merítve annak különböző (Perault-, Grimm- és Disney-féle) változataiból. Filmje középpontjában a klasszikus mese mellékalakjának, a csúnya mostohatestvérnek drasztikus kísérletei állnak, amellyel megszépíteni igyekszik külsejét, hogy kiérdemelje a herceg kitüntető figyelmét.

Szoros cipő, még szorosabb társadalmi elvárások

ADS Service

Vérbeli body horrorhoz méltón nem fordul el a kamera, amikor a szemhez közelít a sebész varrótűje vagy az orrcsonton koppan a véső hegye, de premier plánban látjuk az öncsonkítást és a lecsapva lifegő lábujjakat is.

A fiatal norvég rendező bemutatkozása úgy mesél hiúságról, önképzavarról, megfelelési kényszerről és társadalmi elvárásokról, hogy közben a borzongani vágyó, szélesebb közönséget célozza meg: lépten-nyomon egyensúlyozni szeretne a szerzői filmes megoldásokra és a szórakoztató közönségfilmre vágyó nézők igényei között. Ám ami átütő erővel sikerült A szernek, az A csúf mostohatestvérnél szenzációhajhász próbálkozás maradt.

„A nőkről akartam elmondani egy történetet. Azt akartam elmondani, hogyan vándorol generációról generációra, anyáról lányra egy gondolat, egy szépségideál. Azt akartam, hogy ezt ne vegyük készpénznek, hanem vizsgáljuk meg, beszéljünk róla” – nyilatkozta Blichfeldt egy vele készült interjúban.

És valóban, a férfiaknak nem sok tér jut, noha az ő kegyeik elnyerése motivál minden cselekedetet ebben a filmben. Hamupipőke apja már az elején jobblétre szenderül, az áhított hercegről pedig hamar kiderül, hogy imázsával ellentétben nem az az érzékeny poétalélek…

Főszereplőnket egy álomvilágban élő tinédzserként ismerjük meg. Elvira felfogása az életről egy gyereklány végtelenül naiv elképzelése: egész életcélját a herceggel való házasságban látja, minden gondolata a nagy romantikus beteljesülés körül forog. Az álmai valóra váltásáért pedig bármire hajlandó, testi épségét és egészségét nem kímélve veti alá magát különböző rémisztő procedúráknak – anyja és tanárnője tanácsára –, hogy elnyerje az álomférfi tetszését. Hamupipőkével sem rosszindulatú alapvetően, csak a hercegért való hadakozás során kezd el benne ellenfelet látni – ezzel gyermeki naivitásának helyét átveszi a külsejével kapcsolatos megszállottság és a többi nő legyőzésének vágya.

Elvira és a herceg

ADS Service

Elkeseredésében csodatévő szerhez folyamodik: a külsőt megváltoztató anyag szerepét itt egy galandféreg tölti be. (A bélféreg-fogyókúra egy népszerű eljárás volt a viktoriánus korban, ahogy az orrplasztika gyakorlata is évezredes múltra tekint vissza.) Az élősködő lenyelve hihetetlen fogyást ígér, ám kellemetlen mellékhatásokkal jár, amelyek ironikus módon pont a maradék szépségétől fosztják meg a főhőst, aki így még több művi kiegészítőre, szépségtapaszra (paróka, smink, műszempilla) szorul, egyre mélyebbre zuhan a negatív spirálban, és a testmódosítás megrögzöttjévé válik. Az utolsó utáni pillanatig görcsösen hajszolja a tökéletességet, és a történet végén, miután már minden álma szertefoszlik (a herceg annak rendje és módja szerint feleségül veszi Hamupipőkét) sem jut el a megvilágító erejű felismerésig. Testben és lélekben megnyomorodott és kiüresedett, de hibáiból nem tanult, az önreflexióig nem jutott el. Kezdetben talán kinevettük gyerekességét és esetlenségét, majd elborzadtunk az elszántságán, de nem került közel hozzánk – még sajnálni sem tudjuk.

A csúf mostohatestvér Hamupipőkéje mostohatestvérével szemben akaratos, erős személyiség, aki keresetlen őszinteségével olykor megbántja a környezetében élőket. Olyan természetes szépség, akinek minden természetesen megy: a szexualitás is. Ő nem a hercegről ábrándozik verseskötetet szorongatva, hanem az istállóban hancúrozik a lovászfiúval – normaszegő magatartása miatt taszítja cselédsorba féltékeny mostohaanyja, aki ugyanúgy hancúrozna bárkivel, ha tehetné. A mese szende, szerény naivája itt céltudatos és számító nő: nincstelen árvaként tudja, hogy az egyetlen esélye a jobb életre neki is az, ha kis topánjában kilép a húspiacra, és elbűvöli a herceget – csakhogy mostohatestvérével ellentétben neki ez magától értetődően, erőlködés nélkül megy.

A mostohaanya alakjában az internalizált nőgyűlölet és a szülői elnyomás alkot mérgező elegyet. Ugyanúgy a patriarchátus fogaskereke, aki középkorú nőként önmagát már értéktelennek látja, és aki bármire képes azért, hogy lányát eladhatóbb portékává varázsolja – ha kell, a megcsonkításától sem riad vissza. Hamupipőke apjával kötött frigye is érdekházasság volt, majd a férfi halála után a túlélésük egyetlen zálogát lányai kiházasításában kezdi látni, így az elhunyt temetésére félretett pénzt inkább Elvira plasztikai műtétjeire költi.

Elvira édesanyjával, aki kiválasztotta számára az ideális orrot

ADS Service

Másik lánya, Alma testileg nem fejlett, fiús lány, aki ebből kifolyólag kívül esik a hozományvadász hajadonok körén. Elrettenve nézi nővére egyre durvább próbálkozásait, és úgy tűnik, a családban egyedül neki maradt meg a józan esze. Amint megjön a menstruációja, tudja, hogy immár visszavonhatatlanul „eladósorba” került, ezért inkább elmenekül otthonról, mielőtt anyja őt is kiárusítaná. A legtöbb potenciál talán ebben a karakterben rejlett volna, kár, hogy éppen ő kapta a legkevesebb játékidőt.

Blichfeldt filmje nem egy hiteles, egyértelműen behatárolható történelmi korban helyezi el a cselekményt: a jelmezek, díszletek, társasági szokások eklektikussága is ráerősít arra a benyomásra, hogy nem a valóság illúzióját látjuk, hanem a hol volt, hol nem volt mesei univerzumában bolyongunk. Ugyanezt a hatást kívánja elérni a meglepő zeneválasztással is: retro synthwave és nyugtalanító klasszikus vonósok váltják egymást érzelgős popdallamokkal.

Jelenet a filmből

ADS Service

A filmes referenciák használata szintén ezt a disszonanciát nyomatékosítja: az Andalúziai kutyát idéző szemműtét vagy a xenomorphként előbukkanó bélféreg megmosolyogtatóan hat a habos-babos, cukormázas díszletek között.

A film látványvilága tagadhatatlanul esztétikus, és ugyancsak rendkívül sokszínű. A szentimentális álomjelenetek vattacukorfelhős lebegésébe váratlanul robbannak be az anyagi világ és a testi folyamatok naturalista ábrázolásai. A történet szempontjából is fontos szimbólumként láthatjuk a barokk vanitas csendéletek miliőjét: a külsőre kívánatos gyümölcsöket belül féreg rágja.

Végletekig groteszk, önironikus film A csúf mostohatestvér, amely minden szereplőjén talál valami ki(ne)vetnivalót, és saját magát sem veszi komolyan – folytonos kizökkentései olyan jól sikerülnek, hogy a néző figyelmét leginkább csak a gondosan elhelyezett trancsírozások képesek fenntartani. A nem túl érdekes karakterű főhős, a nem túl kidolgozott forgatókönyv és a nem túl emlékezetes színészi alakítások miatt egyaránt hiányérzetünk lehet, elvégre mit ér az újszerű megközelítés és nézőpontváltás, ha a főszereplőnk marionettbáb marad?