A nyugati történetírás új fogalmakat kezdett az elmúlt években bevezetni az első világháború utáni helyzetre. Nem a háború gyors lezárásáról beszélnek ma már, hanem fokozatos demobilizálásról. Így például a háborúból való kimenetel - francia szóval: "sortie" - azt fejezi ki, hogy még azokon a frontokon, ahol valóban véget ért 1918-ban a fegyveres küzdelem, tehát például a német-francia határon, még ott is tíz-tizenöt évet vett igénybe az első világháborús leszerelés, a békére való átállás. És ez csak a győztes oldalra, a franciákra vonatkozik. Ugyanakkor a keleti frontokon, Oroszországban, Görögországban, Magyarországon, Torökországban, Lengyelországban még évekig súlyos harcok folytak, vagyis az első világháború végén egyáltalán nem tört ki azonnal a béke - minderről Balázs Eszter, a Politikatörténeti Intézet (PTI) kutatója beszélt az intézet szerdai konferenciáján Budapesten.

Balázs elsősorban a nyugati történetírás új irányzatairól számolt be, így nemcsak a háború végének bonyolultabb meghatározásáról, a háború kimenetléről beszélt, hanem arról is, hogy a vesztes országok társadalmára különösen súlyosan hatott a fegyveres konfliktus. Angol kutatók szerint a társadalom brutalizálódása következett be, ami elsősorban a német nácizmus későbbi kifejlődésekor hatott (negatívan).

Győztesek vagy vesztesek?

Szintén beszélt a kutatónő arról, hogy a győztesek és a vesztesek besorolása sem egyértelmű. Csak néhány ország tekinthető egyértelműen győztesnek az első világháború után: Franciaország és Nagy-Britannia, illetve ide sorolható a háború végén megalakult Csehszlovákia. Olaszország győztes volt, de nem tekintette magát annak. A vesztes oldalon látszólag egyértelműbb a helyzet: Ausztria és Magyarország kétségtelenül ilyen helyzetben volt, de Németországban nem nagyon fogadták el a vereség tényét, hiába győzték le katonailag őket. Sőt, sok német történész ma is szívesen használja az újabb harmincéves háború kifejezését, és így szinte egy nagy háborúnak tekintik az első és a második világháborút - a francia Raymond Aron nézeteit követve. Eszerint 1914 és 1945 között tartott volna az újabb harmincéves összecsapás.

Ezzel Balázs visszautalt a háborúból való lassú kimenetel teóriájára. Előadása után Balázs a hvg.hu kérdésére elmondta, hogy a háborúból való lassú kimenetel igaz Magyarországra is, hiszen fegyveres konfliktus zajlott nálunk jóval 1918 után is, például 1919-ben a Tanácsköztársaság fennállása idején. Bár hozzátette: Magyarországon erősebb volt később a pacifizmus, mint Németországban - a két világháború közötti időszakot tekintve. A konferencián Pritz Pál arról beszélt, hogy mennyiben felelt meg a francia érdekeknek az antant eljárása az első világháború után Magyarországgal szemben.

Idézte Clemenceau-t és más francia vezetőket, akik kétségbe vonták időnként a magyar kormányok legitimitását, és ezzel nem mindig játszottak pozitív szerepet, hiszen nem a liberális-demokrata irányzatot segítették. Konkrétan a Peidl-kormány párnapos tevékenységére is utalt Pritz, aki szerint Clemenceau-ék nem támogatták a Tanácsköztársaság után felálló kabinetet, amelyet végül könnyedén buktatott meg puccsal Friedrich István. Pedig a Peidl-kormány pár nap után kizárta soraiból az egykori tanácsköztársasági népbiztosokat, és valóban demokratikus irányba fejlődhetett volna tovább. Pritz hosszasan elemezte a franciák és a románok közötti kapcsolatokat, különösen Magyarország 1919-es román megszállásakor.

Orosz célok: már 1914-ben megpecsételődött Magyarország sorsa

Hajdu Tibor történész az első világháború kezdetén az orosz katonai célok ismertetése alapján felvázolta, hogy az antant már 1914-ben eldöntötte, hogy ha megnyeri a világháborút, akkor felbomlasztja az Osztrák-Magyar Monarchiát. Erdély kérdése csak 1916-ban, Románia háborúba való belépésekor dőlt el, ezt a részt ugyanis Bukarestnek ígérték ekkor. A Délvidék és Bosznia sorsa viszont már 1914-ben eldőlt (elméletben), ezeket Szerbiának ígérték győzelem esetére, illetve a hamarosan szintén háborúba lépő Olaszországnak az adriai térségben szavatoltak területeket. Oroszország már 1914-ben Galíciára jelentette be igényeit, és ezt a nyugati szövetségesek jóváhagyták, de Oroszország törekvése volt a nagyobb délszláv állam létrehozatala is, Szerbia vezetésével, és már 1914-ben számoltak Románia esetleges háborúba való belépése után annak megerősítésével, területi megnagyobbodásával is a cári kormányzatban.

Változott a helyzet 1917-ben, de végeredményben a bolsevik hatalomátvétel után sem javultak Magyarország esélyei területeinek megtartására. Sőt hamarosan Csehszlovákia kialakítása/kialakulása miatt észak-magyarországi területek elszakítása került napirendre. Az oroszországi bolsevik hatalomátvétel azért nem segítette a magyar területek megtartását, mert ekkor a francia politika számára még fontosabbá vált a lengyel, a román (és később a csehszlovák) állam megerősítése, létrehozása: ezeknek kellett elválasztó sávot képeznie Szovjet-Oroszország és Németország között. Hajdu mindezzel azt kívánta bizonyítani, hogy a háború lezárásakor Magyarország számára nem nagyon maradt kedvező békére kilátás, és ez már a háború elején eldőlt.

Szavaiból az derült ki, hogy a Trianon előtti egy-két évben a forradalmi és ellenforradalmi Magyarországon a politikai erőknek nem volt valódi ráhatása az új határok megszabására. Varga Lajos ezeket a forradalmi és ellenforradalmi rendszereket elemezte előadásában, és kiemelte, hogy a polgári demokratikus forradalom megfelelt a szociáldemokrata párt elképzeléseinek. Kunfi Zsigmond, a szocdem párt 1918-as egyik vezetője akkoriban nem látott lehetőséget a szovjet típusú hatalomátvételre, vagyis a szociáldemokraták demokratikus úton gyakorolták volna a hatalmat. A kommunizmus, illetve a bolsevizmus importáru volt ekkor, Varga szerint azonban nem lehet tagadni: volt erre igény Magyarországon 1919-ben, amikor a Tanácsköztársaság rövid időre megalakult.

A zárszót mondó Sipos Péter ennek kapcsán kiemelte, hogy a Tanácsköztársaság 1919-es fegyveres ellenállása talán még javított is Magyarország helyzetén, mert a csehszlovák, román és délszláv igények nem mindegyike teljesült ezután. Így a szlovák határ ma nem Vácnál húzódik, a délszláv állam nem szerezte meg Pécset és a mecseki szénvidéket, illetve Románia nem jutott el a Maros torkolatáig (Szegedig).