„Dobszóval azt utcán, énekszóval a templomban hirdették a népszónokok, hogy jön a nagy nap, amelynek sorsa életünk, halálunk fölött határoz. Rajtunk függ a világ szeme. A fuvar ára felment száz forintra.” – írta a legnagyobb magyar mesemondó, Jókai Mór egyik korteskedésről szóló regényében.

A képviselőház 1848-ban. Korabeli rajz

A követek – ahogy akkor a képviselőket hívták – megválasztása kedvelt témája lett a magyar íróknak. Korántsem véletlenül, hiszen a választási színjátékok torz formában képezték le a korabeli társadalom ellentmondásait, az uralmi viszonyokat. A haszontalan korteskedésről, választási visszaélésekről ragyogó szatírák születtek az irodalomban. A mára már a nagyközönség előtt kevéssé ismert Czuczor Gergely, mintegy megadva az alaphangot a mucsai korteskedésről, 1844-ben a következőket vetette papírra:

 „Van susogó faluzás, van vokshajtósdi vadászat,
Van henye, kóbor elég, van sereg ingyenivó,
Köznemes és főúr, tiszt, nem-tiszt lettek egyenlők,
Egy kulacsot szívnak bocskoros és kaputos. (…)
Majd a kétes fegyver választja el: izgat
A híres ólmos bot, bicska, pisztoly, ököl,
És van fojtogatás, szúrás, agybafőbe legyintés,
És van szörnyű halál: semmi! De nincsen adó!”

Nagy Ignác pedig, akinek budapesti belvárosban utca őrzi a nevét, színpadi művet írt, amelynek 1843. augusztus 5-dikén volt premierje a Nemzeti Színházban: A tisztújítás című színdarab közönségsikere a szerző több kortársát is megihlette, így a Petőfi környezetéből később ismertté vált Vahot Imrét, aki Restauráció címmel írt gunyoros darabot a követküldésről. A mára teljesen elfeledett Berecz Károly író egyenesen „ünnepélyes nemzeti tragikomédiaként” jellemzi ezekben az években a vidéki választási komédiákat. Eötvös József tananyagként is szolgáló műve, a vármegyei viszonyokaté s a rendi Magyarországot vitriolos tollal bemutató A falu jegyzője is bővelkedik a megyei korteshadjáratokról szóló már-már burleszk részletekben. Ennek a műnek az a témája, hogy egy liberális-demokrata falusi jegyzőnek a maradi ellenpárt ellopatja a nemesi levelét, hogy ne tudja jelöltetni magát újra a hivatalára. 

„Oly embereket állítanak előnkbe, kiknek joguk van bírájokat, igazgatójokat választani; felséges jog! És miképpen élnek vele? Aljas részegségben. Annak árulják magokat, ki legtöbb pénz ígér” – írta egy ismeretlen kritikus Nagy Ignác színdarabjáról a bemutató alkalmával.

Innen már csak egy lépés a kor legjobb színvonalán megírt szatíra, Az elveszett alkotmány. Arany János voltaképp ezzel a Kisfaludy Társaság pályázatára írott, 1846-ban megjelent művével lépett az irodalomba: ragyogó paródia született kezén a kortársi világról, amelyben a követválasztásokat dagályos, hazug és demagóg színpadként írja le – groteszk tükröt tartva az egész romlott rendszernek. Epés hexameterekben gúnyolja ki a vidékies nemesi világ hírvivőit, akik a reformkori választási botrányoknak megágyaztak. Az akkor még falusi nótárius Aranytól alaposan megkapja a magáét mindkét politikai tábor: megvetését a nemesi politizálás iránt úgy fejezte ki, hogy a maradiakat „kemény nyakúaknak”, a liberálisokat pedig önzőknek és képmutatóknak ábrázolta.

 A nemesi választások sokszor adtak munkát Jókai Mórnak és Mikszáth Kálmánnak is, akik pedig a képviselői padsorokat is koptatták -- ez azonban nem gátolta meg őket abban, hogy ne fessenek borzongató képet a korrupt és kisszerű légkörről, melyben egy-egy követállítás lezajlott. 

 Jókai (egyéb más művei mellett) az 1886-ban papírra vetett A kiskirályok című regényében nyúl vissza a reformkori követválasztáshoz, és szinte harci cselekményként ábrázolja a balgaságokkal teli „választási küzdelmet”. Érdemes idézni egy részletet:

 „Az utolsó napokban már általános volt a verekedés a megyékben. Eltörni a lábát egy voksnak, az is nyereség. Boglyák, kukoricagórék felgyújtása éjjeli renden volt, kísérve elszórt céduláktól, amikben a falut veres kakassal fenyegetik, ha a választás napján ki mer mozdulni valaki a házból. A kétséges szavazatok ára mesésen lett árverezve. Dobszóval azt utcán, énekszóval a templomban hírdették a népszónokok, hogy jön a nagy nap, amelynek sorsa életünk, halálunk fölött határoz. 

Mikszáth több könyvében ostorozza a maradi vármegyei viszonyokat és a Parlamentben folyó munkát. Humoros formában szól a honi választások visszásságairól a Két választás Magyarországon című híres könyvében, és vitriolba mártott tollal ír a parlamenti életről Országgyűlési karcolatok című tudósításaiban máig élő műfajt teremtve sorozatával. Az ő ösztönzése hatott az 1880-as évektől Bródy Sándorra, Acsády Ignácra, Gozsdu Elekre és Török Gyulára is, akik egy-egy remekmívű epizóddal adóztak a követválasztások áporodott légkörének.

Íróinkban -- bármekkora távolság választotta is el őket egymástól időben és szemléletmódban -- összecsengett az a szatirikus hév, amellyel a nemesi korszak „maradi életvilágába” beillesztett alkotmányos aktust kénytelen-kelletlen kifigurázták. De mit is tehettek volna mást annyi önző, konok és ostoba törtető láttán, amelyet annak a „régi Magyarország”-nak a világa felszínre hozott a követválasztások alkalmával?