Az IMF székháza Washingtonban. Gyámkodnak

Lehetetlen nem észrevenni a helyzet iróniáját. Hisz a részben maga ásta gödörből ama szervezet tőkeinjekciója ránthatja ki Magyarországot, amelyre minden piacfóbiás kötelességének érzi bibliai átkokat szórni. A Nemzetközi Valutaalap (IMF) – az Unió és a Világbank finanszírozási partnereként – segít megmenteni az összeomlástól azt a rendszert, melyet – hiteleik révén – „fénykorában”, a Kádár-rendszerben is csak a nyugati bankok tartottak a víz fölött. Csakhogy a nemzetközi gazdaság pénzbőségének hosszú időre vége szakadt. Így korrekciók, majd reformok híján a szisztémára lassú haldoklás vár.

Nacionalista mitológiákban a magyar büszke, független, öntörvényűen határozott közösség. Valójában nehéz lenne a globális hitel- és tőkerendszer mozgásainak jobban kiszolgáltatott, a külső ösztönzésre ennyire ráutalt országra lelni a térségben, mint amilyen hazánk. A régió államai közül bennünket érint talán leginkább húsba vágóan a csapás. A pénzpiaci szökőárakat nemigen lehet előre jelezni vagy megakadályozni. De mód lenne (lett volna) rá, hogy gát- és zsiliprendszer építésével csökkentsük a potenciális károkat. Nem tettük, politikai elitünk negyedszázados késésben van. Továbbá kényszerpályán. Ugyanis az eddigi összes reformprogramot külső hatás, nem pedig belső elhatározás generálta. A ’80-as évek végétől a Németh- és az Antall-kormány egyaránt az alternatíva- és mozgástérhiánnyal indokolta a piacosítás szükségességét.

Kénytelen volt, ugyanis az MSZ(M)P és az MDF mezei tagsága sem akart kapitalista rendszerváltást. Előbbiek valamiféle piackonform reformszocializmust, utóbbiak Németh László típusú „népi szocializmust”, Kert-Magyarországot. Csak a kívülről jövő nyomással lehetett nekik beadni az ellenkezőjét. 1995-ben a Bokros-csomag, majd tavalyelőtt a gyurcsányi megszorítások idején, szintén az elháríthatatlan világtendenciákra hivatkoztak. (Kimerülőben a hitelek bőségszaruja stb.) Tulajdonképpen 1996-2000 között, a Horn-kabinet ciklusának második, illetve Orbánék regnálása első részének „békeéveiben” nyílt volna mód belső reformépítkezésre. A 2002-es kampány viszont elindította a költekezéslavinát, amely kis híján elsodorta a büdzsét.

Sokszor elkövetjük a hibát, amit most, az IMF-beavatkozás ürügyén is. Úgy csinálunk, mintha alig néhány éve, pár ciklus óta létező gondról beszélhetnénk. Holott a probléma csaknem fél évszázados. Úgy 1960 körül – a hruscsovi olvadás, a hidegháborús enyhülés idején – kezdett begyűrűzni a vasfüggöny mögé a nyugat-európai jóléti államiság. Vagyis a gigantikus sztálini hadi- és nehézipari komplexum fokozatos leépítése révén esetlegesen megtakarítható pénzt szociális célokra akarták fordítani. Nálunk ezt – miután az ’56 utáni restaurációt, a diktatúra helyreállítását lehetővé tévő baráti szovjet kölcsönök, nekünk előnyös barterüzletek fokozatosan apadásnak indultak – kezdetben az agrárium, majd a teljes népgazdaság részleges piacosításából (háztáji, nyereségérdekeltség, vállalati önállóság, szabadáras termékskála) kívánták finanszírozni. Főleg azért, mert a leszerelés folyton megakadt, új válsággócok jöttek létre (berlini fal, kubai rakétaválság, vietnami háború, arab-izraeli szembenállás).

A hadikiadások terhére nem lehetett spórolni. Ráadásul a diktatúra belső szükségletei (hatalmas tömeg- és erőszakszervezetek fenntartása) irdatlan összegbe kerültek. A terv nyilván az volt, hogy a szovjet NEP-korszakhoz hasonló magángazdasági szektor nyereségének megadóztatásából befolyó bevételekből tartják fenn a szociálpolitikai „vívmányokat.” Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ez rögtön nem működik, ellenben a teljesítmény- és profitelvűség rendszerbe való beengedéséért áldozatokat, népszerűtlen lépéseket kéne vállalni, az ’68-as Új Gazdasági Mechanizmust a ’70-es évek elején befagyasztották.

 

Lehetőségein túlnyúló költekezését a szocialista állam ezután nyugati kölcsönökből fedezte. Tetejébe ezt a legkedvezőtlenebb gazdasági időszakban tette. 1973-tól, az olajárrobbanás, a külkereskedelmi cserearányromlás kezdetén. Amitől fogva a nyugati civilizációban már a túl bőkezű, államközpontú jólétiség felülvizsgálatán gondolkodtak. Tíz év alatt a hitelből élés csődközelbe sodorta Magyarországot. 1982 után (mivel beléptünk a Valutaalapba) az ország de facto már „csak” politikai és katonai síkon függött a szovjetektől. Gazdaságilag (és a költségvetés tekintetében) immár az IMF és a Világbank jóindulatának voltunk kiszolgáltatva. A kisemberek erről persze mit sem tudtak.  

A pénzügyi világszervezetek megtehették volna, hogy bekeményítenek, és fiskális szigorra ösztökélik Kádárékat. De akkor ez nem volt prioritás. Hazánk mérsékelt, enyhüléspárti országként a szabad világ kedvence volt. Rajtunk keresztül akarták fellazítani a tömb héjaállamait. Kádár és utódjelöltjei pedig nyomás nélkül nem is voltak hajlandóak nyílt megszorításokra. Pedig 1982-83-ban egy reformprogram végrehajtásának feltételei adottak voltak. Az afganisztáni háború és a fegyverkezési hajsza miatt pénzügyileg lekötött Szovjetunió már nem tudta volna ezt gátolni. Sőt, inkább örültek volna, hogy nem kell egy újabb gyengélkedő bábállamot istápolni.  

A Gorbacsov előfutárának tekinthető Andropov maga is látta a rendszer agóniájának jeleit, a változás szükségességét. Emellett diktatúrában mindig könnyebb kemény megszorító reformkurzust levezényelni. (Remek iskolapéldája ennek a Pinochet-rezsim gazdasági sikertörténete.) Az öregedő Kádár nem mert (ideológiai korlátai miatt valószínűleg nem is akart) ebbe belevágni. A pártelit is rettegett tőle, hogy a megszorítások „lengyel helyzetet” eredményeznek. Vagyis tömegsztrájk, népi ellenállás, párhuzamos önigazgató hatalmi központ létrejötte miatti szükségállapot bevezetését. Így maradt a lavírozás. Az MSZMP 1985-ös XIII. kongresszusa a derűs, optimista propagandalózungok jegyében zajlott. Kádár (és az elaggott PB-tagság) még három éven át gátolta a reformstartot. Reformértelmiségieket zártak ki a pártból (pl. Lengyel Lászlót, Bihari Mihályt), lapokat tiltottak be, felszámolták a Pénzügykutató Intézetet. 

Utána Kádár megbukott, a rendszerváltás lassan elkezdődött, kiírták a szabad választásokat, lehullott a vasfüggöny. A fentiek eufóriájában az, hogy néhány „apróság” érintetlenül maradt, nemigen keltett figyelmet. Például, hogy – területéhez, népességéhez, nyersanyag- és energiabázisához, adósságállományához, fizetőképességéhez mérten – változatlanul Magyarország költötte a legtöbbet jóléti kiadásokra. Bizonyos értelemben a szocializmusban végig túlköltekező volt az állam. A Rákosi-korszakban a hadi- és nehéziparba, utána a mesterségesen felpumpált életszínvonalba öltek bele tengernyi milliárdot. Úgy, hogy a KGST-tagokból lett uniós csatlakozók mindegyike jobb kondíciókkal bírt Magyarországnál. A megszűnő NDK-t saját anyaországa konszolidálta. Románia visszafizette adósságait, emellett nyersanyagokban és stratégiai fontosságú helyekben (pl. tengeri kijárat) bővelkedve ugyanúgy a nyugat régióbéli kulcspartnere volt, mint Ceausescu aranykorában.  

Lengyelország méreténél, geopolitikai adottságainál (és az USA lengyel gyökerű polgárainak magas számánál) fogva Washington és Brüsszel csókosának bizonyult. Vele adósságszolgálat tekintetében is megengedőbbek voltak. Csehország világhírű autó- és söripara túlélte a rendszerváltást. Megszabadulva a „szlovák kolonctól”, hamar élbolyba verekedte magát. Szlovákia – kisnemzetként egyedül maradva – a nacionalista torzulások és túlkapások dacára is gazdasági eminenssé tudott válni, a Baltikumról, Szlovéniáról nem is beszélve. Egy ideig úgy látszott, a magyarok is osztályelsők. Viszont most kibukott: csak puskáztak. Időleges fegyvertényeik (gyors privatizáció, Bokros-csomag) áldásait hamar felélték és eltékozolták. Persze mindig van kifogás, amire hivatkozni lehet, pillanatnyilag a globális hitelpiaci krach. Kár habzó szájjal mutogatni a Wall Street irányába – inkább idehaza kellene körülnézni és azon elmélkedni, hogy mennyire volt a kormány felkészülve váratlan helyzetekre, illetve miért nem fogta idejében diétára a túlsúlyos államot.    

Papp László Tamás