A kötelező előzetes választási regisztráció hátrányai ismertek: távol tartja a bizonytalan szavazókat, a szegényebbeket és rosszabbul tájékozottakat, a fiatalokat a szavazástól. Ennek mértéke ismeretlen, nagyon sok tényezőtől függ a kampány intenzitásától az állami tájékoztatásig vagy annak hiányáig, de az biztos: hatására kevesebben fognak szavazni, mint korábban. Az érvényességi küszöb nélküli, egyfordulós rendszerben így az is megtörténhet, hogy egy kormány mondjuk az összes választó tíz százalékának támogatásával kerül megválasztásra, ami, valljuk be, meglehetősen gyenge legitimáció az országot irányítani akaró erőknek (lásd még: „a haza nem lehet ellenzékben”). A regisztráció megkettőzi a kampányt – hiszen először a feliratkozásra, utána pedig a szavazásra kell buzdítani az állampolgárokat –, drága, manipulációra ad lehetőséget és egy jól működő rendszert vált fel teljesen fölöslegesen. Röviden ennyi.

Kormánypárti politikusok és elemzők azzal szokták védeni az intézkedést, hogy más országokban, így például az Egyesült Államokban is létezik ilyen intézmény. Igen ám, de ott nemcsak hogy választói névjegyzék nincsen (Magyarországon van: még), de a regisztráció akár ötven évre is szólhat, ha közben állampolgárunk nem változtatja meg lakcímét. A feliratkozás fontosságára pedig lépten-nyomon plakátok, szórólapok, kampányok emlékeztetnek, és az egész folyamat korántsem olyan tortúra, mint mondjuk Magyarországon lesz. Szintén figyelmen kívül szokták hagyni, hogy az emlegetett országokban a regisztráció évtizedes hagyomány, tehát a választók úgy szocializálódtak, hogy ha szavazni akarnak, előbb személyesen kell intézkedni vagy (újabban akár elektronikus) levelet kell küldeni az adott hivatalnak. Kíváncsian várhatjuk, nálunk hányan akarnak majd 2014-ben is a megszokott módon, egyetlen személyivel voksolni. Jelzem, ha húsznál többen, az is baj.

Szintén óriási kamu, hogy a regisztrációra a határon túli magyarok választójoga miatt van szükség, így ugyanis azonos feltételekkel szavazhatnak majd határon kívül és belül a magyarok. Ráadásul ez a hazugság a legátlátszóbb típusból való: előbbiek ugyanis regisztrálhatnak majd levélben, míg utóbbiaknak el kell zarándokolniuk a hivatalba és sorba kell állniuk ott, ami még nem jelentene elviselhetetlen terheket, de arra pont jó, hogy annak, aki nem elkötelezett Orbán- vagy Gyurcsány-fan, csak mondjuk szeretne változtatni a helyzeten, már ne érje meg a dolog. (Mellesleg az is hülyeség, hogy az elkötelezettebb vagy tájékozottabb szavazók felelősségteljesebben döntenének. Ki vonná kétségbe, hogy mondjuk Giró-Szász András, Szigetvári Viktor, Novák Előd vagy Scheiring Gábor jobban értenek a magyar politikai rendszer működéséhez, mint az átlagember? Valószínűleg mégis négyféle módon fognak szavazni.)

A regisztráció melletti egyetlen reális érv az lehetett, hogy a jelenlegi erőviszonyok mellett a Fidesznek kedvez annak bevezetése. Ha a kormánypárti politikusok valóban a demokrácia fejlesztésében bíztak volna, legalább megengedik az erre létrehozott testületnek, hogy megvizsgálja, nem ütközik-e alkotmányba a jogszabály. Ennek kikerülésével a magyar parlamentáris demokrácia egy olyan társasjátékká vált, amelyben egy agresszív kisgyerek állandóan saját győzelmi esélyének növelése érdekében alakítja a szabályokat, akinek pedig ellenvetése van, arra ráüvölt: „én kaptam karácsonyra a társast, ha továbbra is akarsz játszani, fogd be a szád!”. A többiek pedig továbbra is szeretnének játszani, ezért néhány durcás megjegyzés után belemennek a módosításba, és számolgatják, hogy ha egymás után három darab hatost dobnak, akkor (összefogva) még lehet esélyük. Csak hát közben mindenki érzi, hogy ez már nem igazán arról szól, mint amikor elkezdték ezt az egészet.