A Iosselianitól megszokott, lassú tempójú, elmélázó stílusban forgatott film főszereplője, Vincent, aki az agrártárcát birtokolja egy, a hajdani gyarmataival szoros kapcsolatokat fenntartó képzeletbeli ország kormányában. Ebben az országban a politika – talán a hatékonyan működő demokratikus intézményrendszer miatt – már kiküszöbölt mindenféle összefonódást gazdaság és hatalom között. Vincent - a közvélemény nyomására - kénytelen lemondani, de nincs hová visszavonulnia. Nincs fenntartott helye a nagybankok igazgatótanácsaiban, nem tart jól fizetett előadásokat VIP rendezvényeken, nem lesz multinacionális cégek tanácsadója. El kell hagynia haszontalan tárgyakkal berendezett irodáját, fényűző lakását, le kell mondania a szeretőjéről is - őt az előbbiekkel együtt a miniszterelnök  „örökli”.

Vincent, a lemondatott miniszter megpróbál visszatérni abba a világba, ahonnan elindult. De a felesége, akitől már réges-rég elköltözött, ajtót mutat neki, s csak vénasszony anyja (akit Michel Piccoli alakít, szenzációsan) veszi a pártfogásába. Hajdani legénylakásába illegális afrikai bevándorlók telepedtek be, barátok helyett csak ivócimborákat és alkalmi szeretőket talál. Végül, hogy elfoglalja magát, egy nagy, gyönyörű parkban lesz kertész, ahol, már több hozzá hasonlóan a hatalomból kicsöppent politikus ás, ültet és gereblyéz…

A filmet kesernyés, édes-bús hangvétel jellemzi, emberi humor hatja át, mely az egykori cseh új hullám legjobbjaihoz teszi hasonlóvá Iosseliani alkotását. (Amikor a grúz rendező, még „szovjet színekben”, 1967 feltűnt Lombhullás című filmjével, kritikusok felhívták a figyelmet erre a hasonlóságra.). Igen, „a politika, mint hivatás”, a mai demokráciákban sokszor annyira abszurd tevékenység, hogy inkább szánalomra, mint gyűlöletre méltó az, aki erre adja a fejét. Vincent is találkozik éjjel az utcán egy társasággal, melynek tagjai felismerik benne a minisztert, akinek a lemondását teli torokból követelték, és sértéseket vágnak a fejéhez.

Van-e értelme szidalmazni egy politikust, aki lemondott a tisztségéről? Amíg a kormány tagja volt, és döntéseket hozott (ha ugyan döntött bármiben is, mert Iosseliani meglehetősen szkeptikusan ábrázolja a hatalomban töltött idejét) az államapparátus megvédte, elszigetelte, legföljebb távoli lármaként érzékelte a tömegek indulatait, a média szűréjén keresztül jutottak el hozzá a kritikák, melyet hivatalos működése során nem kellett figyelembe vennie. Magánemberként viszont mit akarhatnak tőle? Megtette, ami tőle telt, a lelkiismerete tiszta, a kezéhez közpénz nem tapadt, joga van hozzá, hogy ugyanúgy éljen, mint a többi átlagember.

Nehéz világ a politikusoké, sokszor sajnálatra méltóak még a miniszterek is, ahogy ez Iosseliani filmjéből is kitűnik. Többnyire mégsem tudnak együttérzést ébreszteni az emberekben. Ez ellen sok politikus úgy védekezik, hogy nyilvános megszólalásaiban folyamatosan elhatárolódik a politikától, fenntartásait, sőt, undorát hangoztatja vele szemben, és a bulvármédia silány eszközeivel próbálja megmutatni magát, rokonszenves és esendő tulajdonságaival együtt..

Vicent végül szegényen és derűsen visszavonul a pompás őszi kertbe, ahol megtalálja a lelki békéjét. Itt egyfajta „terápiás közegben”, egyfajta luxus-idegszanatóriumban vezetik le elődei is a feszültséget, és ide tér meg az utódja is, akit időközben szintén kirúgtak. Talán érdemes lenne idehaza is létrehozni bukott politikusaink számára valamilyen rehabilitációs intézményt. Balatonőszödön? Hegyalján?  Vagy valahol máshol? A választást a szakemberekre bíznám.

A figyelemre méltó alkotásról a Port.hu internetes műsorajánló portálon Őszödi kertek címmel olvasható recenzió.

Pelle János