Kásás Tamás: a Lusta és a Játékos
"Így utólag egyértelmű: Kásás pontosan tudta, hogy az ötödik olimpiája minden szempontból az utolsó lesz, azaz nem csupán a válogatottól köszön el, de a vízilabdától is. Fel sem fogtuk akkor és ott, hogy..." - Csurka Gergely elköszön minden idők egyik legnagyobb vízilabdázójától.
Egy hónapja ért véget a londoni olimpia, és még mindig nem jött egy félmondat, egy apró hír, egy félreérthető célzás, hogy talán mégis... Úgyhogy lassan tényleg bele kell törődni: Kásás Tamás befejezte pályafutását. És ez baj.
Mert ő valóban nem egy volt a sok közül. A vízilabdával csupán az a baj, hogy ez az a sportág, ahol a fegyelmezett darálás miatt még a legjobbakról is ritkán őrzünk olyan benyomásokat, hogy michael jordani mágiák sorát mutatták be, vagy úgy muzsikált a labda a jóvoltukból, mint szokott Roger Federer ütőjén. Emiatt persze a póló sincs úgy a homloktérben, mint a kosárlabda vagy a tenisz, úgyhogy a nagyvilág sem áll félkönyékre támaszkodva, bánatosan, hogy hát, most szegényebbek lettünk egy varázslóval. Egy világklasszis visszavonulását emésztgetjük – ennyi.
Holott Kásás esetében épp az a helyzet, hogy a vízilabda keretei között a lehető legtöbbet hozta ki a játékból, már amikor „belefért”, hogy adjon egy kicsit a szórakoztatásra is. Mert egyébként nem a csuklóból elengedett, ütemtelen lövései miatt nem lehetett kiszedni a vízből, hanem amit védekezésben nyújtott. Hogy ott gyakorlatilag nem volt téves megmozdulása, az, hogy kétméteres termetéhez méltó hosszú csápjaival és elképesztő lábtempójával akár a víz felett kétméteres magasságban is tudott passzba belekalimpálni, labdát lehalászni.
Örök talány, mire vitte volna a szárazföldön – egyébként. Azt ugyanis személyes tapasztalatból mondhatom, hogy a gömbérzéke kivételes. De jöhetne ide bármilyen szuperlatívusz. Egy-egy edzőtáborozás során, ha úgy adódott, mondjuk kosárlabdával oldották a súlyos úszóadagok monotonitását. Kása úgy szórta a csontnélküli triplákat, hogy csak néztünk. Az utóbbi években sokszor teniszeztünk: minden ütésén látszott, ha erre fekszik rá, akár itt is sokra vihette volna. Esztendeje, életében először vett egy-két órát profi edzőtől is. Kálmán – a tréner – a második órán közölte, hogy Tamás nem mond igazat, az ugyanis nem létezik, hogy vele korábban soha nem foglalkozott teniszedző. Mert olyan szervákat tud tökéletesen (speciális ütőfogással), amit hónapokig csiszolnak a nagyobb tálentumokkal is. Pedig a helyzet tényleg az, hogy Kásásnak mindez érzésből jött.
1995 tavaszán, egy franciaországi húsvéti torna délelőtti, kissé döglesztőbb úszótréningje végén kikönyökölt a partra, és sóhajtott egy nagyot: „Tudod, ilyenkor mindig elgondolkodom, miért nem teniszezni mentem inkább...” Sosem fogjuk megtudni, mire vitte volna ott. Ami biztos: vízilabdában ő az egyetlen, akinek minden egyes nemzetközi címe megvan minden szinten, azaz a felnőttek között volt olimpiai, világ- és Európa-bajnok, Világkupa- és Világliga-győztes, klubjaival nyert Bajnokok Ligáját, Kupagyőztesek Európa Kupáját és LEN-kupát, míg pályafutásának hajnalán volt ifi és junior Európa-bajnok, valamint junior világbajnok. Azaz itt kihozta pályafutásából a maximumot. Eredmények szintjén mindenképpen. Hogy úgy egyébként? Nos, erre nehéz választ adni. Évekbe telt ugyanis, hogy végre agyonüssék azt a lusta kutyát, ami benne lakozott. Persze, egy jó vízilabdázó nem feltétlenül szeret edzeni – kivéve Benedek Tibort –, Tamás azonban fiatalon igen nyűgös volt, amikor csúcsra járt a terhelés. Márpedig ebben a sportban elég durva adagokat kell teljesíteni, ha valaki elitszinten akarja játszani ezt a sportot.
Kásás karrierjében az a legszebb, hogy még zölden, a lusta korszakának csúcsán is olyan produkciókra volt képes, mint az 1997-es Eb-döntő, amit az ő három góljával nyertünk meg 3-2-re a jugoszlávok ellen, vagy egy félpályás gól ugyanebben az évben a Fradi-Újpest LEN-kupa finálé hosszabbításában, vagy az MVP-cím az 1998-as Bajnokok Ligája négyes döntőjében. Utóbbit már a Posillipo Napoli játékosaként érdemelte ki – ott, külföldön kezdett benőni a feje lágya. Mondani sem kell, beilleszkedése tökéletesen ment. Édesapja – aki miatt gyakorlatilag egyértelmű volt, hogy vízilabdázó lesz belőle, hiszen Zoltán olimpiai ezüstig és vb-aranyig vitte anno – korábban hosszan edzősködött Olaszországban, azaz a kis Tomi is igen jól megtanult olaszul.
1999-re lett kész, amikor sorozatban olyan produkciót nyújtott a válogatottban, hogy tényleg mindenki lenyűgözve nézte. Mondjuk, az egész csapatot, elvégre a Kemény-éra tizenhat évében egyszer sem játszott annyira látványosan és lehengerlően a férfiválogatott, mint abban az évben. Kásás tényleg muzsikált – tény, az akkori bírói felfogás mellett még lehetett sziporkázni –, nem is a góljai maradtak emlékezetesek, hanem az olyan villanásai, mint hét gólpassz a firenzei Eb-fináléban, vagy kilenc lehalászott labda a jugók elleni sydneyi Világkupa-meccsen, és amikor már mindenki hulla volt az irdatlanul hosszú szezon utolsó partiján, ugyanezen VK döntőjében, akkor megint egymaga döntött, három gólt szerzett az olaszokkal szemben 5-3-ra megnyert mérkőzésen.
A 2000-es év aztán meghozta az első halovány disszonanciát: magánéleti problémák importálódtak a csapat életébe Tamás akkori nápolyi kedvese miatt, ám profizmusa ismét megmutatkozott, hiszen a csoportmérkőzéseken mutatott nyüglődés után épp azon az összecsapáson nyújtotta a legfantasztikusabb produkciót, amelyiken úgymond "elvált a tüdő a májtól", az olaszok elleni 8-5-ös negyeddöntőn négy gólt szerzett Sydneyben, utána pedig együtt repültek a csapattal az olimpiai dobogó tetejére.
A következő négy esztendő már kissé az elhasználódás jegyében telt. Ebben részben szerepe volt annak, hogy Kásás valóban az a típusú és tudású játékos, akit az edzője nem szívesen vesz ki a vízből, mondván, még ha rossz napja van, akkor is sokkal jobb társai többségénél. Ennek megfelelően rongyosra játszatták a klubszezonokban és persze a válogatottban is, és ez nem csupán azt jelentette, hogy állandóan játszik, de azt is, hogy rá vigyáznak a legjobban az ellenfélnél. Hiszen rettegnek tőle, azaz végig nyom négy negyedet úgy, hogy támadásban állandóan a nyakánál fogva őrzik. Folyomány: mind több apró jel, hogy... Egyre nehezebben viseli a megpróbáltatásokat.
2001, budapesti Eb: miközben a többiek edzenek, Kásás egy sötét szobában regenerálódik a szálláshelyen, de alapvetően tökéletesen elege van a világból. 2002: példátlan módon elkéredzkedik a szezon kellős közepén másfél hétre, mondván, ha most nem mehet el, akkor nem fogja bírni. Kemény elengedi, de egy közösségen belül ebből adódnak kérdőjelek. Hiszen mindenki hajt, mindenki fáradt, és mindenki elmenne szívesen, ám senki nem vonul el csak úgy nyaralni... 2003: a barcelonai vb-n a korai csoportmeccsek miatt reggel hétkor tengeri úszással indulnak a napok, testébresztő jelleggel, Tamás azonban csak zuhanyozik, nem megy be – Kemény Dénesnek ez nem tetszik, egy esti összejövetelen finom gorombítás következik, névtelenül, ugyanakkor hangsúlyozva: aki nem áll be a sorba, a következő géppel megy haza, mert inkább nyolcan játsszák le a vb-t, de itt nem lesz különcködés.
Ez hat – a vége aranyérem itt is, meg a következő három nagy viadalon is, beleértve az athéni olimpiát. A válogatott falanxként menetel, Kásás remekel, Athénban igazi vezére a csapatnak, amelyik egészen elképesztőt produkál, hiszen minden meccsét nyeri, holott minden idők legnehezebb csoportjában kell helytállnia, valamint – szintén példa nélkül álló módon – kétszer veri meg a későbbi másodikat (a szerbeket) és a harmadikat (az oroszokat). Igaz, a hatalmas hajtásban Kásás elpilled annyira, hogy a döntőn három negyeden át teljesen beleszürkül a mezőnybe. A zárórész előtti szünetben hangzik el a legendás párbeszéd közte és Kemény között:
- Mi van, Kása, fáradt vagy?
- Már miért ne lennék fáradt?!?!
- Jó, csak mert van még egy negyed.
Erre már nem érkezik válasz, csupán egy durcás fintor. Az utolsó hét percben pedig minden idők legnagyobb egyéni teljesítménye, amelyet a magyar vízilabda történetében egyetlen negyed alatt játékos nyújtott, holott az olimpiai múlt ismer néhány legendás alakítást. Mégis: Kásás Tamás abban a negyedik negyedben lő két gólt, az olimpiai aranyérmet jelentő Kiss-bomba előtt ő adja a fantasztikus gólpasszt, valamint, és ez az igazán überelhetetlen, háromszor blokkol emberhátrányban. Főszerepet játszik a legendás, 3-0-ás utolsó negyedben, ha ekkor befejezné, a csúcson hagyná abba.
Persze, ekkor 28 volt, szó sem volt arról, hogy befejezné. És érdekes módon, a következő esztendőkre ért be igazán, már nincsenek „hisztik”, elkéredzkedések. Bölcsebben, megfontoltabban játszott, habár az aranyak ekkor elmaradoztak, elvégre állandóan kikaptunk a szerbektől. Amikor 2008 nyarán, a malagai Eb elődöntőjében hosszabbítás után újfent elbuktunk ellenük, Kásás tőle tökéletesen szokatlan módon dühödten rugdosta a székeket a medence mögötti részen. Avagy látszott: még mindig éhes a sikerre.
Amely Pekingben újra megérkezett, igaz, hajszálrepedés itt is mutatkozott, hiszen a feszültség a rajt előtt akkora volt, hogy Kásás a csapatprogramot közlő hirdetőtáblára odaírta egy gyengébb pillanatában: „tele van a... om”. Öt évvel idősebben Kemény ekkor csak elgondolkodott a barcelonai hazareptetésen, ám úgy döntött, inkább humornak veszi az egészet és nem szól. Jobb volt így. A vége újabb olimpiai arany, a malagai székrugdosó hangulat a múlté, Kásás ehelyett kisgyerekként zokogott a vízben, miközben egymást ölelgették mámorosan a többiekkel.
Ekkor viszont már 32 volt – és ahogy az várható volt, jelezte, neki most pihenésre van szüksége. Nem mondott nemet, csak felfüggesztette magát. Kemény remélte, hogy legkésőbb 2011-re visszatér, ám csak nem jött. 2011 januárjában ugyan beszállt a hazai tornára, ám valami hibádzott – és a vb előtt bejelentette, többé ne várjuk, lemondja a válogatottságot végleg. Holott ekkor már nem kellett „kibelezős” klubszezonok során gyötrődnie: második éve játszott úgy a Reccóban, hogy csupán BL-meccseken kellett fellépnie. (Amúgy évek óta haza akart térni, ám az itthoni klubokban nem akadt annyi pénz, hogy megfizessék.)
Elköszöntünk tőle, sóhajtottunk egyet... Hogy aztán ugyanezen év őszén mosolyogva fogadjuk a hírt: meggondolta magát. Úgyhogy visszatért a nemzeti csapatba, és igyekezett becsülettel hozzátenni a magáét a nagy egészhez. Ha akarom, ráfoghatjuk, hogy mindjárt lett is egy érmünk 2012-ben, az eindhoveni Eb-n...
De azért nem erről volt szó. Azért látszott, nem ugyanaz, mint a fénykorban. Még mindig messze jobb volt, mintha valakit a huszonévesek közül kellett volna berántani – miközben azt is illik csendben megjegyezni, épp a tekintélye, tudása okán kicsit borult minden a csapaton belül, hiszen azon az oldalon a két Varga, Dániel és Dénes, meg persze az elnyűhetetlen Biros Péter tette a dolgát három éven keresztül, Kásás megjelenése viszont mintha zavart okozott volna. Most akkor mennyit vállaljunk, hiszen itt van ő is...
Nem ezen múlt London. Ahová – egyébként – BL-győztesként érkezett Kásás, igaz, annak tudatában, hogy klubjából, a Reccóból távozott a gárdát tejben-vajban fürösztő olasz milliárdos, azaz neki nem ajánlottak új szerződést. Így utólag egyértelmű: Tamás pontosan tudta, hogy az ötödik olimpiája minden szempontból az utolsó lesz, azaz nem csupán a válogatottól köszön el, de a vízilabdától is. És ez nagyon látszott. Tán 1999-ben láttam ennyire felszabadultnak, vagy még akkor sem. Nem volt semmi béklyó a játékán, amikor az amúgy balul sikerült olasz meccsen úgy adott egy passzt centerbe, hogy háttal állt a csatárunknak, és a feje fölött odaejtette a labdát, halálpontosan – nos, akkor érződött, alapvetően élvez minden pillanatot, nincs rajta nyomás, a médiával is mosolygósan kommunikált az összes meccs után, holott alapvetően sosem imádta a nyilatkozósdit, pláne nem mérkőzéseket követően. És amikor vége volt, ugyan csalódottak voltunk az ötödik hely okán, mégis, nyugodtan, lelkében teljes békével tudta kimondani: befejezte. Fel sem fogtuk akkor és ott, hogy...
Ám itt vagyunk, és egyetlen klubban sem tűnt fel a neve. Azaz, valóban vége.
Hogy mi lesz vele ezután? Jó kérdés. Senkihez sem hasonlítható pólós volt – miképp a személyisége is teljesen egyedi. A környező, eggyel-kettővel fiatalabb korosztályokat is ideértve az egyetlen a társak közül, aki még nem házasodott meg, miközben a túlnyomó többség családapa, sőt, többen már az első váláson is túlvannak. Tamás a felsőoktatásban sem gyötörte magát túlzottan, igaz, veleszületett rendkívüli intelligenciája, két idegennyelv szinte anyanyelvi szintű ismerete, plusz megnyerő modora és külseje okán bármilyen funkcióra alkalmas lenne kapásból. Ám nem igazán szokta világgá kürtölni, mit s hogyan tervez. Egyáltalán: a kürtölést sem állhatja. Amikor a bulvárlapok címlapjára került olykor, sms-eket küldözgetett: „Láttad? Már megint...” És utálta. Amikor egy baráti társasággal betér egy szórakozóhelyre, általában úgy ül le, hogy ő legyen háttal a nagy helyiségnek. Az élet császárát játszhatná, ám ő visszahúzódik, a lehető legjobban. Ezen a téren aligha változik már.
A lényeg meg úgyis az, hogy ő minden idők egyik legnagyobb vízilabdázója. Vagy ahogy Franco Porzio, a balkezes olasz géniusz – a kilencvenes évek elején szintén mindent megnyert, amit lehetett – mondta neki egyszer, amint a nápolyi együttes edzésén figyelték a többieket, midőn épp pihenőt kaptak: „Látod, Tomi, ők ott mind sportolók. Mi ketten játékosok vagyunk.”
Szóval, egy játékossal lett szegényebb a sportág. Egy hónap telt el London óta.
És Tomi máris hiányzik.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
