Mostanra megértettem a dolog logikáját: boldogok vagyunk a szétszakítás napján, mert ha akkor nem szakítanak szét, most nem foghatnánk össze. De miért állunk meg itt? Javasolnám még ünnepnek április 11-ét (a keleti nyitás napja), augusztus 29-ét (a nemzeti függetlenség napja), október 6-át (a győztes szabadságharcok és a magyar–osztrák sógorság napja).

Másfelől módfelett poénos, hogy az a politikai garnitúra beszél nemzeti összefogásról, amelyik különleges élvezetét leli abban, hogy lenemzetárulózza vagy lekommunistázza azokat a pártokat, amelyekre a külhoni magyarok többsége szavazni szokott, és hogy képességtelen vagy futóbolond politikusokat pénzeljen velük szemben.

Az ünnepnapon valamennyi politikusunkból előtört az IQ-mínusz.

Orbán Viktor miniszterelnök közölte, hogy „Trianon leckéje: az erősek összefognak, a gyengék széthullanak”. Bár a hvg.hu nem írt ki nyereményeket a megfejtésre, közrebocsátom saját értelmezésemet: a csehek és szlovákok, a románok, illetve a szerbek, horvátok és szlovénok erősek voltak, és összefogtak, a magyarok meg (például Horthy fővezér és a trianoni tárgyalóküldöttség) gyengék, és széthullottak. De akkor megint marad a kérdés, hogy kit és mit ünnepelünk.

Lázár János miniszterelnökségi államtitkár, Magyarország egyik legbefolyásosabb embere meghirdette: „Mi a nemzetek Európáját akarjuk, ahol (…) a nemzeti együttműködés és a nemzetek közötti együttműködés rendszere felülír mindent, állampolgárságot, országhatárt, politikát, történelmet és Trianont is". Ezzel csak egy hiba van: a magyar politikai elit sohasem volt képes felfogni, hogy olyan nemzetekkel kell együttműködnie, amelyek Trianont győzelemnek fogták fel, és amelyeknek a történelmi Magyarország területén élő közösségei – az elszakított területeket a döntő többség – 1918 után nem a magyarokkal, hanem a saját nemzetükkel akartak együtt élni.

Hoppál Péter karnagy, a Fidesz új, ígéretes szóvivője a nemzeti összefogás jegyében kifejtette, hogy a szocialisták „2004-ben bebizonyították, hogy mindenre képesek a magyar magyar ellen való uszításában”.  Hoppál arról a népszavazásról beszélt, amely eredménytelen lett, mert a belhoni magyarságnak mindössze 19,3 százaléka tartotta elengedhetetlennek a nemzeti összefogás szempontjából az ittlakás nélküli kettős állampolgárságot. A fennmaradó 80,7 százalék tehát nem.

E tárgyban az elfogadott bölcsesség az, hogy Gyurcsány és a szocialisták a „kiesznek a nyugdíjunkból” jelszavával a belhoni magyarság túlnyomó többségét szembefordította külhoni testvéreivel. De ezzel azt is kijelentették a szocialisták ellenfelei, hogy a belhoni magyarság túlnyomó többsége piszok könnyen manipuláható szociális demagógiával, ennélfogva a törvényes keretek között megtartott országos népszavazás alkalmatlan eszköz politikai kérdések eldöntésére. 2006. október 23-ra (ekkor hirdette meg Orbán a „szociális népszavazást”) ezt tökéletesen elfelejtették. Azaz nagyon is megjegyezték.

Hagyjuk is abba a kormányoldal pásztázását, térjünk át az ellenzékre. Mint azt a hvg.hu is megemlítette, Bajnai Gordon, az Együtt 2014 vezetője is kitért a 2004-es népszavazásra. Annyit megengedett, hogy „a jobboldal” „rosszul tette föl a kérdést”, de odáig nem jutott el, hogy a kérdést nem a jobboldal, hanem a szélsőségesek kezébe került Magyarok Vliágszövetsége tette föl, a Fidesz csak kihasználta (és kihasználja) taktikailag, meg hát a nemzeti összetartozás jegyében nem nagyon feszegeti senki, hogy miért volt rossz a kérdés. Mondjuk, hogy a képviseleti demokrácia alapjait veszi semmibe a népszavazósdival együtt, de ennek elismeréséhez ki kellene állni a képviseleti demokrácia alapjai mellett, az pedig Magyarországon nagyon népszerűtlen dolog.

Bajnai továbbá egy sorba helyezte Trianont és az orosz megszállást „a magyar holokauszttal”, amivel csak az a probléma, hogy Trianon és az orosz megszállás esetében a magyar állam háborús vesztes volt, és akárhogy nézzük, áldozat, 1944-ben viszont háborús szövetséges és buzgó közreműködő. A közös nevezőre hozással Bajnai csak igazolja azt az Alaptörvénybe foglalt történelemfelfogást, hogy 1944. március 19-ig minden rendben volt, 1944. március 19. után viszont az egyébként  jogfolytonos magyar állam nem tehetett semmiről.

Mesterházy Attila, az MSZP elnöke szintén nem kímélt meg történelmi alapvetésétől, amikor is az MTI útján tudatta a néppel: „Az ellenségeskedés, a sovinizmus, a nacionalizmus, a gyűlölet voltak a Trianonhoz vezető út állomásai, amelyek soha nem gyógyították, hanem mindig okozták a sebeket.” Itt megint csak kimarad a képből, hogy a szlovákokban, románokban, délszlávokban ugyanúgy a nemzeti összetartozás vágya (is) dolgozott, mint tegnap hivatalosan a magyarokban. És ha ők ellenségeskedő, gyűlölködő soviniszták voltak Trianon előtt, semmi több – akkor a magyar politikai osztály, kormányon, ellenzékben, amelyik ennyi év után képtelen tudomásul venni más nemzetek összetartozásának vágyát, tehát egyenrangúságát, az micsoda?

Csemegének említsük meg, hogy az LMP, feltehetően az új hazafiság jegyében, pályázatot hirdet fiataloknak a trianoni békediktátum természeti hatásairól, mondván, hogy Trianonnal Magyarország „erdőinek és vízgyűjtő területeinek komoly részét elveszítette”. Ez valóban igen súlyos veszteség, de érdeklődve várom, hogyan mutatják ki a fiatalok a vizek és erdők csehszlovák és román kézre kerüléséből fakadó 1920 utáni károkat annak a párhuzamos világegyetemnek a fejleményeivel, amelyekben ezek az erdők és vizek a budapesti kormány ellenőrzése alatt maradtak.

Nem részletezem, hogy nekem a diktátum mely kihatásai fájnak jobban a vízgyűjtő területek elvesztésénél, de veszteséglistámon előkelő helyen van, hogy a belhoni magyar politikai osztálynak és – szerencsére ott kisebbségben lévő – külhoni hűbéreseinek a józan esze és belátó képessége lassan száz év elteltével is csonka. Tőkés Lászlónak igaza van: „Trianon kilencvenhárom éve tartó gyilkos folyamat.”

IQ-gyilkos.