HVG Extra Pszichológia
HVG Extra Pszichológia
Tetszett a cikk?

Az idén 10 éves HVG Extra Pszichológia magazin születésnapi pályázatot hirdetett „Lelki fejlődésem az elmúlt 10 év alatt” címmel. Elsőként Zsuzsi írását közöljük.

A mai napra be van írva a naptáramba: Anyu.

Az anyám demens. Évek óta romlik az állapota, amivel én nem tudok és nem is akarok megbirkózni, ezért rábíztam olyanokra, akik ehhez értenek, mert én nagyon nem vagyok ápolónőalkat.

De nem csak ez az oka.

Ismerek olyanokat, akik képesek és akarnak is gondoskodni rokkant, magatehetetlen vagy alzheimeres felmenőikről. Az én anyám ,,csak” demens, de egyáltalán nincs lelkifurdalásom azért, hogy mihelyst lehetőségem adódott, felvetettem őt egy szakintézménybe, ahol 0-24-ben ellátják. Azt nem mondom, hogy szeretik is, mert nem áltatom magam azzal, hogy büdös, öreg néniket és bácsikat bárki is szeretettel gondoz minimálbérért. Én a világ minden pénzéért sem csinálnám.

Rendelje meg online!
Ma van az a nap, amikor meglátogatom. Minden második hónapban beírok egy napot erre, kevesebbet nem engedne a kötelességtudatom, többet pedig a gyomrom. És még így is előfordul, hogy a legkisebb adódó ürügyre is kihúzom a látogatás napját. Neki úgyis mindegy, legtöbbször nem is érdekli, hogy ott vagyok, én meg utálom a helyzetet, magamat és őt is. Nem vagyok meggyőződve, hogy amikor üres tekintettel rám néz, akkor tényleg nem tudja, ki vagyok, vagy csak nem jelentek többet neki, mint egy random személy a demensotthon társalgójában.

Amikor arra az elhatározásra jutottam – igen, ez egyedül az én döntésem, az én saram volt –, hogy jobb lesz neki egy bentlakásos otthonban, még képes volt úgy ahogy ellátni magát, de már sok hülyeséget csinált. Műanyag vödörbe szedte ki a parázsló hamut, feltette az ételt melegedni, de elfeledkezett róla, pizsamában és papucsban indult el vásárolni – nem akartam, hogy egyszer felgyújtsa a házat vagy a rendőrségre kelljen érte mennem. Nem rajongott az ötletért, hogy el kell hazulról költöznie, de mintha egy kicsit megkönnyebbült volna.

Aztán már az otthonban kapott egy agyvérzést, amit több mini-stroke is követett. Noha ezek egyike sem volt annyira súlyos, hogy ágyhoz kösse, de attól fogva egyre kevesebbet beszélt. Tudott, ha akart, de nem nagyon akart. Nekem mondjuk megfelelt.

Az anyám sosem volt a klasszikus értelemben vett anya. Sokat dolgozott, több műszakba járt a téeszbe, bennem pedig egész gyerekkoromban ott motoszkált az érzés, hogy örül, amikor nincs otthon. Pedig egyáltalán nem zavartam sok vizet, okos voltam, gyorsan tanultam, és ezt élveztem is. Ha tehettem volna, egész álló nap egy fa alatt (vagy a fa tetején) olvasva töltöm az időmet, de nekem nem ilyen gyerekkor adatott. A házimunka nagy része rám maradt, így visszagondolva sokkal nagyobb mértékben, mint az normális lett volna.

Az anyám soha nem védett meg. Nem szállt szembe apámmal, amikor kicsi gyerekként számos alkalommal elzavart a kocsmába vegyes pálinkáért. Nem állt mellém, amikor nagyanyám felpofozott, amiért nem akartam vele templomba menni, mert migrénem volt.

Visszanézve a gyerekkori fényképeimet, alultáplált, de nagyon helyes kislány voltam hatalmas szemekkel, göndör loknikkal. De vajon mondta-e nekem valaha is, hogy szép vagy aranyos vagyok? Hogy büszke rám, amiért mindenféle segítség nélkül remekül vettem az iskolai akadályokat? Mutatott-e nekem példát bármiben is?

Nem.

Milyen volt az én anyám? Örök mártír, örök elégedetlenkedő, aki mindig, de mindig a másikban látta a hibát, minden bajáért más volt a felelős, ő csak elszenvedte mások aljasságát.

Már régen nem haragszom rá. Pedig volt idő, amikor szóba sem akartam állni vele, mert úgy éreztem, lehetőségek sorát vette el tőlem a szeretetlensége. Később próbáltam magamban mentegetni, amiért nehéz gyerekkora volt, aztán a házasságában sem volt boldog, de ma már azt gondolom, hogy ezen egyedül ő tudott volna változtatni. Neki kellett volna idejekorán elválni az alkoholista férjétől, hogy legalább a saját lánya ne rettegésben élje le a gyerekkorát.

Két könyvnek köszönöm, hogy felnyitották a szemem és segítettek másként látni, ráadásul mindkettőt nő írta: L. Stipkovits Erika Szeretettel sebezve és Susan Forward Mérgező szülők című könyve volt az, ami felszabadított a teher alól, hogy egy gyereknek nincs joga gyűlölni az anyját, sőt, kötelessége szeretni. Ez a gondolat, az eltelt idő és a meglehetősen nagy távolság együtt megtette a magáét.

Még most sem tudok rá szeretetteljesen gondolni. Ahogy én határozom meg magamat anyaként a köztem és a gyerekeim közötti viszonyban, az egy egészen más dimenzió, teljesen más világ. Abban élet van, szeretet, igazi együttlét, együtt gondolkodás. Büszkeség, öröm, bajtársiasság.

Semmi közöm hozzá mára, csak egy kínos kötelesség a naptáram lapjain.

További, születésnapi pályázatra beküldött írásokat olvashat itt.

Fizessen elő a HVG Extra Pszichológia magazinra, most sokféle kedvezmény várja.

 


HVG

HVG-előfizetés digitálisan is!

Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!