Mint Nagy András a bevezetőjében elmondta: Bang-Jensen idén lett volna száz éves és szintén idén lesz ötven éve, hogy elhunyt. Mint a könyv szerzője fogalmazott, Bang-Jensen „egyedül maradt” a magyar ügy ENSZ-béli képviseletekor.

A Halál hálaadás napján című, Dömölky János és Nagy András által készített 1998-as filmből láthatott pár perc részletet a mintegy százfőnyi közönség. Kiderült: 1959. november 26-án egy New York környéki parkban megtalálták a három nappal korábban eltűnt Povl Bang-Jensen holttestét, homlokán lőtt sebbel, zsebében búcsúlevéllel. Más jelek azonban gyilkosságra utaltak: jobb kezében tartotta a pisztolyt, holott balkezes volt és – bár három nappal korábban tűnt el – nem volt borostás. A film szerint a holttestet hamar elhamvasztották, a hamvakat Dániába szállították, az FBI pedig a nyomozást gyorsan lezárta.

Povl Bang-Jensen dánként tudta, milyen az, amikor egy kis országot hatalmas szomszédja, egy elnyomó hatalom katonai erővel lerohanja – ez már Per Bang-Jensen, a dán diplomata legidősebb gyereke mondta. Amikor a náci Németország megszállta Dániát, Bang-Jensen – a washingtoni dán nagykövetség alkalmazottjaként – részt vett a dániai ellenállás megszervezésében. Szerepe volt abban, hogy a dán gyarmat, Grönland az Egyesült Államok kezére került, valamint abban is, hogy a dán haditengerészet semleges kikötőbe hajózott és a nácik nem tudták saját hadicéljaikra hasznosítani.

A Bang-Jensen ügy

Bang-Jensenre mély benyomással volt az 1956-os forradalom és szabadságharc híre. Mivel 1949-től az ENSZ szolgálatában állt, ekkor New Yorkban dolgozott. Egy kis nemzet fiakánt nagy empátiával figyelte, „milyen az, amikor egy nemzet föllázad” elnyomói ellen. Ráadásul 1955-ben Ausztria aláírta az államszerződést, melynek következtében az országot elhagyták a szovjet csapatok. Innét kezdve volt példa arra, hogy a Szovjetunió harc nélkül, kizárólag a politikai tárgyalások eredményeként kivonja valahonnét erőit.

1956. október végén még úgy tűnt, hogy Magyarország meg tud egyezni a Szovjetunióval, tehát nincs ok arra, hogy a magyar ügy az ENSZ elé kerüljön. A november 4-i beavatkozás után az ENSZ azonban csak a kész tényt állapíthatta meg. A szuezi válság a Szovjetunió malmára hajtotta a vizet: mivel Nagy-Britannia és Franciaország beavatkozott Szuezben, Moszkva mondhatta, hogy „ha nektek szabad, akkor nekem is”.

A november 4-i inváziót követően, 1957-januárjában létrejött az Ötös Bizottság – hivatalos nevén Az ENSZ Magyar Kérdést Vizsgáló Különbizottsága –, melyben az öt földrész egy-egy országa, Ausztrália, Ceylon, Dánia, Tunézia és Uruguay képviseltette magát. Per Bang-Jensen szerint „alapvetően mind az öt szimpatizált a magyar forradalommal, de különböző mértékben”.

Közben Dag Hammarksjöld ENSZ-főtitkár igyekezett tenni a magyar ügy érdekében, „de sem az elszántsága, sem a lehetősége nem volt nagy”. Nagy szerint „együgyű ember volt” és ez az egy ügy inkább Szuez volt, mint Magyarország. Szuez esetében sikerült is komoly eredményt elérnie.

Bang-Jensen fia Horváth Jánossal, az egykori tanúval, az országgyűlési képviselők korelnökével. © Szegő Péter

1957 elején megkezdődtek a tanúmeghallgatások. Hogy ez az anyag fönnmaradt, az Héderváry Klárának köszönhető, aki „elképesztő dokumentumgyűjteményt mentett meg”, benne tanúkihallgatásokat, levelezéseket. Mivel a kádári magyar politikai vezetés illegitimnek tartotta az Ötös Bizottságot, nem járult hozzá, hogy az Ötök Magyarországon dolgozhassanak. Ekképp emigráns magyarokat – összesen száztizenegy embert – hallgattak meg, akik Bécsben, Genfben, Londonban, New Yorkban és Rómában tettek vallomást. Povl Bang-Jensen – a tolmács Héderváry Klára segítségével – a tanúk kiválogatásában működött közre.

A már idézett filmben Kővágó József , Budapest 1956-os kisgazdapárti polgármestere és Márton Endre újságíró – egyébként Márton Kati apja – emlékezett vissza. Márton megerősítette Nagy András álláspontját: Hammarksjöld csak egy üggyel tudott egyszerre foglalkozni és „Magyarországot ejtve” úgy döntött, hogy ez az egy Szuez lesz. A kisgazda politikus szerint pedig az ENSZ-főtitkár nem volt magyarbarát politikus és a szovjet diplomácia befolyása alatt állt.

Mivel sok magyar emigráns forradalmár csalódott az ENSZ-ben, mások pedig féltek attól, hogy ha tanúskodnak, abból – tekintettel a valószínűleg a KGB által abszolvált, máig rejtélyes bécsi emberrablásokra – „bajuk lehet”, többen pedig a Magyarországon hátramaradt – az esetek egy részében letartóztatott – hozzátartozóikra való tekintettel nem akartak beszélni az Ötös Bizottság előtt, gyakran Bang-Jensen rábeszélőképessége kellett ahhoz, hogy vallomást tegyenek. A bizottsági elnök, a dán Alsing Andersen – az 1940 és 1945 közti, a nácikkal kollaboráns egykori kormány tagja – a szavát adta, hogy akik nem akarják, hogy nevük nyilvánosságra kerüljön, azoknak „ezt a kívánságát az ENSZ akceptálni fogja”.

A már idézett filmben nyilatkozó Héderváry Klára szerint „Bang-Jensen egyre jobban megszerette a magyarokat”. Az egyik legfontosabb tanú, Király Béla azt mondta: „Bang-Jensen volt a bizottság lelke”.

Az ENSZ Ötös Bizottsága. Ők sokat nem tudtak elérni. © parallelarchive.org

A dán diplomata az Ötök előtt nyilatkozott tanúk inkognitóját igyekezett védeni. Nagy András szerint Bang-Jensen úgy érezte, hogy valami baj lehet a tanúk anonimitásának biztosításával, de az ez ügyben tett erőfeszítései rendre visszapattantak az ENSZ hivatalnokairól. Az Ötös Bizottság mellett működött egy ENSZ-titkárság, ennek volt a második embere Bang-Jensen. Nem voltak teljesen tisztázottak a hatáskörök, vagyis, hogy mi az Ötök föladata és mi a William M. Jordan által vezetett titkárságé. Jordan és helyettese, Bang-Jensen közt kialakult egy vita: míg Jordan az ENSZ apparátusának az álláspontját képviselte, addig Bang-Jensen azt szerette volna elérni, hogy a tényleges szerepet a majd a jelentést aláíró öt diplomatának kelljen vinnie. De más feszültségek is voltak köztük: egyrészt, míg Bang-Jensen teljesen természetesnek vette, hogy a tanúk belenézhessenek vallomásuk írásos változatába, addig Jordan ezt megtiltotta. Ráadásul Jordannak úgynevezett reálpolitikai okokból az volt az elvárása, hogy az Ötös Bizottság lehetőleg csak módjával bírálja a Szovjetuniót, Povl Bang-Jensen viszont élesen ellenezte a Moszkvával való békülékenységet.

1957 júniusában közzétették a jelentést, szeptemberben pedig a Közgyűlés elé került. Bár Nagy szerint „egy páratlanul jó anyag” készült ötvenhatról, a magyar ügy az elsikkadás felé haladt. Ehhez az is kellett, hogy ebben az időben választottak ENSZ-főtitkárt, márpedig az újrázó Hammarksjöld sikeréhez a Szovjetunió egyetértése is kellett. Ezért is inkább a sikeresen megoldott Szuez, mint a magyar ötvenhat került az ENSZ tevékenységének középpontjába.

Sokan – például Bibó István – juttattak ki információkat Magyarországról az ENSZ-nek. Mivel – bár Magyarország 1955 óta a tagja volt – az ENSZ ekkor ellenséges nagyhatalomnak számított, ezt a kádári hatalom nem tolerálta: négy embert végeztek ki emiatt hazaárulás vádjával. Szomorú tény, hogy a Magyarországról kikerült információkat az ENSZ eltette a süllyesztőbe, az irattárak mélyére.

Bang-Jensent 1958 nyarán fegyelmi eljárással elbocsátották az ENSZ-től. Bár utóbb egy segélyszervezetnél dolgozott, az ENSZ-szel nem szakadt meg a kapcsolata: 1959 novemberében ígéretet kapott, miszerint megmutatják neki azokat a kódolt táviratokat, melyek azt hivatottak bizonyítani, hogy a Szovjetunió irányítja az ENSZ legmagasabb szintjét – hogy ez provokáció volt-e vagy sem, mindmáig nem tudni. Ekkor eltűnt, s három nap múlva előkerült a holtteste.

Nagy szerint mindmáig nem tiszta, hogy Bang-Jensen öngyilkosság vagy gyilkosság áldozata lett-e. Ugyanezt nyilatkozta a hvg.hu-nak Per Bang-Jensen. A dán diplomata fia – aki önmaga ugyan nem történész, de rengeteg kutatást végzett a témában különböző, főleg washingtoni és New York-i levéltárakban – szerint egyik föltételezés sem zárható ki, mint ahogy egyikre sincs perdöntő bizonyíték. Az ifjabb Bang-Jensen azonban bízik abban, hogy egy nap olyan információ birtokába kerül, amelyből kétséget kizáróan kiderülnek atyja halálának körülményei.

Szegő Péter