Akármilyen jövőképet festettek is elénk a sci-fi élet nagyjai az elmúlt évtizedekben, igazából még egy kiszakadt nejlonszatyorból sem tudnák magukat kijövendölni, állítja Jason Pontin, a Technology Review főszerkesztője. Az amerikai tudományos fejlesztési élet egyik zászlóshajójának kikiáltott MIT (Massachusetts Institute of Technology) által támogatott hírportál nem finomkodik: Pontin szerint a sci-fi innovációs propagandairodalom, az Alapítványtól kezdve a robotika három alaptörvényén keresztül a cyberpunk jövő rózsaszín hajú nindzsalányáig.

Ugyanezt állítja Alex Steffen jövőkutató és újságíró, a Worldchanging magazin főszerkesztője is, aki a témát a technológiai zeitgeist és a média oldaláról vizsgálja. A fejlődés fokozatosan gyorsul, a tudományos paradigmák és eszmék olyan gyors egymásutánban váltják egymást, hogy a tudományos újságírók is hetente számolnak be meghökkentő találmányokról, igazi áttörésekről; a huszonegyedik századdal reméljük, együtt jár az, hogy forradalmi újításokról már nem kell, hogy szót ejtsünk. A kisebb-nagyobb technológiai mérföldkövek megjóslása nem működik óramű-pontossággal: rövid távon ugyanis túl optimistának bizonyulunk, hosszú távon pedig túlságosan konzervatívnak.

Bertivel, a brit fejlesztésű humanoid robottal játszik kő-papír-ollót egy kislány a londoni Tudományos Múzeumban. Az életnagyságú robot képes az emberi mozdulatok utánzására © MTI/EPA

Steffen külön kitér a szingularitásra, az elmúlt évtized legtöbbet hangoztatott jövőképére (a globális felmelegedés és az atomhalál után), amelyben megszületik a mesterséges intelligencia, a gépek pedig saját öntudatra ébrednek. Érdekes, mondja, hogy mind a tudósok, mind pedig az írók az általuk még pont megtapasztalható időtávban látják a szingularitás megjelenését, bárki is írjon róla, biztos, hogy akkor fog bekövetkezni a gépek ébredése, amikor az illető még fiatalos hetvenes éveit tölti.

Amennyire szenzációhajhásszá vagy éppenséggel ingerektől kiégetté vált a tudományos újságírás, annyira lett unalmas az elmúlt évek science fictionje, nincsenek benne igazán eredeti ötletek, hiányzik belőle a hatvanas és a kilencvenes évek közti fantasztikum lendülete. Tudományos újságírónak vagy céges jövőkutatónak lenni eléggé kiszámítható foglalkozás, zárja mondanivalóját Steffen, mindez pedig nem azt jelenti, hogy nem lehet újszerű vagy éppenséggel pontos jövőképet festeni - csak ez nagyon kevés embernek tetszene. Mindez csak alátámasztja a mostanában egyre többször hangoztatott közhelyet, miszerint a tudományos-fantasztikus irodalom csupán a K+F szektor jelenéből extrapolálja a lehetséges jövőképeket, a jövő generációi pedig furcsán üresnek érezhetik magukat, ha tizenöt év múlva a bőrükön tapasztalják a korábban elérhetetlennek tűnő világot. A leginspirálóbb mondat talán Freeman Dyson, a sokat idézett angol elméleti fizikus és matematikus szájából hangzik el, aki jövőtechnológiáról szóló előadásgyűjteményében, az Imagined Worlds-ben azt mondja, hiába a tudomány a területe, ha álmai a sci-fiben gyökereznek.

Műholdak

A geostacionárius műholdak esetében a keringési idő egy földi nap, ezért a földrajzi hosszúsághoz viszonyítva látszólag egy helyben állnak, így állandó kapcsolattartást biztosítanak.

Ami az ominózus kiszakadt nejlonzacskót illeti, ne csodálkozzunk: amennyire bő hálóval halásznak a sci-fi írók, annyira szegény az asztalra került fogás. Az egyetlen technikailag pontos jóslatot - mondja Eric Rabkin, a Michigani Egyetem angolprofesszora - Sir Arthur C. Clarke, a 2001 Űrodüsszeia mogulja vetette papírra 1945 októberében - és az sem scifi  volt, hanem egy tanulmány a műholdakról. Az "Extra-Terrestrial Relays: Can Rocket Stations Give World-Wide Radio Coverage?" című anyag 1945 októberében jelent meg a rádióamatőröknek szóló Wireless World lapban (amit még Marconiék alapítottak 1911-ben); Clarke azt fejtegeti benne, hogy három geostacionárius műholddal a teljes bolygót le lehetne fedni. Egy évre rá Amerika már náci technológiát, a ballisztikus V-2eseket felhasználva fut neki az illusztris projektnek, a győzelmet azonban mégis a Szovjetunió kasszírozza be magának 1957-ben a Szputynikkal. Az űrkutatás és űrutazás azonban már Clarke előtt nyolcvan évvel berobbant a köztudatba: a holdraszállás ötletét előszört Jules Verne 1865-ben dobta be De la Terre a la Lune című könyvében, a végcél pedig kitolódott az évtizedek múlásával - a Marsra utazás lehetőségét először Percival Lowell professzor vetette papírra 1909-ben, ezt pedig csak erősítette C.S. Lewis (Out of the Silent Planet, 1938), majd Philip K. Dick (Martian Time-Slip, 1964) is. 

Ha a sci-fi térnyerését nézzük, az európai kontinens Verne innovációs katalógusként is felfogható könyvei miatt kapott erős szerepet, a második világháború után viszont Amerika vette át a stafétabotot, sorra festve a felnövekvő generációk előtt a jövőképeket a rakétatudománnyal és bádogrobotokkal operáló retrofuturista utópiáktól kezdve a virtuális valósággal, neonfénnyel és mesterséges intelligenciával telepakolt cyberpunkig - ez utóbbihoz, az elnyomott jövőt festő disztópiákhoz a hitelesség kedvéért Anglia is alaposan hozzájárult George Orwell és Aldous Huxley munkáival.

Amikor a totalitariátus rendszerek elbuktak a nyolcvanas évek végén, a globalizáció pedig keresztülment a vasfüggönyökön, legalább egy bőrt levetett magáról a városi dzsungelek sci-fije, a cyberpunk is. Eltűntek az 1984 és a Szép új világ elnyomó (gondolat)rendőrállamai, az állam helyett pedig hirtelen a társadalmi lendülethiány, az öregkor vagy az ötlettelen vásárlói kultúra lett az ellenségkép forrása. Amióta a Pirate Bay-per első, gyakorlatilag érvénytelen ítéletét meghozták, a szórakoztatóipari lobbi kézzel-lábbal próbálja az elkövetkező nemzedékek trendjeit eltiporni, Párizs pedig az EU-ítélkezés ellenére azzal fenyegetőzik, hogy fiókba süllyeszti a letöltők internetkapcsolatát és csak félév végén adja vissza, sokan megkönnyebbültek: nincs utópia, van ki ellen harcolni.

A globális kommunikációs hálózat már több évtizede izgatja a sci-fi írók fantáziáját © Végel Dániel

Ami az internetet illeti, a globális kommunikációs hálózat már régóta megjelenik pontosabb vagy közelítőbb formában a múltban is: a sci-fi források Algis Budry 1977-es művére, a Michaelmas-ra mutatnak, a hard sci-fi rajongói a szingularitást is kitaláló Vernon Vinge-ra esküsznek, nála hangosabban pedig csak Wililam Gibsont, a cybertér pápáját éltetik, aki az általa kitalált mátrix fogalommal megpecsételte Tim Berners-Lee munkásságát, a Neurománc című könyv által ihletett szubkultúra nélkül pedig a mai web sem az lenne, ami. Amit kevesen tudnak, hogy Jorge Luis Borges 1949-ben már hasonló koncepciót ír le az El Aleph című elbeszélésében, az pedig még meglepőbb, hogy Verne az internetet - és vele együtt jelenünk egy jó részét - már 1863-ban megírta.

Verne Paris au XX^e siècle című műve sok évszámot vet fel - a cselekmény 1960-ban játszódik, az általa leírt világ azonban olyannyira depresszív, hogy Pierre Jules-Hetzel, Verne kiadója azt kérte a szerzőtől, legalább húsz évet várjon kiönyvének kiadásával. A könyvben felhőkarcolók, gyorsvasutak, televíziók, faxok, benzinmeghajtású autók és egy világméretű telegráfos kommunikációs hálózat - gyakorlatilag az internet - szerepel, minderre pedig 1989-ben akadt rá a szerző egy leszármazottja; az első kiadásra 1994-ben került sor.

A cikkünk elején említett pontatlan jövendölések és kiégett jövőkutatók amúgy mind Amerika felé mutatnak, aki pedig manapság ebben a témában ír, legalább két mondat erejéig megemlíti az amerikai popkulturális elit legfájóbb kérdését: "és mi van a jövővel, amit ígértetek, mi van a repülő autóval és a jetpackkel?" A jetpack, a hátra szíjazható sugárhajtású repülő a modern korban szimbóluma lett mindennek, amit a hatvanas évek utópistái igazi egészséges alternatívaként vetíttek elénk az amfetaminfüggő háziasszonyok helyett, ugyanakkor másnak is a szimbóluma. Erről David H. Wilson, a Popular Mechanics ügyeletes robotmérnöke és kolumnistája rántja le a leplet: a tudomány nagyon is jól halad, csak éppenséggel a fejlesztések egymásból következnek, ha körbenézünk: a technológiák léteznek, csak éppenséggel piaci alkalmazásuk csúszik évtizedeket. Ebben pedig a sci-fi írók legalább annyit segítenek, mint a fantáziadús feltalálók: a jelentősebb amerikai jövőkutató és gondolatébresztő blogok mögött sci-fi írók és holdudvaruk állnak - Cory Doctorow, Bruce Sterling, Warren Ellis, R. U. Sirius és társai tesznek arról, hogy a világ ötös fokozatban süvítsen tovább.