Dávid Ibolya Ki viszi tovább Antall örökségét? © Müller Judit

A 2006. április 9-i választás eredménye ismert: a szocialista-liberális koalíció meglehetősen nagy előnyt szerzett, a FIDESZ helyzete a második forduló előtt nem sokkal jobb, mint 2002-ben. Igaz, az MDF-nek, a közvélemény-kutatók meglepetésére sikerült négy századdal „átlépnie” az ötszázalékos küszöböt, de a két jobboldali párt összefogásának esélye – legalábbis Dávid Ibolya eddigi nyilatkozatai szerint – meglehetősen kicsi. A pártelnök asszony ezt hivatalosan a két párt programjának összeegyeztethetetlenségével indokolja, vagyis hogy Orbán Viktor gazdasági programjában olyan baloldali, demagóg ígéretek vannak, amelyek elfogadhatatlanok egy korszerű, a realitásokra alapozó konzervatív párt számára. ávid Ibolyán múlik a győzelem                          

Fidesz a Várban

Orbán Viktorék szerint a győzelem (így a vereség is) Dávid Ibolyán múlik. Magukról nem tettek említést. Tekintse meg videónkat!

De ez a gondolatmenet csak az igazság egy részét tartalmazza. Az MDF és a FIDESZ nézeteltéréseit ugyanis át lehetne hidalni. Csakhogy van a két jobboldali rendszerváltó párt konfliktusának egy másik, fájdalmasabb vonatkozása, mely egyértelműen a médiával függ össze. Arról van szó, hogy az elmúlt négy évben a jobboldal napilapja, a Magyar Nemzet, illetve hetilapja, a Demokrata rendszeresen útszéli hangot használt az MDF-fel, illetve elnök asszonyával szemben, s munkatársainak egy része a sértegetést a jobboldali HÍR TV képernyőjén is folytatta.

A Dávid Ibolya és pártja önérzetét sorozatosan lábbal tipró, személyeskedő médiamunkások most azt várják az elnök asszonytól, hogy a „jobboldal közös érdekeire való tekintettel” lépjen túl a sérelmein, és fogjon össze a FIDESZ-szel. Közvetítőként fellépő mérsékelt jobboldali politikusok kilincselnek az MDF székházában, jeles közírók, mint például Elek István írt az ügyben nyílt levelet. Csakhogy a sebek, melyet az elnök asszonyon ütöttek a jobboldal „médiamunkásai” rendkívül mélyek, s nem valószínű, hogy begyógyulnak két hét alatt.

Mindez rávilágít arra a sajnálatos tényre, hogy a FIDESZ-nek még mindig nem sikerült színvonalas, mérsékelten jobboldali sajtót létrehoznia, mely felvehetné a versenyt a baloldal orgánumaival. Ha most a jobboldal elveszíti a választásokat, nem halogathatja tovább, hogy rendet tegyen „média-fronton”. Elképesztőnek tartom, hogy az egykor a magyar újságírás etalonjának számító Magyar Nemzet olyan mélyre süllyedt, ahol most van. A magyar függetlenség és demokrácia egykori patinás orgánuma azáltal, hogy a megszűnt Napi Magyarország vezető munkatársai 2000 óta meghatározó szerepet játszanak a szerkesztésében, szélsőséges hangnemű napilappá vált, mely elszabadult hajóágyúként gázol le mindenkit a fedélzeten, mely az útjába kerül.

Emlékezzünk arra, hogy a 2002-es választások előtt a Magyar Nemzet ezzel a címmel hozott cikket: „K.O.” Vagyis nemcsak ostobán megelőlegezte a jobboldal elsöprő győzelmét (aminek, mint a választások eredménye bizonyította, az ellenkezője következett be), de rendszeresen meg is fenyegeti a baloldalt, hogy „le lesz darálva”. Hogyan lehet ilyen, és hasonló írások tömegét publikálni, mely a negyvenes években azzal a legendás felirattal jelent a címsora fölött: „A Magyar Nemzet küzd azért, hogy Magyarország Magyarország maradhasson”? Hogy meri néhány elvakult munkatárs a lapban rendszeresen azzal a fenyegetni a baloldalt, hogy „kitagadja a nemzetből”, nem lesz helye „a narancsszínű nap alatt”? Az ilyen gyalázatosságoknak, melyekből jó néhány záporozott a baloldal „potenciális szövetségesének” tekintett MDF-re és Dávid Ibolyára is, most a FIDESZ issza meg a levét.

Persze a FIDESZ vezetését, s személyesen Orbán Viktort is felelősség terheli azért, hogy ilyen szerencsétlenül alakult a nagy jobboldali pártszövetség viszonya az MDF-fel. Megjegyzendő, hogy a médiában hallatszó disszonáns hangok egy részének forrása a téves politikai helyzetértékelésből fakad. Arról van szó, hogy a magyar jobboldal példaértékűnek tekinti a Független Kisgazdapárt 1945 november elejei, abszolút többséget hozó győzelmét, s az utána bekövetkező „leszalámizás” traumatikus élményének hatása alatt mindmáig irtózik attól, hogy az erőit megossza. Csakhogy 1945-ben az FKGP azért aratott átütő sikert, mert a magyar tömegek – egyébként teljesen jogosan - féltették a nemzeti függetlenséget a szovjet megszállástól, illetve a moszkvai direktívákat követő Magyar Kommunista Párttól.

Itt érdemes megjegyezni, hogy az Magyar Demokrata Fórum 1990. májusi

Van véleménye?

Mondja el a hvg.hu fórumán!

 győzelmében, és az MSzP akkori látványos vereségében is jelentős szerepet játszott az a tény, hogy akkor még itt tartózkodtak a szovjet csapatok. Csakhogy az MSzP-t, bár a multinacionális tőke legmegbízhatóbb szövetségese, mégsem lehet „idegen érdekek kiszolgálásával” vádolni, azon az alapon, hogy az elődpártjai a keleti, a mai szocialisták pedig a „nyugati megszállást” támogatják. Ez Csurka István demagóg logikája, melyet a FIDESZ szerencsére sohasem hirdetett, de az egységes jobboldal megteremtését célzó, görcsös taktikát, mely ebből a felfogásból eredeztethető, átvette. S bár a FIDESZ sikeresen „szívta el a levegőt” Csurka pártja, a MIÉP elől, az „egy a tábor, egy a zászló” elhibázott jelszavával Orbán Viktor sajnálatos módon megnehezítette, hogy a politikai jobboldalon kialakuljon az a konzervatív, mérsékelt szabadelvű politikai erő, mely komolyabb vonzerőt gyakorolhatott volna például az MSZP regnálásában csalódott konzervatívokra, vagy a „nemzeti baloldalra”.

A minden valószínűség szerint újra triumfáló, bár az elképesztően magas költségvetési hiány miatt megszorító intézkedésekre kényszerülő és emiatt nyugtalan baloldalon máris aggódó hangok hallatszanak: láthatóan szívesen bábáskodnának egy, az ő ízlésüknek megfelelő „korszerű jobboldal” születése felett. Most az MDF „pártfogóiként” tündökölnek, Antall József emlékét emlegetik, és elfeledkeznek arról, hogy alig több mint tíz éve miféle „antifasiszta hadjáratot” folytattak ellene és a „korszerűen konzervatív” párt ellen. Szocialisták és liberálisok igazolva látják vádjaikat az „acsarkodó jobboldallal” szemben, holott saját szempontjukból csak köszönetet mondhatnak a FIDESZ-t támogató sajtónak, melynek személyeskedő támadásaival sikerült sorozatosan az „áldozati bárány” szerepébe hozni dörzsölt médiavállalkozókat, és politikusokat, akikre a korrupció árnyéka vetült.

A jobboldalnak, - ha sikeres akar lenni a következő ciklusban - Orbán Viktor közreműködésével, de nem kizárólagos vezetésével - okos kompromisszumokkal, a mérsékelt konzervatív politikai erőkre kellene támaszkodnia, elvi alapon el kellene határolódnia a radikális szélsőjobboldaltól. Mindehhez átgondolt taktikára, és olyan konzervatív-szabadelvű sajtóra van szükség, melyben lefolytathatók a belső viták, és amely színvonalát és hangvételét tekintve is jócskán felülmúlja a jelenleg rendelkezésre álló fórumokat.