1960. Szovjetunió - Jugoszlávia 2-1
Ez volt az első hivatalos Európa-bajnokság, ami még akkoriban az Európai Nemzetek Kupája nevet viselte. A lebonyolítás is másként volt, mint most. Mindössze a négyes döntőt rendezték egy helyszínen, addig oda-visszavágós rendszerben döntöttek a továbbjutásról. Így jutott el a Szovjetunió a döntőbe, mégpedig a magyarokon keresztül. Anatolij Iljin szerezte az első találatot Moszkvában, 100 ezernél is több néző előtt, a frissen felavatott Központi Stadionban. A 32. percre már 3-0 állt az eredményjelzőn, majd végül egy magyar szépítő találatnak köszönhetően 3-1-re módosult a végeredmény. A visszavágót Budapesten rendezték, ahol újra pályára lépett Grosics Gyula és Bozsik József, kiegészítve egy fiatal tehetséggel, bizonyos Albert Flóriánnal. A szovjetek ennek ellenére nagy falatnak bizonyultak, és idegenben is győzni tudtak 1-0-ra. Összesítésben 4-1-gyel léptek tovább.
A negyeddöntőben a spanyolokat kapták Lev Jasinék, de nem volt nehéz dolguk, hiszen Franco tábornok utasítására nem játszhatott a válogatott, ráadásul ironikusan még vörös szőnyeget is kiguríttatott a szovjeteknek, hogy így gyalogolhassanak az elődöntőbe. Meg is tették, és Csehszlovákiát meg is kapták. Ezt az összecsapást már Marseille-ben rendezték, és egyértelmű szovjet fölényt hozott. A végeredmény 3-0 lett a remekül védő Lev Jasin vezérletével, akit ki is emeltek, Valentin Ivanov két gólos teljesítménye mellett.
A döntőt Párizsban rendezték a Parc des Princesben, ahova a szovjetek mellett a jugoszlávok kerültek. Az este nem a hálóőrök teljesítményéről maradt emlékezetes. Jugoszlávia kezdte jobban a mérkőzést és ez a fölény a 43. percre góllá is érett, Milan Galics volt a találat szerzője. Hogy Jasin akkor éppen mivel volt elfoglalva, azon talán még ő is gondolkodik, hiszen egy jobb oldali beadást követően érkezett a rövid sarokra egy fejes, amelyet könnyedén kellett volna hárítania. Ehelyett az eseményt büszkén kiegyenesedve, meglehetősen közelről szemlélte, csapattársai legnagyobb bánatára.
Emiatt sokáig nem kellett aggódniuk a szovjeteknek, hiszen a másik kapuban Blagoja Vidinics még ezt a rontást is alul tudta múlni. Alig kezdődött el a második félidő, mikor egy lapos és erős lövés meglepte Vidinicset, amibe csak beleütni tudott, éppen az érkező Szlava Metreveli elé, aki köszönte szépen, egyenlített. Így alakult ki az 1-1-es eredmény 90 percet követően, ami hosszabbítást eredményezett. Hét perccel a vége előtt érkezett Mihail Meszhi, aki azóta is hálával tartozik Vidinicsnek, hiszen a kapus újfent csúnyán elnézte a dolgot, így csak a hálóból való kiszedésnél tudott újra találkozni a labdával.
Így alakult, hogy az első Henri Delaunay-trófea a Szovjetuniónak jutott. Büszkeségüket tetézte, hogy ők viselték az Eb-k történetének legfergetegesebb szerelését, mégpedig a CCCP felirattal a mellükön, amely köré semmi más nem került.
1972. NSZK - Szovjetunió 3-0
A következő esemény a sorban az 1972-es, amely már hivatalosan is az Európa-bajnokság nevet viselte. Az 1964-es Eb-n a szovjetek taroltak és megvédték címüket, '68-ban pedig az elődöntőben, döntetlen állást követően pénzfeldobás döntött, amelyet az olaszok nyertek a Szovjetunió ellenében. Jól kivehető, hogy akkoriban a szovjet futball volt az európai nagyhatalom, hiszen 1972-ben is döntőbe jutottak, vagyis négy alkalomból háromszor vitték véghez ezt a bravúrt.
Az NSZK ezzel szemben nem is indult 1960-ban és 1964-ben, míg '68-ban már a selejtezőcsoportban kihullottak, egy 0-0-ás döntetlent követően Albánia ellen. Aztán négy évvel később már a győzelemért küzdhettek, ami jól mutatta fejlődésüket.
A nyugatnémet alakulatot legendás nevek egész sora alkotta, úgymint Franz Beckenbauer, Gerd Müller, Paul Breitner, vagy éppen a hálóőr, Sepp Maier. De, hogy mégsem róluk szólt az Eb, az köszönhető volt bizonyos Günter Netzernek. A leghíresebb összecsapásuk a győzelemhez vezető úton az angolok elleni 3-1-es diadaluk volt a negyeddöntőben, a Wembley-ben. Egész egyszerűen úgy jellemezte egy újság, hogy a "labdarúgás a 2000-es évből". Persze ez egy kifinomult elképzelés volt a jövőt illetően, ami nem keverendő össze a Carsten Jancker, Paulo Rink és Jens Jeremies fémjelezte játékkal. Annak ellenére, hogy Netzer korlátlan úr volt, a németek mégsem tudták érvényesíteni a majdnem tökéletes előadásukat. Ugyan legyőzték az angolokat, de az összecsapást csak két késői találattal voltak képesek a maguk javára fordítani.
A döntőben ismét Netzer volt a sztár. A németek 3-0-ra diadalmaskodtak. Ahogy a Guardian publicistája, Albert Barham fogalmazott: "Támadások érkeztek minden irányból, a gólok pedig az elnyűhetetlen Netzernek voltak köszönhetőek." Az azóta legendás edzővé váló Jupp Heynckes is részt vállalt az első két találatból. Természetesen Gerd Müller termelte a találatok 66%-át, vagyis háromból kettőt, míg Herbert Wimmer tudott közbeszólni még egy találattal. Barham eképpen összegzett: "Kétségbevonhatatlan, hogy a nyugatnémet válogatott a legjobb az 1950-es évek magyar válogatottja óta."
A németek kis híján nem kapták meg a megérdemelt díjat, hiszen a mérkőzés végéhez közeledve a Heysel közönségét nehezen lehetett kordában tartani. Kidöntötték a kerítéseket, és felsorakoztak az oldalvonalnál. Majd berohantak a pályára. Maier, akinek addig nem sok mindent kellett csinálnia a mérkőzésen, most cselekedhetett: kidobóemberként állt neki rendet rakni a nézők között.
1980. NSZK - Belgium 2-1
A '80-as Európa-bajnokságot megelőzően fenyegetve érezhették magukat azok, akik nem élőben szerették volna követni az eseményeket, ugyanis az olasz technikusok beígértek egy kellemes kis sztrájkot, így a tévénézők nem kapták volna meg a szokásos Eb-adagjukat. Végül nem így lett, torna is volt, közvetítés is volt.
1980-ra a németek átvették azt a hegemóniát, amelyet a korábbiakban a szovjetek képviseltek döntőbe jutásaik sorozatával. Immáron harmadik alkalommal jutottak a fináléba és 1976-ban mindössze egy Panenkányival voltak csak kevesebbek Csehszlovákiánál, így akkor meg kellett elégedniük az ezüstéremmel. Jupp Derwall alakulata a címvédő csehszlovákokon, a hollandokon és a görögökön keresztül jutott a döntőbe, míg Belgiumnak az olaszokat, az angolokat és a spanyolokat kellett legyőzni ahhoz, hogy válogatottjuk először szerepeljen nemzetközi torna döntőjében.
Nem meglepő módon a németek számítottak toronymagas esélyesnek, bár a belgák abban az évben veretlenek voltak, és tudták, hogyan kell szoros meccseket játszani, nyomást gyakorolni az ellenfélre és alkalomadtán megjátszani Julien Coolst, Jan Ceulemanst és Francois Van der Elst a támadósorban. A mérkőzést Horst Hrubesch vezérletével a németek kezdték jobban, aki a 10. percben szerzett vezetést csapatának. Ettől azért a belgák nem roppantak össze, habár David Lacey így foglalta össze az első félidőt: "A szünetben az NSZK lehetne akár három gólos előnyben is."
A szünetet követően a németek elvesztették Hans-Peter Briegelt sérülés miatt (René Vandereycken volt az, aki megunta, hogy egészséges). Majd jött a 71. perc és Wilfired Van der Moer kiugratta Van der Elstet, akit Uli Stielike csak szabálytalanul tudott megállítani a 16-os környékén, ami büntetőt ért a játékvezetőnél. Több millió német drukker legnagyobb megdöbbenésére. Mindenesetre ez Vandereyckent nem különösebben zavarta és bevágta a 11-est.
Innentől kezdve Belgium új erőre kapott. Lacey így írt erről: "A mérkőzés úgy tűnt, hogy fél órával tovább fog tartani. A németeknek simán nyerniük kellett volna, de a belgák feltámadása olyan erejű volt, amire senki nem gondolt." Végül ez sem segített. Kettő perccel a vége előtt Karlheinz Rummenigge végezhetett el szögletet, amit Hrubesch fejjel gólra váltott. Drámai győzelem lett így a vége.
