Gyurcsány Ferenc és az újraválasztott balliberális kormánykoalíció „nacionalizmusa” miatt kemény bírálatban részesült Szlovákiából. Az ok több mint jelentéktelen: a baloldali többségű fővárosi önkormányzat állítólag támogatta egy irredenta dalt tartalmazó CD-lemez forgalmazását. Mégis, a Vladimír Meciar vezette ellenzéki Demokratikus Szlovákiáért Mozgalom (LS-HZDS) nyilatkozatban adott hangot aggodalmának, mert a most megalakult magyar kormány programjának külpolitikai részében „a szlovákiai belügyekbe való folyamatos magyar beavatkozás” szándékát vélik tetten érni. Lehetséges, hogy nyolcvanhat évvel Trianon, és az ottani döntés fél évszázada megerősítő párizsi békeszerződés után, az Európai Unió tagjaként sem vagyunk képesek olyan politikát kialakítani a határainkon túl élő magyarok érdekében, mely kielégítené a kisebbségek igényeit, és megnyugtatná az egykori Kis-Antant államait?

Egy népszavazás hordaléka – 2004. december 5-e tanulságai címmel publikált könyvet a mérsékelt jobboldalinak számító Fasang Árpád, Magyarország volt UNESCO-nagykövete. A szerző szerint a 2004 decemberi népszavazás a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról egyetemes kudarc volt: vesztesek voltak a magyar állampolgárok és a szomszédos országok magyar nemzetiségei, azok is, akik távol maradtak az urnáktól, és azok is, akik elmentek szavazni. Az eredmény fiaskó volt az igennel és a nemmel szavazóknak is, a jobboldalnak és a baloldalnak is. De akkor sem nyert volna senki, ha a – formailag a Magyarok Világszövetsége kezdeményezésére kitűzött - referendumot meg sem tartják, ugyanis a kettős állampolgárság problémáját az élet tűzte napirendre. Először 2003 nyarán, Medgyessy Péter miniszterelnök belgrádi tárgyalásain vetődött fel, annak kapcsán, hogy a szerbek ezt a jogot minden további nélkül megadták a határaikon túlélő honfitársaiknak, ugyanúgy, ahogy a szlovákok és a románok is.

Mi az oka annak, hogy Magyarország többszöri nekifutásra, a huszonegyedik század elején sem boldogul egy majd évszázados probléma megoldásával? Igaz-e az a keserű aforizma, melyet Fasang idéz: „A magyar társadalom beteg, s erről 2004. december 5-e óta papírja is van”? Most, hogy a baloldal másodszor is többséget szerzett az országgyűlési választásokon, tesz-e valamit azon sebek begyógyításáért, melyeket a státusztörvény körüli csatározások, majd a kettős állampolgárságról döntő népszavazás ütöttek a magyarságon?

Medgyessy Péter 2005. március 26-án interjút adott a Magyar Nemzetnek, amelyben a következőket mondja a népszavazásról: „Biztosan nem mondtam volna nemet, mint ahogy nem is mondtam. Tisztázni kellett volna az egész ügy tartalmát. Sajnos, nem a lényegről folyt a vita, megint a ’törzsi hovatartozás’ határozta meg az álláspontokat, nem a párbeszéd, nem gondjaink felelős megtárgyalásának igénye. Azt látom az utóbbi időben, bár valószínűleg ez az én időmben is így volt csak az embernek kívülállóként élesebb a szeme, hogy a baloldal sokszor lassú és le van maradva. Nem jó, ha a baloldal állandóan úgy tűnik fel, mint a nemzeti ügyek után kullogó irányzat, és soha nem tud az élére állni a fontos nemzeti kérdések megoldásának.”

Most lenne itt az ideje annak, hogy a baloldal bebizonyítsa, nemcsak ígérgetni és riogatni tud. Amint körvonalazódik a kompromisszum lehetősége, össze kell hívni a Magyar Állandó Értekezletet. Nemzetközi fórumokon is lépéseket kell tenni a kisebbségeink kollektív jogainak elismertetéséért, amit nem pótol a magyarországi áttelepülés megkönnyítése vagy a „Szülőföld-program”.

„A megoldhatatlan vagy megoldhatatlannak látszó nemzetpolitikai kérdések időnként súlyos tehertételként nehezednek a magyar belpolitikára. Sorskérdéseinket rendszerint izzó hangulatban vitatjuk meg, s ez általában nagy érzelmi kitörésekkel jár együtt. Ez történt a népszavazást megelőző és követő hetekben is. Egy vita hevességét s egyúttal meddő voltát jelzi, ha a résztvevők hozzáállása, az indulatoskodás a józan megfontolásokat háttérbe szorítja. A disputának beteges jelleget ad az olyan helyzet, amelyben az egyik fél - mielőtt a másik egyáltalán megszólalt volna – elővágásként neheztel amiatt, hogy megkérdőjeleznék hazaszeretetének őszinteségét, komolyságát”, írja könyvében Fasang Árpád.

Most kellene a baloldalnak leporolnia a státusztörvényt, illetve újra elővenni a kettős állampolgárság problémáját, amikor nem áll a jobboldal nyomása alatt, s nem fenyegeti a választások elveszítésének veszélye. Gyurcsány Ferenc most gesztust tehetne a mérsékelt nemzeti oldal felé, s tényleges tartalommal tölthetne meg olyan fogalmakat, mint a „nemzetpolgárság”, vagy a „korszerű hazafiság”.

A huszadik század folyamán a magyar kisebbségeket - a második világháború kitörése előtt, illetve közvetlenül utána hozott első és második bécsi döntésekre hivatkozva - Nyugat-Európában bűnbakként jelenítették meg, amely máig tartó nyomot hagyott a magyarság kollektív tudatán. Most a baloldal történelmi feladata lenne elfogadtatni a nemzetközi téren, hogy a határainkon túl élő magyarokat pontosan ugyanolyan jogok illessék meg, mint az Európai Unió többi kisebbségeit, a hazai közvéleményt pedig meggyőzni arról, hogy konszenzust lehet teremteni a kulturális nemzet részeit alkotó kisebbségeink védelmében.

Gyurcsány Ferenc számára nem akármilyen kihívás, hogy a nemzettudat ápolása terén fel tudja-e számolni a jobboldal privilégiumát. A kockázatokkal együtt ennek jó esélyei vannak.