A kór, melynek hatására kiszámíthatatlan tettekre ragadtathatja magát a beteg, és amelyet nemcsak első látásra, de hosszabb idejű, felületes ismeretség alapján sem tud felismerni a környezet, több mint  nyugtalanító. Viszont a tisztelet, melyben hosszú időn át az „őrülteket” részesítették, ma már a múlté. Az elmebetegektől szabadulni szeretne a családjuk, nem tudják elviselni az ápolás terhét, nincs gondozó, és nincs forrás az ellátásukhoz. A társadalom visszaküldené  őket a családjukhoz, világszerte leépítik a nagy elmegyógyintézeteket. A pszichiáterek arról igyekeznek meggyőzni a hozzátartozókat, hogy a korszerű, gyógyszeres terápia alkalmazásával a bipoláris depresszióban szenvedők vagy a paranoiások normális életet élhetnek. Feltéve, ha szedik a gyógyszereiket. Csakhogy éppen az a baj, hogy ha gyógyszerek hatására tényleg jobban lesznek, a betegek abbahagyják a szedésüket, mondván, hogy ők teljesen egészségesek. Nincs mellettük családtag, hozzátartozó, aki ellenőrizné, hogy bevették-e a medicinát. Vagy ha van is valaki, aki ezt megkérdezi, könnyen félrevezetik a jóakarójukat. Hiányzik a betegségtudatuk, így uralkodnak el rajtuk az üldözéses téveszmék, meg a kényszerképzetek. Gyakran szörnyű tetteket hajtanak végre, melyekért nem lehet felelőségre vonni őket.

Úgy, mint a pécsi gyógyszerészhallgatót, akik látszólag minden előzmény nélkül ámokfutásba kezdett, és az egyetem épületében egy társát lelőtte, másik három embert pedig megsebesített. Vagy mint a salgótarjáni fiatalembert, aki tébolyában bozótvágó késsel kaszabolta össze volt szerelmét és annak barátját, úgy, hogy mindketten meghaltak. Ezeket a megrendítő eseteket felkapja a média, számos cikk jelenik meg róluk a nyomtatott és azt elektronikus sajtóban. Az írások gyakran táplálják az „erőszakos pszichiátriai betegek” mítoszát, ezzel „bűnbakot képeznek”, miközben intézkedéseket sürgetnek a tragédiák megelőzésére.

Egy amerikai pszichiáter, Eric B. Elbogen és kutatócsoportja a közelmúltban figyelemre méltó kutatási eredményre jutott, mely hozzájárulhat „ámokfutó elmebetegek” képének módosulásához. Egy hosszabb időtartam eredményeit elemezve igyekeztek annak utánajárni, vajon hogyan vezetnek az olyan súlyos pszichiátriai betegségek, mint a skizofrénia, a bipoláris személyiségzavar és a major depresszió veszélyes viselkedéshez. A 34 653 alany megkérdezésével készült elemzés meglepő eredményeket hozott. Az amerikai kutatás tényként fogadja el, hogy a súlyos pszichiátriai betegség nem jelzi előre a későbbi veszélyes, agresszív viselkedést, ugyanakkor összefüggésbe hozza a különböző hallucinációk és tévképzetek hatása alatt elkövetett erőszakos cselekményeket a társadalmi állapotokkal, az erőszak kultuszával, illetve a kábítószerhasználattal. Vagyis békés, befogadó, drogmentes és toleráns társadadalomban az elmebetegek is kevésbé erőszakosak. Az irracionális agresszió tükrözi a környezet erőszakos késztetéseit. Így az ámokfutó elmebetegek tetteiért ők maguk nem, de mi felelősek vagyunk: persze, ettől még az áldozataik semmiről sem tehetnek.

A magyar lapok az utóbbi hetek szörnyú cselekedetei kapcsán többször kitértek arra, hogy a pécsi és a salgótarjáni beteg „pszichiátáriai kezelés alatt állt”. Mintegy azt sugallják ezzel, hogy a pszichiáterek, ha jobban végzik a munkájukat, megelőzhették volna a tragédiákat. Ez még akkor sem lenne igaz, ha a pszichiátriai gondozó hálózat, melyre az OPNI (Országos Pszichiátriai és Neurólógiai Intézet) bezárása után megnövekedett feladat hárul, megfelelően el lenne képes látni a feladatát. Erről azonban szó sincs. A problémák rendkívül súlyosak, a helyzet már-már katasztrofális. Elég, ha csak a szakemberek hiányára utalunk, no meg a finanszírozás poblémáira, mely  az állampolgári jogok országgyűlési biztosának legújabb jelentéséből kitűnik. Nincs elég költségvetési forrás a pszichiátriai hálózat fejlesztésére, sőt, még a meglévő hálózatot is leépítik. Közben egyre kevesebb a betegek vészjelzéseit észlelni képes szakember. Magyarországon az utóbbi időben vészesen csökkent a praktizáló pszichiáterek száma, az újonnan végzettek közül a fiatalabbak jó része elhagyja az országot, az idősebbek pedig kiöregszenek a szakmából. Ezáltal egy-egy betegre nem jut több idő a rendelőben öt percnél, ami ahhoz sem elegendő, hogy az állapotát az orvos felmérje. Teljesen nem lehetne megelőzni az elmebetegek ámokfutását, de ha képesek lennénk több pénzt fordítani a területre, és hallgatnánk a szakemberekre, a tragédiák jelentős részét megelőzhetnénk.

Pelle János