szerző:
hvg.hu
Tetszett a cikk?

Magyarország megpecsételte a sorsát a sok nyelven beszélő, de a magyaron kívül egyet sem "értő" Apponyi gróf Párizsba küldésével. A "bő szóköpés" mesterét - ahogy a grófot Ady jellemezte - magyarosítási törekvései miatt olyan világhírű írók támadták már 1907-ben, mint Lev Tolsztoj és a Nobel-díjas Björnsterne Björnson. Apponyi 1920-ban sem okozott csalódást ellenfeleinek: kilencven évvel ezelőtt a szomszédos államok "alacsonyabbrendű fajairól" szónokolt a párizsi békekonferencia vezetőinek.


"A békefeltételek, úgy, amint Önök szívesek voltak azokat nekünk átnyújtani, lényeges módosítás nélkül elfogadhatatlanok" - mondta magabiztosan Apponyi Albert gróf 1920. január 16-án Pichon francia külügyminiszter Quai d'Orsay-beli, párizsi hivatali szobájában, ahol az első világháborút lezáró békekonferencia főtanácsa előtt beszélt. (A beszédet sokan "trianoninak" nevezik, de valójában a francia fővárosban, a külügyminisztérium épületében hangzott el, nem a versailles-i Trianon-kastélyban.)

A magyar békedelegáció vezetője, Apponyi gróf azonban tévedett. A békefeltételek ugyanis valójában nem feltételek, hanem diktátumok voltak. Magyarország pedig már nem egy világhatalom, az Osztrák-Magyar Monarchia egyik - kisebbik és jelentéktelenebb - fele volt, hanem kirabolt, a világháborúban vereséget szenvedett, hadsereggel nemigen rendelkező, tönkrement országtöredék. És még ennek a töredéknek - a mai Magyarországnak - is a jelentős részét a szomszédos államok tartották megszállás alatt.

Hatalmas területi veszteségek

Éppen ezért Apponyi személyesen elutasíthatta ugyan Erdély, a Felvidék, a Partium, a Bánát, a Muravidék, Kárpátalja, Bácska, Szlavónia és Horvátország, továbbá Fiume és Máramaros vidékének elszakítását, de Magyarország már nem. Mementó 1920-as sorozatunk első részében a párizsi békekonferenciára küldött magyar küldöttség utazásáról (1920. január 5-7.), Apponyi magyarországi komor ünnepléséről és csehszlovákok általi megalázásáról írtunk. Pár nap múlva, január 15-én a delegáció megkapta a rendkívül súlyos békefeltételeket, ami a történelmi Magyarország feldarabolását jelentette.

Apponyi a párizsi békekonferencián

A diktátumra reagált a magyar küldöttség vezetője január 16-án. A grófot mindmáig szenvedélyes, több nyelven elhangzott "trianoni" felszólalása miatt emlegetik. Retorikailag valóban hatásosan beszélt, de amit mondott, azzal nem sokat használt Magyarországnak. Nem véletlen, hogy Magyarország ellenfelei 1919 végén előre ujjongtak, amikor megtudták, hogy Apponyi képviseli majd hazánkat a békekonferencián. Apponyi ugyanis korábban, az Osztrák-Magyar Monarchia idején a nemzetiségek elmagyarosítási kísérleteiben játszott vezérszerepet, és a párizsi békekonferencián sem okozott (ellenfeleinek) csalódást. A gróf ugyanis a magyarok kultúrális felsőbbrendűségét hirdette a békekonferencia vezetői előtt. Igaz, ezt azzal magyaráztas, hogy a szomszéd népek, "történelmük szerencsétlen eseményei folytán később léptek be a művelt népek családjába", mint a magyarok.

Clemenceau, Clerk és Polk beszélgetése Apponyiról

A Legfelsőbb Tanács (a békekonferencia egyik legfontosabb szerve, említik Főtanácsként is) 1919. december elsején Sir George Clerk jelentésével foglalkozott. Clerk a konferencia elnökéhez, Clemenceau-hoz intézett jelentést 1919. november 29-én. A szereplők: Georges Clemenceau, francia miniszterelnök, a békekonferencia elnöke; Sir George Clerk, a győztes hatalmak képviselője Magyarországon; Ph. Berthelot, a francia külügyminisztérium osztályvezetője; Frank Polk, amerikai diplomata, párizsi követ, egy ideig külügyi államtitkár-helyettes.
CLEMENCEAU: - Elegendő, ha levélben hívjuk meg őket egy meghatározott helyre, meghatározott időben. Az imént Sir George Clerk Apponyi grófot említette. Személy szerint nem sorolom magam csodálói közé, de úgy látom, nehéz lesz megakadályoznunk, hogy ő jöjjön. Ellenségeinknek soha nem írtuk elő, miképpen állítsák össze küldöttségüket, és valójában nem is tudnám megmondani, van-e jogunk arra, hogy megszabjuk: ezt vagy amazt küldjék el.
SIR GEORGE CLERK: - Ha jelenlétét a Legfelsőbb Tanács nem tartja kívánatosnak, akkor Apponyi gróf nem szándékozik ideutazni.
CLEMENCEAU: - A magyarok dolga eldönteni, hogy mi használ ügyüknek.
BERTHELOT: - Apponyi grófnak azt lehet a szemére vetni, hogy világéletében megveszekedett németbarát és a kisebb nemzetiségek elnyomásának meggyőződéses híve volt. Magától értetődő, ha e tulajdonságai miatt nem tarthat igényt a Legfelsőbb Tanács jóindulatára.
CLEMENCEAU: - Ez kétségkívül igaz, ugyanakkor nem ismerem biztosan a többiek véleményét, akik rajta kívül szóba jöhetnek.
POLK: - Hagyjuk csak, hadd jöjjön. Ez a legjobb módja annak, hogy elveszítse népszerűségét Magyarországon.

 

Forrás: Tankönyvtár.hu

A nyugaton rendkívül népszerűtlen gróf delegációvezetői kinevezését már a trianoni békediktátum egyik legfőbb konstruktőre, Clemenceau francia miniszterelnök is alig leplezett gúnnyal kommentálta 1919 decemberében egy titkos feljegyzés szerint - erről keretes írásunkban olvashatnak bővebben. Nem is beszélve az amerikai diplomatáról, Frank Polkról, aki abban bízott, hogy Apponyi hamarosan elveszti népszerűségét Magyarországon. (Apponyi neve ugyanis ekkoriban potenciális miniszterelnök-jelöltként is felmerült Budapesten.)

Mindegy volt, hogy ki megy Párizsba?

Hozzá kell azonban tennünk: Trianonban, 1920-ban békediktátumot hallgatott meg a magyar delegáció, nem valódi tárgyalások folytak a történelmi Magyarország feldarabolásáról. Mondhatnánk tehát azt is, majdhogynem mindegy, ki képviselte Magyarországot a Párizs környéki békék megkötésekor. Utólag azonban azt is megállapíthatjuk: a magyar békedelegáció vezetőjének irreális volt az a szándéka - ami beszédéből kitűnt -, hogy éppen a győztesekkel állíttassa helyre 1920-ban a történelmi Magyarországot.

Méghozzá azoktól a győztesektől kérte ezt Apponyi, akiknek a szövetségesei már akkor megszállva tartották Nagy-Magyarország hatalmas részterületeit. (Románia végül 10 ezer négyzetkilométerrel nagyobb területhez jutott, mint amennyi Magyarországnak maradt. Erdély, a Partium, Máramaros és a Bánát keleti fele összesen 103 ezer négyzetkilométert tett ki, a mai Magyarország pedig 93 ezer négyzetkilométer.) 

De miért volt ennyire népszerűtlen külföldön Apponyi, és miért ennyire népszerűtlen még ma is a környező országokban? Erre a kétes hírnévre elsősorban vallás- és közoktatásügyi miniszterként szolgált rá, amikor elfogadtatta a róla elnevezett 1907-es oktatási törvényt.

Apponyit ezek után olyanok támadták a nemzetközi közvélemény előtt, mint a Nobel-díjas norvég író, Björnsterne Björnson (a szlovákok nagy támogatója) és Lev Tolsztoj - erről többek között Szarka László történész is említést tesz egyik tanulmányában.

Ady Endre pedig gúnyosan emlékezik meg Apponyiról e nemzetközi vita kapcsán, és a "bő szóköpés" nagymesterének nevezi a grófot. (Lásd keretes anyagunkat.) 

Ady Endre: Tolsztoj - Apponyi ellen (Budapesti Napló, részlet)

"Íme, Björnson után Tolsztoj Leó gróf is azt vallja, hogy humanizmusnak, haladásnak nem sok öröme telhet olyan emberben, mint Apponyi. Már az majdnem mellékes, hogy véletlenül rossz argumentumokkal dolgoznak ezek a világbíró nagy szellemek. De mit mondhatnának Apponyiról a Björnsonok és Tolsztojok, ha úgy ismernék, mint mi. Bizonyos, hogy Tolsztoj is balga, agyalágy bolond, ugy-e? Björnson, Tolsztoj után majd megszólalnak talán a többiek is; s mi valamennyit lehülyézzük. Végre azután csak a magyar glóbus fog maradni s egyetlen nagy elme a világon: Apponyi, Apponyi, a bő szóköpésnek, a semmi föltálalásának nagymestere, a daliás, vén, világi jezsuita; éljen."

Budapesti Napló 1907. október 4.

A Lex Apponyi

Romsics Ignác a Magyarország története a XX. században című könyvében így ír Apponyiról és a Lex Apponyinak is nevezett törvényről: "Apponyi szeme előtt egy olyan többnyelvű, de kulturálisan integrált ország képe lebegett, amelyben a magyart mindenki értette, sőt a jövő értelmisége lingua francaként használta volna. A törvény ennek érdekében minden nem magyar tannyelvű elemi iskolát, beleértve az egyházi és községi iskolákat is, arra kötelezett, hogy a magyar nyelvet olyan óraszámban tanítsa, hogy 'a nem magyar anyanyelvű gyermek a negyedik évfolyam bevégeztével gondolatait magyarul élőszóval és írásban érthetően ki tudja fejezni'."

Romsics szerint "azokban az iskolákban, amelyekben a magyar anyanyelvűek száma elérte a húszat vagy az összes növendék 20 százalékát, kötelező volt a magyar tannyelv bevezetése a magyar anyanyelvűek számára, azokban pedig, ahol az 50 százalékot, az iskola hivatalos tannyelvévé a magyar vált. A magyar nyelv oktatása mellett a tanítókat kötelezték arra is, hogy a diákokat hazafias szellemben, azaz a 'magyar politikai nemzet' szeretetére neveljék."

"Alacsonyabb kulturális fokon álló fajok"

Mindezek után, a törvény 1907-es megszületését követő 13. esztendőben, 1920-ban Apponyi továbbra sem értette meg a nemzeti kisebbségek jelentőségét, márpedig ekkor már a magyar kisebbség védelmére kellett volna helyeznie a grófnak a hangsúlyt. A békekonferencia előtti beszédében azonban Apponyi nem ezt, hanem a magyar "faj" felsőbbrendűségét és a történelmi Magyarország integritását hangsúlyozta. (A faj szó ekkoriban "nép", illetve "nemzetiség" értelemben volt használatos, nem a fajelmélethez kapcsolódó kifejezés ez Apponyinál.)

Még megdöbbentőbb volt, hogy a nemzetiségek oktatását háttérbe szorító magyar politikus Párizsban éppen azzal állt elő, hogy a környező országok népei mennyire képzetlenek, kulturálisan alacsonyabb fokon állnak, mint a magyarok. Apponyi például így fogalmazott Magyarország feldarabolásának következményeiről: "e következmény a nemzeti hegemóniának átruházása volna oly fajokra, amelyek jelenleg többnyire alacsonyabb kulturális fokon állanak". Apponyi itt arra hivatkozott, hogy a magyaroknál és a németeknél az írni-olvasni tudók aránya 80-82 százalék, míg a románoknál 33, a szerbeknél pedig 60 százalék.
 
A kultúra bajnoka?

Az írástudatlanság adatainak hosszas sorolása után még azt is hozzáfűzte a gróf: "ez a megjegyzésem nem bír senkivel szemben bántó éllel. Ennek a helyzetnek egyedüli oka, hogy ezek a szomszédos népek történelmük szerencsétlen eseményei folytán későbben léptek be a művelt népek családjába, mint mi. A tény azonban tagadhatatlan." Ráadásul megjegyzi: "Nézetem szerint a nemzeti hegemóniának egy alacsonyabb kulturális fokra való átruházása nem közömbös az emberiség nagy kulturális érdekei szempontjából."

Mindezt azok után merte kimondani Apponyi, hogy 13 évvel korábban kultuszminiszterként megtagadta az ösztöndíjat azoktól a magyar kérelmezőktől, akik Párizsban akartak tanulni. Erről Ady Endre 1907-ben írt rendkívül gúnyos cikket a Budapesti Naplóba.

Ezután Apponyi a népszavazás szükségességéről beszélt, de nem a magyarlakta területek visszaszerzésére törekedve, hanem az egész Nagy-Magyarország területére vonatkoztatva. Ez egyrészt irreális követelés volt, az antant fölényét és a győztesek referendumokat elutasító nézeteit ismerve, másrészt a kimenetele sem lett volna biztos, hiszen az elcsatolt területeken - összességében - nem volt biztos magyar többség.

Ady Endre: Apponyi és Franciaország

Ami sok, az sok: ma éppen harmadik esetét tudtuk meg Apponyi Albert gallofóbiájának. Apponyi reszket attól, hogy magyar fiúk Franciaországba jöjjenek és itt tanuljanak. Két fiatal, talentumos piktor állítja, hogy a magyar kultuszminiszter valósággal tajtékzott a dühtől, amikor ők stipendiumot mertek kérni párizsi tanulmányútra. A harmadik eset egy fiatal írókritikusé, akit még a festőknél is dühösebben utasított vissza: "Védeni kell a magyar társadalmat az ellen a nyavalya ellen, amely Franciaországban pusztít. Inkább azoknak adok stipendiumot, akik megígérik, hogy nem mennek Franciaországba." Így gondolkozik Magyarország jelenlegi kultuszminisztere, aki viszont a francia szerzetes-rendeket örömmel engedi be Magyarországba. Mi lehet hát az a francia nyavalya, mitől a magyar értelmiséget meg akarja oltalmazni Apponyi? Természetesen a demokrácia, a társadalmi radikalizmus, az új gondolat s a művészi újítás. A Sorbonne-on ne legyenek magyar diákok, mert ott anarchiát tanulnak. (...) Ma nincs Európában ország Magyarországon kívül, mely ilyen kínai védőfallal zárja el embereit a kultúrától. (...) Hinnünk kell azt, hogy az Európa-ellenes, kultúraellenes koalíció nem élhet örökké. Addig tomboljon az álkultúra, a gyalázatos maradiság, Franciaországot pedig nem sikkaszthatja el a glóbuszról Apponyi Albert. A francia példákon pedig csak azért is nevelődik, épül és okul az új magyar generáció. Igenis, e nagy nemzet nyomába akar lépni az új Magyarország. Új társadalmat, humanizmust, radikális demokráciát, új kultúrát akar. Apponyi s a koalícióval győzedelmeskedett kultúrátlanság hiába handabandázik."

 

Budapesti Napló, 1907. január 11.

Ezzel szemben, ha a "színmagyar" (mai) határmenti területekre koncentrált volna (Csallóköz, Felső-Magyarország déli része, a Partium északi része, Délvidék északi része), talán nagyobb esély lett volna a kiigazításra. Utóbb, hosszú napokkal Apponyi felszólalása után, Teleki Pál gróf - aki tagja volt a párizsi küldöttségnek - igyekezett helyrehozni a delegációvezető hibáját, és különböző táblázatokat készített a trianoni határok mentén élő magyarság lélekszámáról, de ez már későnek bizonyult.

A brit miniszterelnök segíteni próbál

Lloyd George visszaemlékezése Apponyi párizsi fellépésére
Lloyd George emlékirataiban így emlékezett vissza Apponyi beszédére: "Nem volt szerencsés, hogy nem helyezte az ügyet azon határ menti területekre, amelyeket - azon tények ellenére, hogy a magyarok ott kétségtelen többségben voltak - a határmegállapító bizottság gazdasági és geográfiai okokból más államokhoz javasolt. Ha ezen területekre irányozza kritikáját, anyag állt volna rendelkezésére, amely képessé tette volna őt erőteljes és - bizonyos területekre vonatkozóan - ellenállhatatlan felhívásra az orvoslásra honfitársai javára."

Apponyi egyébként annyira rosszul mérte fel a helyzetet, hogy az angol miniszterelnök, Lloyd George sietett a segítségére. Ő kérdezett rá arra, hogy hány magyart szakítanak el valójában a kijelölt határok. Erre vette csak elő Apponyi azt a híres "vörös térképet", amelyet Teleki Pál gróf készített, és amely vörös színnel tüntette fel a magyarok elhelyezkedését a Kárpát-medencében.

Apponyi ekkor nyilvánvalóvá tehette volna a trianoni határok nemzeti-nemzetiségi szempontból való igazolhatatlanságát. Apponyi azonban ekkor sem azt bizonygatta, amit ma természetesnek gondolnánk, tehát nem a határmenti tömbmagyarság elszakítására hívta fel a figyelmet, hanem az egész Kárpát-medence visszaszerzésére látott meg - természetesen teljesen tévesen - újabb esélyt.

Nagy-Lengyelország és Nagy-Románia

Lloyd George barátságos fellépése nem volt véletlen: az angolok 1920-ban már igyekeztek a térségben csökkenteni a francia dominanciát, vagyis a román-csehszlovák-jugoszláv összefogást, mert London mindig arra törekedett, hogy a kontinentális Európában kiegyensúlyozott erőviszonyok uralkodjanak. Ezzel szemben a franciák - Lengyelország bevonásával - a bolsevizmus terjedése előtt akartak védőfalat húzni, és a Szovjet-Oroszországtól való rettegésük magyarázta, hogy miért törekedtek minél nagyobb területek átadására Romániának és Lengyelországnak.

Minderről Apponyinak elég lett volna elolvasnia a Pesti Hírlap 1920. január negyedikei számát, hiszen a napilap 11. oldalon közölt tudósításából kiderül, hogy "Párisban Lengyelország határainak olyan kibővítését határozták el, amely Lengyelország jelentékeny megnagyobbodását jelenti. Ennek a hangulatváltozásnak az a magyarázata, hogy a szövetségesek szükségesnek tartják, hogy Lengyelország hatalmas legyen, mert szerintük ez az egyetlen védelem a bolsevizmusnak Európába átözönlése ellen, Lengyelországnak Kelet-Galíciára való igényét elismerték, amivel szemben Lengyelország kötelezte magát arra, hogy részt vesz a Szovjet-Oroszország ellen irányuló offenzívában. A francia mérvadó köröknek komoly elhatározása, hogy Lengyelországot, Romániát, Jugoszláviát és Csehszlovákiát egyesítik a bolsevizmus ellen." 

Rossz helyen, rosszkor

A győztesek
© Wikipedia



A franciák másik főbb célkitűzése - amint azt Diószegi István történész hangsúlyozta egy interjújában - Németország meggyengítése volt. Ennek egyik - de a franciák számára nem elsődleges fontosságú - következménye volt az is, hogy Németország korábbi szövetségeseit, Ausztriát és Magyarországot, illetve Bulgáriát és Törökországot is meggyengítsék. 

Magyarországnak az volt a különleges szerencsétlensége, hogy e két francia, illetve antant-célkitűzés metszéspontjába került. Egyrészt kisebbé válásával Németország térségbeli pozíciói gyengültek, másrészt a Szovet-Oroszországgal szembeni blokkból elsősorban Romániát és (kisebb mértékben) Csehszlovákiát lehetett erősíteni. Ha Apponyi képes lett volna felfogni a győztesek közötti megosztottságot, akkor kihasználhatta volna az angolok és franciák közötti belső feszültséget. Ehelyett azonban ő az olaszok (a győztesek közül a leggyengébb hatalom) meggyőzésére törekedett, gyakorlatilag a régi fegyverbarátságra hivatkozva. Tette ezt Doberdó meg Isonzó után néhány évvel, vagyis az első világháború legvéresebb olasz-magyar összecsapásai nyomán.


Egy baljós előrejelzés - ebben igaza lett Apponyinak

Végül Apponyi megemlítette a kisebbségi jogokat is, amelyeket a határon túlra kerülő magyarság számára kért, de erre nem fektetett olyan hangsúlyt, mint a történelmi ország egészének integritására: "A történelmi Magyarország tehát Európában egyedülálló természetes földrajzi és gazdasági egységgel rendelkezik. Területén sehol sem húzhatók természetes határok és egyetlen részét sem lehet elszakítani anélkül, hogy a többiek ezt meg ne szenvedjék."

Apponyi felhívta a fenyegető veszélyekre is a figyelmet: "Jogosult-e a félelmünk tehát, hogy itt az állandóságnak kipróbált oszlopa helyett a nyugtalanságnak újabb fészkei fognak keletkezni? Nem szabad magunkat illúziókban ringatnunk. Ezeket az új alakulatokat az irredentizmus aknázná alá, sokkal veszedelmesebb formában, mint azt Magyarországon egyesek fölfedezni vélték. Ez a mozgalom, ha létezett is Magyarországon a műveltebb osztály egy részénél, a nép nagy tömegeit sohasem hatotta át."

Sajnos ebben igaza lett Apponyinak. A második világháború okai részben az első világégés után kötött igazságtalan békékre vezethetők vissza. A következő háború pedig minden addiginál nagyobb pusztítást okozott, Magyarországon és a környező országokban egyaránt.

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.

Ránk számíthatsz – mi is számítunk Rád!

A koronavírus korunk legnagyobb krízise, melyben szó szerint létfontosságú a hiteles forrásból való tájékozódás. A HVG-ben ebben a helyzetben is elhivatottan teszünk eleget küldetésünknek: pontos, tényszerű és független tájékoztatást biztosítunk olvasóinak.

Arra kérünk támogasd munkánkat, hogy a nehéz körülmények között is naprakész információval szolgáljunk neked.
Szegő Iván Miklós Tech

Felajánlotta-e szolgálatait Horthy Kun Bélának?

Az Osztrák-Magyar Monarchia katonatisztjeinek jelentős részéhez hasonlóan Horthy Miklós is felajánlhatta szolgálatait a Tanácsköztársaságnak, Kun Béla azonban nem tartott igényt rá – legalábbis a volt népbiztos így emlékezett vissza 1919-re, amikor tizenhárom évvel később Moszkvában írt erről. A kutatások jelenlegi állása szerint nem dönthető el, hihetünk-e Kun Bélának.

Szegő Iván Miklós Tech

Mementó 1920: a numerus clausus születése

A Horthy-rendszer kezdetén hozott törvények közül máig a legvitatottabb az egyetemi felvételi keretszámokról szóló numerus clausus, amelyet 1920 szeptemberében, 90 éve fogadtak el. Szövegében nem szerepelt a „zsidó” szó, de a parlamenti vitából egyértelmű, hogy miről szól a jogszabály.

Szegő Iván Miklós Tech

Mementó 1920: a botbüntetéssel feltámadt a középkor

Középkori rituális büntetési formát vezettek be 1920-ban Magyarországon, amikor a nemzetgyűlés kilencven évvel ezelőtt megszavazta a botbüntetést. Ezt a fenyítést végül nem alkalmazták, de a törvény parlamenti vitája jól illusztrálja a korszak hangulatát. A vitában egyébként „a szemet szemért, fogat fogért” ókori elve is felmerült.

Szegő Iván Miklós Tech

Mementó 1920: az egypárti uralom születése

Mementó-sorozatunk e részét történelmi visszatekintéssel kezdjük a hazai „egypártok” őseiről, az Osztrák-Magyar Monarchia kormányzópártjairól. Összeállításunkban korabeli sajtóhírek alapján ezután részletesen felidézzük azt is, miként született meg a Horthy-rendszer „egypártja” 1920-ban, kilencven évvel ezelőtt.

Jól érezte, tényleg az idei volt az egyik legmelegebb március a világon

Jól érezte, tényleg az idei volt az egyik legmelegebb március a világon

Annyian varrnak maszkokat, hogy hiánycikk lett a kalapgumi

Annyian varrnak maszkokat, hogy hiánycikk lett a kalapgumi

1800-nál is több amerikai halt meg egy nap alatt a koronavírus miatt

1800-nál is több amerikai halt meg egy nap alatt a koronavírus miatt