"Mosolyogtam, integettem, majdnem belehaltam. Összefacsarodott a szívem, belerándult a gyomrom: ez volt az utolsó bemutatásom. […] Összepacsiztunk sorban. Utoljára. Beugrottunk a vízbe. Utoljára. Lementem a víz alá, és elbőgtem magam."
Így élte meg élete utolsó pólómeccsét a londoni olimpián Kásás Tamás, az Angyalarcú Strici (Kemény Ferenc nevezte így), a Játékos, a Lusta, a Párduc, a háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, az egyetlen a sportágban, akinek minden egyes nemzetközi címe megvan minden szinten.
Az utolsó menetelés előtt azt érezte: "Olyan úton járni, amit még senki nem taposott, férfias. Olyasmit próbálni elérni, ami még senkinek nem sikerült előttünk, férfias. Vállalni érte a kudarc kockázatát is, férfias."
Kásás Tamás gólöröme
vlv.hu
Ötödikként szállt ki a medencéből. Büszkén, és boldogan, hogy vége.
Kása lóba, Kása még
Sosem voltam sportrajongó, ez amolyan családi hiányosság. A Forma 1-et Mika Häkkinen visszavonulásáig követtem, a kosárlabda ismeretem kimerült Michael Jordanben, Kobe Bryantben, meg az öcsém NBA-s kártyáiban, a foci pedig Toldo 2000-es Eb-szereplésében. Akkor katarzisba esve alakítottam a kapust az udvaron egy gumilabdával.
A legközelebb mégis a vízilabdához jutottam. Szerettem nézni. Beleborzongtam, mikor elképzeltem a brutalitást, ami a víz alatt zajlik, főleg ha pár másodpercre meg is mutatták. Izgultam a ráúszásnál, és büszke voltam magamra, hogy tudom követni a labda útját. Most is itt cseng a fülembe a sokszor hallott "Kása lóba, Kása még, Kása lóba" mondat. Nemcsak cseng, néha üvölteni is jó. Emlékből. Az elmúlt években aztán ennek a sportágnak is elengedtem a kezét, amikor viszont Kásás Tamás elbúcsúzott, ott ragadtam a monitor előtt.
Nem egy könnyű fazon
Amikor elkezdtem olvasni a könyvét, többen értetlenül álltak előtte. Nem hitték, hogy három olimpiai bajnoki cím és 36 év elég ahhoz, hogy valakinek érdekes legyen az élete. Engem viszont nem érdekelt, színes-e az az élet: gyermeki naivitással akartam közelebb kerülni egy világklasszis (2000-ben és 2001-ben a világ legjobb játékosának, 2010-ben az évtized vízilabdázójának választotta a nemzetközi vízilabda szövetség) belső világához. Természetesen önámítás lenne azt állítani, hogy a könyv elolvasásával ez sikerült. És igazság szerint ez így van jól.
Kásás Tamás mindig irtózott a nyilvánosságtól – legszívesebben a könyvbemutatóját is közönség nélkül tartotta volna meg. M. Kiss Csaba, aki szöveggé formálta a vele folytatott beszélgetéseket, azt mondja: élete egyik legnehezebb munkája volt. "Alig akart beszélni, nem egy könnyű fazon, de ettől volt izgalmas."
"Ez egy kedves könyv megható pillanatokkal és nevetéssel, amiben nem a szaftos történeteken van a hangsúly" – ezt már Kásás Tamás mondja. És valóban: nem feketít be senkit, nem csinál botrányt, tisztelettel beszél nőről, sporttársról, edzőről, szülőkről - az eddigi szinte teljes hírzárlathoz képest szokatlanul nyíltan, bár olykor kissé gyermetegen. Szerinte hősiesen és botladozva.
Kásás Tamás és Kemény Dénes egy korábbi sajtótájékoztatón
HVG Archív
Monoton, mégis az egekbe repít
Ennek a nyíltságnak a legszimpatikusabb része az önkritika. 35 évesen, a londoni olimpia előtt vállalja a fásultságot, hogy egyre rosszabb a monotóniatűrése, hogy testi-lelki roncs. Hogy a fogmosás is borzalmas fájdalmakkal jár.
Nem titkolja, hogy egy élsportolóval kegyetlenül nehéz együtt élni. Olyan, mint egy óriásbébi: eszik, alszik, ürít. Több nemigen várható el tőle. Az életében minden előre kiszámított: vannak időszakok, amikor még a szex is előreprogramozott procedúra. Precízen megtervezett minden. Menetrendszerűen ismétlődő. Monoton. Unalmas. Mégis az egekbe tud repíteni.
Őt pedig repítette is, mert mindennel együtt kivételes tehetségén túl hajtotta a győzni akarás is, és fapofával, szemtelenül verte a világot. Ahogy például az olimpiai hozzáállásukkal kapcsolatban fogalmaz: "vannak, akik dugni mennek, vannak, akik győzni. Mi győzni megyünk."
Vállalja, hogy többször választotta saját magát és a vízilabdát a számára igazán fontos nők helyett is, és hogy egyikük miatt majdnem borult az egész karrierje. Az a férfitípus, akit a mai napig zaklatnak. Kinyomozzák a címét, megvárják a lépcsőházban, idétlen levelet küldenek neki, rajongásuk az őrület határát súrolja. Pedig mindig nehezen, gátlásosan és tele szorongással fordult a nőkhöz. 19 évesen csókolózott először, akkor is csak azért, mert egy nő elkapta.
Beszél furcsa szokásokról: hogy alvajáró, hogy orrcsepp-függő, hogy kamaszként egy házi buliban az asztal alá menekült a lányok elől. És elmesél egy olyan történetet is, amit a szülei is csak a könyvből tudnak meg. Akik látták, csodának tartották, ahogy túlélt egy autóbalesetet Róma felé hajtva a sztrádán. A kocsiból nem sok maradt, neki viszont csak az egyik ujja vérzett.
Cinkostársak
Kemény Dénes neve mindig a legkritikusabb pillanatokban kerül elő, és a jelenléte mindig hatékony. Néha a pokolba kívánták egymást, hosszú éveken keresztül mégis valódi cinkostársakként dolgoztak együtt sikeresen. "Dénes a kommunikáció nagymestere. Tudja, kinek, mikor, mit kell mondania; kit, hogyan kell rávennie arra, amit nem akar megcsinálni. Nagyon okos ember."
A könyv fel is idézi az azóta legendássá vált párbeszédet, amely az athéni olimpiai döntő utolsó negyede előtt hangzott el köztük:
- Mi van, Kása, fáradt vagy?
- Már miért ne lennék fáradt?
- Jó, csak mert van még egy negyed.
Erre már nem érkezett válasz, csak egy durcás fintor. Az utolsó hét percben pedig minden idők legnagyobb egyéni teljesítménye, amelyet a magyar vízilabda történetében egyetlen negyed alatt játékos nyújtott. Kásás Tamás a negyedik negyedben lőtt két gólt, az olimpiai aranyérmet jelentő Kiss-bomba előtt ő adta a gólpasszt, és háromszor blokkolt emberhátrányban.
M. Kiss Csaba - Kásás Tamás: Kása, 268 oldal, Ulpius-ház, 2012. 3999 Ft
Kemény legények
Az egyik dolog, ami miatt a vízilabda népszerű tudott lenni Magyarországon az egy idő után természetesnek vett sikereken túl, az a csapat kisugárzása. Hogy ténylegesen együtt vannak, hogy okosan játszanak, intelligensek, és végig emberek maradnak. Ezt a képet a Kása-féle könyv is erősíti. Ott van köztük a humor, az empátia, a szavak nélküliség, a gesztusok.
Nyilván a már említett szegényes sportmúltam miatt egyik személyes kedvenc történetem, amikor a londoni olimpiai faluban elindul a pólóválogatott felkutatni Kobe Bryantet, Kásás favoritját.
Kobe egy bokor tövében ül, külön testőr vigyáz rá. A tripla olimpiai aranyas Kása elindul felé, a nevén szólítja, az egyaranyas sztárkosaras viszont feláll, és szó nélkül faképnél hagyja. Kásás természetesnek tartja, ami történt, a csapat szerint viszont "kínos volt, ciki, égő, hogy egy egyaranyas kis törpe (két centivel alacsonyabb Kásásnál) levegőnek nézte." Később egy fiktív bocsánatkérő levelet is írtak Kásának Kobe nevében.
A könyvben benne vannak a legkritikusabb pillanatok is Kásás sportpályafutásából. Például amikor a szerbekkel megvívott athéni olimpiai döntőben egyenlítő gólt lő, majd premier plánban üvölti a kamerákba, hogy baaaaa******meg. Akkor kivételesen nem volt fapofa.
A könyv talán legszebb része már az első oldalakon megtörténik, a végére érve mégis azt érezzük: talán jobb lett volna, ha Kása továbbra sem beszél. Helyette inkább megmarad a fejünkben a titokzatos mítosz. Egy sportolózseni mítosza.
