A magyar valósággal (először) két nappal később szembesültem, amikor este elkezdett dagadni a kezem - másnap reggelre volt jelenésem a János kórházba -, és elmentem a Fiumei útra az OBI-ba (nem amabba, hanem a balesetire). Ott több óra várakozás, fájdalom és jézusmeghalok stressz után egy nővér mentett meg, aki az orvos ordítozása ("Ez mit keres itt? Maga a Jánosba tartozik, hallja? Nővérke, ne küldjük a Jánosba?") közepette szép csöndben összeszorított szájjal elvégezte a kerek kettő perces műveletet, hogy felvágja a gézpólyát és egy új, lazább pólyával visszarögzítse a sínt. A derék doktor további négy percet szánt arra, hogy megkérdezze, melyik kartonozóablaknál merészeltek beengedni, illetve a folyosón még - gondolom a közönség felé üzenetképpen - hozzám vágta a leleteimet és jól hallhatóan közölte, hogy ide ne merjek jönni többet, bármi is van velem. Snitt.

Nem tanultam az esetből, a Jánosba (amiről akkor még nem tudtam, hogy mészárszéknek csúfolják) már bizakodva mentem, gondolván, félig-meddig protekcióval küldtek az ortopéd traumatológiára, jó lesz ez. Nem tántorított el a majd' bepisilésig fájdalmas inkvizíciós eljárás sem (fájdalomcsillapító injekció nélkül, mondván, attól be fog dagadni a kezem). Majd a következő héten ugyanez, bár addigra már a gipsz alól kikandikáló kezem úgy nézett ki, mint a Karib-tenger kalózai zombijaié. Következő héten szintén fejcsóva, elcsúszott, helyrehúz, pokolian fáj, zombikéz. Két és fél hétnél ráébredtem a felismerésre, miszerint konstans fájdalommal nem élet az élet. Első tanulság: jöjj rá, hogy a fájdalom annak a jele, hogy valami nagyon nem kóser.

A történet váratlan és pofátlan hepiendjét ide kattintva olvashatja el.