Gyurcsány Ferenc tanulmány méretű röpirata az első komolyan vehető próbálkozás egy MSZP-politikus részéről, hogy a frázisoktól nyüzsgő sajtónyilatkozatokon, interjúkon, elnökségi közleményeken túllépő módon próbáljon szembesülni az elmúlt két ciklus terhével. A volt kormányfő-pártelnök ezt megtette. Írása bírálatra és elemzésre méltó. Különösen, hogy valószínűleg reagálásra ösztönzi a mostani – leköszönőben lévő – pártvezetést is.

Dolgozatát indítva Gyurcsány nem tagadja: a csőd zsákutcájába torkolló út jóléti osztogatással volt kikövezve. „Gondjainkat nem az okozza, hogy letértünk erről az útról, hanem az, hogy ráléptünk erre az útra. A 2001-2002-ben hivatalban volt két kormány együttesen messze több mint ezer milliárd forint fedezetlen kötelezettségvállalást tett – ma mondhatjuk, rövidlátóan, felelőtlenül” – szögezi le Gyurcsány, ostorozva a felelőtlen állami túlköltekezést.

2004-es felvétel: Gyurcsány sportminiszter,oldalán Medgyessy kormányfővel.

Túry Gergely

Viszont megbicsaklik a tolla, mikor önnön sara kerül szóba. „Dacára annak, hogy a Fidesz járulékcsökkentést és 14. havi nyugdíjat, meg ingyenes autópályamatricát ígért, mi egyetlen érdemi szociális ígérettel sem kampányoltuk. Tudtuk, hogy ez nem férne bele a költségvetésbe, és azt gondoltuk, hogy ez a felelős magatartás” – emlékezik a 2006-os kampányra. Annyiban nyilván igaza van, hogy a mindenkori regnáló kormány soha nem tud annyit ígérni, mint az ellenzék – főleg, ha a kassza épp ürülőben van. A jövőre vonatkozóan az MSZP valóban kevesebbet ígért négy éve, s azt is általánosságban. Csakhogy ez nem egyenlő a felelőtlen ígérgetés hiányával. Hisz ugyanúgy demagóg kampányfogás volt az is, mely a Medgyessy-éra vívmányainak fenntarthatóságával kecsegtette a választópolgárt. Önellentmondás, hogy aztán Gyurcsány is beismeri: „A vég nélküli osztozkodás nem baloldali, hanem felelőtlen politika, függetlenül attól, hogy milyen színezetű a kormány. Ebbe a hibába estek 2001 és 2004 közötti kormányok, és bár számszerűen kisebb mértékben, de ezt folytatta az én kormányom is 2006-ig.” Vagyis lényegében ő is egyfajta felpuhított szociális populizmust űzött.

Kétségtelen, hogy a volt miniszterelnök próbál szembenézni önnön felelősségével. „Nem szeretnék másokról beszélni, mert nem kétséges: én voltam a miniszterelnök, nekem kellett volna reális képet adni az országról. Nem tudtam teljesíteni ezt a kötelességemet, tehát én vétettem” – gyakorol önkritikát. De a beismerő vallomás csak részleges. Olyan féloldalas bűnbánat, mintha a tetten ért csaló tollba mondaná cselekményeit a rendőrségen, viszont utána egérutat kérne, hogy szabadon távozhasson a szajréval. „Két választásunk volt: vagy lemondunk, mert nem ezt ígértük a választóknak, vagy megpróbáljuk kezelni a magunk okozta drámai helyzetet. Az előbbi lényegében fel sem merült, az utóbbit ügyetlenül csináltuk” – mondja ki Gyurcsány. De az úgy nem megy, hogy a bűnt megbántam, de a bűn révén szerzett jószághoz – itt speciel a politikai hatalomhoz – ragaszkodom. Ha 2006 szeptemberében Gyurcsány lemond, a Fidesz győz ugyan – de biztosan nem szerez kétharmadot, plusz már akkor kiderült volna: a népszerűtlen reformoknak nincs életképes alternatívája. „Az őszödi beszéd politikai lényege éppen az a felismerés, hogy a politika nem ígéret és osztozkodás. Nem népámítás” – ezen gyurcsányi kórisme akár igaz is lehetne. Mindössze annyi vele a hézag, hogy az ominózus beszéd olyan ember szájából hangzott el, aki pár hónappal korábban épp ama bizonyos népámító hazugságnak köszönhetően győzött és alakított kormányt.

De fogadjuk el: Gyurcsány úgy akarta jóvátenni vétkeit, hogy kipucolja a pártja, és elődje által felhalmozott disznóólat. De arra így sincs válasz, hogy akkor miért ragaszkodott a 2008 tavaszi népszavazás után is görcsösen még egy évig a hatalomhoz, mikor kiderült: pártja nem hajlandó további strukturális reformkísérletek kockázatát vállalni, vagyis tervei (pl. az egészségbiztosítás versenyelvű piacosítása) nem kivitelezhetőek? Az is ténykérdés: azzal, hogy először bevezette a vizitdíjat, s csak utána látott neki az egészségfinanszírozás revíziójához, Gyurcsány a gombhoz kereste a kabátot. Logikus, először fel kellett volna kínálni a járulékfizető polgároknak, hogy dönthetnek az egymással versengő biztosítótársaságok között, s aztán lehetett volna a jobb minőségű szolgáltatásért önrészt vagy kezdőrészletet kérni. Rengeteg olyan előkészítetlen, folytonosságot nélkülöző, koncepciótlan intézkedés volt, amely csak lejáratta a reform szót.

Jó néhány megfontolásra érdemes felvetés is búvik a sorokban. „Aki a szabadság előfeltétel nélküli pártján áll – és én szeretném hinni, hogy mi is ekként tekintünk magunkra –, az nem mentheti a kommunizmust. Szóval nincs hiteles antifasizmus mentséget nem kereső egyértelmű antikommunizmus nélkül. Ez ma nehéz leckének tűnik az MSZP egy része számára. „Demokratáknak nincs választásuk, ők antifasiszták és antikommunisták” – eme terápiát joggal pártolhatja bárki, aki a szélsőséget annak színezetétől függetlenül ítéli el. Valóban: a baloldal akkor törhet pálcát morálisan legitimen a Horthy-nosztalgia fölött, ha ő sem gerjeszt politikai okokból Kádár-nosztalgiát. „…a baloldaliság lényege szerintem, hogy dolgozni, tanulni, teljesíteni akarok. Látom, hogy ezzel szemben a baloldaliság mégis hogyan egyszerűsödött sokak szemében segély- és támogatáspolitikává. Muszáj azt írnom: a baloldaliság a munkához való pozitív viszony (is)…A melós mellett kell állni, és el kell húzódni attól, aki messze elkerüli a munkát. Ha ezt tesszük, annak lesz erkölcsi ereje” – újabb helytálló mondatok. Gond velük mindössze annyi, hogy Gyurcsány kormányfői regnálása alatt a törekvés a segélyekkel kapcsolatos visszásságok visszaszorítására megrekedt az írott malaszt szintjén. Nem vitte keresztül, hogy a szociális támogatásokat világos, áttekinthető és ellenőrizhető feltételrendszerhez kössék. Tehát, hogy ne költhesse senki a felzárkózásához, gyerekei ellátásához kapott pénzt szenvedélybetegségeire: alkoholra, cigarettára, játékgépezésre.

A gyurcsányi kudarc oka pártpolitikai és pártbéli dimenzióban az volt, hogy emberünk – a közéletbe csöppent dilettáns autodidaktaként – nem ismerte a szoci belvilág mozgásdinamikáját, farkastörvényeit. Hiába lett a kormányhatalom megszerzése után pártelnök is, az informális háttérhatalom jelentős része változatlanul a „régi gárda” kezében összpontosult. „A párt belső viszonyait jól ismerőknek időnként az a benyomása, mintha a pártban nem az elnöknek, hanem az informális pénztárnoknak, és pár kisebb 'kassza' tulajdonosának lenne legnagyobb a befolyása. Egy ki nem mondott, de csaknem mindenki által ismert két évtizedes rossz kompromisszum fogságában élünk.” Valószínű, hogy Gyurcsány hárítani igyekszik felelősségét, amit a pártfinanszírozás körüli korrupció miatt vállalnia kellene, de tény, hogy az MSZP sem kormányzati, sem pártbeli szinten nem lelkesedett a posztkádári status quo-t bolygatni akaró szándékokért.

Gyurcsányt a törzsbázis és a szimpatizánskör oroszlánrésze messiásként fogadta (komoly hányaduk ma is rá esküszik), de a párton belüli háttérdöntésekben illetékes veterán felső- és középkáderek zöme soha nem tudta megkedvelni. Itt keresendők az utóbbi évek panamabotrányainak gyökerei is. A sértett (és jól tejelő közpénzes lehetőségeit veszélyben érző) hagyományos pártfejesek és a gyurcsányi holdudvar embereinek fair play nélküli párviadala volt ez az állami erőforrások újraosztásáért. A kompromittáló (és hatósági kézre jutó) tippek valószínűleg bentről jöttek. Kiszivárogtatás, zsarolás, lejáratás – a hatalmi elit, illetve a klientúra belharcai révén végül a párt önmagát szalámizta le. Mindezt aligha lehet egyedül Gyurcsány nyakába varrni.

A szocialista párt legsúlyosabb terheinek egyike, hogy kultúrájában ott maradt az egypártrendszer alkalmatlansága a nyílt politikai küzdelemre, az egyenes beszédre, a bátor személyes kiállásra. Ha Gyurcsány vállalja a párt sarának rá eső mennyiségét, akkor nem térhet ugyan vissza – rögtön legalábbis semmiképp – ám annyit bízvást megtehet, hogy Dugonics Tituszként magával rántja a politikai kárhozat tüzébe az újhodásra képtelen őskádereket is. Kipakolva róluk egy, afféle párton belüli őszödi beszédben. A frakció és az elnökség java része belőlük, az eleve reformallergiás „óhitűekből” áll. Kóczián Péter analízise felveti annak lehetőségét, hogy Gyurcsány rájátszik egyfajta párton belüli populizmusra. Akárcsak 2002-ben Orbán a polgári körökkel, ő is az egyszerű tagok, szimpatizánsok hangulatának szításával állíthatja kész helyzet elé a jelenlegi pártvezetést (előkészítve esetleg a jövőbeni visszatérést, ahogy 2003 tavaszán Orbán is régi-új pártelnökként „visszavette” a Fideszt).

Akárhogy is lesz, korai volna még Gyurcsány Ferencet leírni.