szerző:
Bánki György
Értékelje a cikket:
Köszönjük!

Az önhamisítás kívülről esetleg megdöbbentő, belülről viszont egy évek, évtizedek alatt, sokak asszisztálásával felépített gondolkodás- és élménymód egyenes következménye. Nem vagyok Schmitt Pál életének krónikása, de úgy sejtem, az ő egész pályafutását gazdagon tarkítják, talán éppenséggel meg is határozzák az olyan elemek, mint amin erkölcsileg végül is elbukott.

Az önigazolásról szóló könyvében Aronson arra figyelmeztet, hogy a súlyos öncsaláshoz vezető úton sok apró lépést kell megtennünk, számtalan rossz, morálisan megkérdőjelezhető döntést kell meghoznunk, hogy a végén egy tátongó szakadék szélén találhassuk magunkat. Mire eljutunk erre a pontra, már bőségesen elhitettük magunkkal, hogy bár senki nem tökéletes, mi alapvetően végig tisztességesen, a legjobb szándékkal cselekedtünk. A következmények lehetnek egészen banálisak, lehetnek kellemetlenek, de akár tragikusak vagy tragikomikusak is („fegyház, kórház, hullaház”). A lényeg az, hogy a folyamat gyakran jelentéktelennek tűnő alkukkal kezdődik. Mondjuk egy fiatal, gyengén kereső orvos, aki egyébként jól végzi a munkáját, az osztályon az egyetlen szabad ágyra két idős, egyformán beteg asszony közül annak a felvételét tartja szakmailag indokoltabbnak, akinek a hozzátartozója jólöltözött. Közben vagy biztos benne, hogy elfogulatlanul ítél, vagy legfeljebb arra gondol, ha már a sors így rendezte, miért neki kéne rosszul járnia? Már az is bűn, ha az ember meg akar élni a munkájából?

Később, ahogyan a karrierje előre halad, talán megszokja, hogy szükség van a szakértelmére, bizonyos kérdésekben nehezen nélkülözik egyébként valóban magas színvonalú munkáját. Cserébe saját ritmusához és szeszélyeihez igazítja az osztálya működését és a betegei életét. Amikor a páciens több óra várakozást követően végre a jövőjéért aggódva bent ül nála, további egy órán keresztül pöröl telefonon a fia lakásának építkezésén dolgozó kőművesekkel. Nem veszi észre, hogy a hatalma miatt nem kap negatív visszajelzést bornírt viselkedésére, sőt őszintén megbántódna, ha a páciens sürgetné. Vajon ilyennek képzelte saját magát huszonévesen? Valószínűleg nem. De eltévedt menet közben, és a hosszú úton fokozatosan megcsappant körülötte azoknak a száma, akik azt merték volna tükrözni felé, amilyennek ténylegesen látják.

Mitől olyan kínos sokunk számára Schmitt Pál volt köztársasági elnök csalási ügye, és az, ahogyan ezt ő maga kezeli? Nem csak attól, hogy lopott, és nem ismerte be. (A purgatóriumban is kiadós időt kell eltölteni, hogy az illető kiötölje, miért került oda.) Nem csak attól, hogy a többséget a helyzet belefeszítette a tehetetlen indulatba vagy a mentegetés verejtékes offenzívájába. Hanem mert van ennek a történetnek a társadalmi hatásain túl még egy nyugtalanító vonatkozása: hogy bármelyikünk járhat így.

Az önhamisítás kívülről esetleg megdöbbentő, belülről viszont egy évek, évtizedek alatt, sokak asszisztálásával felépített gondolkodás- és élménymód egyenes következménye. Nem vagyok Schmitt Pál életének krónikása, de úgy sejtem, az ő egész pályafutását gazdagon tarkítják, talán éppenséggel meg is határozzák az olyan elemek, mint amin erkölcsileg végül is elbukott. A történetnek ezen a pontján ő már nem értheti, miért baj az, ami évtizedek alatt soha, senkinek sem volt az. A dominó viszont borul, mert az elemek lazák, nincs, ami a folyamatot megállítsa. És nincs belső erő, olyan, az önámítás szisztémáján kívüli tapasztalat, amely segítene a valóságra látni. A megbolygatott szervilitás káosza, a freudi vallomáskényszer ott lappang a helyzetet javítani hivatott szavakban. Elmondja, az opponens (!) vezette a tollát, hogy azt mondták neki, jó lesz ez így, és ő mindig is ebből indult ki, hogy ha azt mondják, jól csinálja, akkor a lelkiismerete tiszta lehet. Végül is, bejelenteni, hogy a magyar sportolók nem utaznak ki az olimpiára, azt is valakinek meg kellett tennie. Miért mondott volna le a posztjáról – hiszen nem ő hozta meg ezeket a súlyos döntéseket! Miért mondott volna le bármikor bármiről? Egész életét olyan elvek szerint élte le, amelyek alkalmassá tették riasztóan rugalmas felemelkedésére, majd bukására. Kinek ártottam? – kérdezheti magától. Az ambíció azonban néha olyan magasságokba röpít minket, ahol ez a kérdés már mást jelent, mint az út elején.

Mind a két fönti példa egy fontos kiegészítéssel teljes: bár az önhamisítás egy bizonyos foka megbotránkozást kelt, nem szabad megfeledkezni az illető valós teljesítményeiről és emberi méltóságáról, még akkor sem, ha sokat tesz azért, hogy utóbbitól önmagát fossza meg. A lehetőség mindnyájunknak adott, hogy bár hibáztunk, bár kitartottunk elvtelen magatartásunk mentegetése mellett, idővel esetleg beismerjük a tévedést. Addig marad a nyomás kívülről, belülről.

Pontosan ez a döntő különbség, ha ifjabb Bush véres következményekhez, rengeteg ember szenvedéséhez vezető téves döntését vagy D. Roland kórosan indulatvezérelt, hazudós bulvárszereplő esetét összehasonlítjuk olyanokéval, akik végül ki tudták mondani: hibáztam. Ezért kíséri hatalmas felháborodás az egyházi szereplők pedofil ügyeit, mert a szembenézés és a tisztázás helyett sokan a reverenda becsületét próbálták megvédeni úgy, hogy rengeteg fiatal kiszolgáltatottja maradt eltévelyedett vezetőinek. Holott csak ki kellett volna mondani az igazságot, és bizonyos ügyeket a világi igazságszolgáltatásra bízni. De milyen nehéz is ez! Lehet háborogni, teljesen jogosan, de gyakran a háborgók teljes lelki nyugalommal letöltenek zenét vagy filmeket a számítógépükre, és azt gondolják: nehogy már azt higgyük, hogy az én csekély kis igényeim miatt menne tönkre a lemezipar vagy a filmforgalmazás! Természetesen ezeknek az ügyeknek a személyes súlya nagyon különböző, de azért: sok kicsi sokra megy.

Némely médiumok, amelyeknek vezető véleményformálói az erkölcsi tisztaság szószólóiként igyekeznek láttatni magukat, abból fedezik (méghozzá komoly mértékben) fenntartási költségeiket, hogy olyan, az éppen kormányzó párthoz közeli cégek hirdetnek bennük (pl. autópálya építő cég), amelyek hogy, hogy nem elnyerik a nagy állami pályázatokat – és vélhetően finanszírozzák a párt törvényileg rendezetlen költségvetését. Ez az immár állami szintre emelt konstrukció (távolodva a Nokiás doboz hőskorától) állítólag nem befolyásolja ezen médiumok pártatlanságát: hogy mi az, ami elmondható, és mi az, ami nem. Nyilván inkább erősíti. (Lehet persze, hogy tévedek, és hasznos, ha a polgárok, emberek, stb. az ilyen hirdetés láttán a homlokukra csapnak, és azonnal hívják a számot, hogy megépíttessék a céggel a Röcsmőtől Hidastelevényig tartó útszakaszt, mert az milyen csuda jó lesz.) A normalitás, a teljesebb képre való törekvés az oldalakhoz húzó körökben illegitim, gúny és megvetés tárgya, a közélet fősodrából való kikerülés biztos záloga. A „mi vagy ők” típusú sémába nem azonnal besorolható vélemény a kognitív disszonancia miatt automatikusan kiveri az öncsaló fejében a biztosítékot (és ez adott esetben bármelyikünk lehet!), mert szembesít a részrehajlással és a ferdeséggel. Ezt nagyon nehéz elviselni.

Aki államilag kitett állásban van, és szembehelyezkedik az éppen regnáló lopócsoporttal és annak kreatív hazugsággyárával, az megnézheti magát, ahogyan zabot hegyez. Ma a királynokok meztelenségéről beszélni a függő viszonyban dolgozók részéről kifejezett személyes bátorságot feltételez – ami szörnyű visszalépés, hiszen amonnan iparkodtunk volna elvileg emide. A központosítás erőltetése: lényegében a függés fokozása. A függés: torzulás, idomulás az ítéletekben, az ügyek kimenetelében. Nem kell ahhoz zseniális megfigyelőnek lenni, hogy találjunk rá példát, hogyan teremt a függés, a félelem, az érdekeltség, a sérelem torzulást az értékítéleteinkben. Nem csak a hazugságról beszélek. Hanem egy veszélyesebb jelenségről. A fokozatosan kialakuló meggyőződésről, hogy közben mindvégig elfogulatlan, pártatlan, becsületes vagyok. Ez rövidtávon pár embernek, kisebb csoportoknak talán hasznos, de hosszú távon mindannyiunknak drága.

Egyes ebben érdekeltek most olyan világot építenek, ahol a fő érdem a részleges, vitatható kvalitásokkal megtámogatott lojalitás az aktuális valakikhez. Ezt már olyan sokféleképpen megfogalmazták, hogy leírni is reumatikus. A dolog viszont konkrétan sokba kerül: pl. a minisztériumokból száműzött, szakértelemmel bíró személyek lecserélése hozzá nem értő megbízható káderekre milliárdos nagyságrendű európai pénzek értelmes pályázati lehívására tette képtelenné az országot. Politikai alapú cserebere, a hivatalok ide-oda lojális kamugépekkel való megszórása eddig is mindig előfordult, de nem volt rendszerszintű. A mi pénzünket megcsapoló csoportok kiegyezésén alapult, miközben legtöbbször a szakembereket egyszerűen csak hagyták dolgozni.

Nem lesz ez most így jó, úgy tűnik. Ha ebbe az irányba megyünk, azon személyiségvonásaink fognak domborodni, amelyek segítik az alkalmazkodást. Az igazság kimondásával kapcsolatos belső cenzúrát, a suttogó igazságok kádári világát, a tompa, előre nem haladó magyar életet, az úgynevezett magyar sorsot, amit senki nem ért, még mi sem. Sorskérdésnek tűnik tehát, hogy a hibák beismerése részévé válik-e a társadalmi vagy a bármilyen tanulásnak. Hibázni ugyanis muszáj. Aki nem hibázik, az legyen kedves, ne is próbálkozzon. Hibák és erkölcsi vétségek nélkül nincs személyiség. De óhajtunk-e cinkosságot vállalni abban, hogy a „mi” megtévedt embereinket a hazugságok zsúfolt erdején át felegyengessük a csúcsra, majd mindnyájan együtt pottyanjunk velük a szakadékba? Ebben közös és személyes, alapvetően kulturális felelősségünk van. A feloldás már gyerekkorban elkezdődhet, nem a „föntről lefele” típusú, vegyes ideológiájú erkölcstannal (én még emlékszem a pártból menesztett egyetemi etikatanár züllött óráira), hanem a nyitott, a hibákat és a vitát a tanulás és a működés részének tekintő neveléssel.

Nem igaz, hogy következmények nélküli országban élünk. Hiszen, ha a mi kutyánk kölykéről kiderül, hogy valamit rosszul csinált, azonnal fölpörgetjük az önigazolás motorját, fölmentjük őt a vád úgymond „merénye” alól. Ahogyan nem lehet jobboldali hívőkkel értelmesen beszélgetni arról, hogy helyes-e, ahogyan az O. család vagyonhoz jutott vagy szakadatlanul jut (vagy éppen juttat másokat), másutt képtelenség előállni avval, mekkora bedrogozott gondolati parahancúr Gy. őszödi beszédét maradéktalanul tisztességesnek beállítani. A módszer, hogy kivesszük a szavakat a kontextusból (vagyis, hogy hazudtunk, hogy nyerjünk – vagy csaltunk, hogy gazdagodjunk –, és ezt utólag is megengedhetőnek gondoljuk). Mit is várunk akkor egymástól? Minél inkább beleszorul a közgondolkodás az egymásnak feszülő, kérlelhetetlen torzításokba, annál irritálóbbak azok, akiket most az egyszerűség kedvéért normálisoknak hívok. Ők két tűz közé kerülnek, langyosnak és megvetendőnek ítéltetnek, vagy nem figyelnek rájuk, mert nem értik, amit mondanak. Nem véletlen, hogy bármilyen tapintatosan is állnak elő árnyaltabb, a valóságot jobban tükröző gondolataikkal, a magyar önigazolás mocsarában együtt kell elsüllyedniük a hivatásos torzítókkal.

A kognitív disszonancia működését alaposan körüljáró szakemberek munkáiból tudjuk, hogy az ostorozás, a heves szembesítés nemhogy nem éri el a célját, de még ellenkező hatást is kivált: az illető vagy a csoport fokozza az önigazolást. Jól követhettük ezt a demokrácia elveinek betartását javasló, kérő, majd követelő európai (és persze honi) reakciók és a békemenet viszonyában. Na de miközben az erős hangra betorzulnak a lelkek, a szelíd gyengeségnek minősül. Akkor? Nem véletlen az ún. „sikoltozás”, „vészmadárkodás”, ahogyan elnézőnek álcázott gúnnyal illetik némelyek a kontroll leépítését és egyoldalúsítását kifogásoló hangokat. Pedig a legjobb barátunk az, aki el tudja mondani, mi a baj velünk. A külső, független – félelemtől, tetszeni vágyástól és érdektől mentes – vélemény bármi másnál többet segít bármelyikünknek, hogy ne térjünk le a keskeny útról a sötétlő lápba, miközben lassúdad süppedésünk során majd azt hangoztatjuk, ez itt a személyes történelmünk főutcája, csak az ellenség kicsúzlizta a kandeláberekből a fényt. A társadalom kiegyensúlyozottabb működését, a hibák és tévutak korrekcióját csakis független kontrollszereplőktől várhatjuk. Ez ad egyedüli reményt (ha nem is garanciát, hisz itt éltünk eddig is), hogy a közös sorsunkat alakítók ne merülhessenek teljesen bele a csoport- és pártszintű, az alternatív valóságnarratívát építő médiumoktól és a saját (de az ország egészének fejlődését nem szolgáló) klientúrától támogatott önigazolásba.

(A szerző pszichiáter.)

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.

Állj mellénk!

Tegyünk közösen azért, hogy a propaganda mellett továbbra is megjelenjenek a tények!

Ha neked is fontos a minőségi újságírás, kérjük, hogy támogasd a munkánkat.
Hatvanezer dízelautót kell visszahívnia a Daimlernek

Hatvanezer dízelautót kell visszahívnia a Daimlernek

Fenyő Iván néha tényleg azt érezte, hogy belehal

Fenyő Iván néha tényleg azt érezte, hogy belehal

37 éve nem esett annyi eső az országban, mint most vasárnap

37 éve nem esett annyi eső az országban, mint most vasárnap

Franciaország rekordmelegre készül, Párizsban is precedens nélküli lesz a kánikula

Franciaország rekordmelegre készül, Párizsban is precedens nélküli lesz a kánikula

Itt a tudományos válasz arra, tényleg rosszabb termékekkel etetnek-e minket a gyártók

Itt a tudományos válasz arra, tényleg rosszabb termékekkel etetnek-e minket a gyártók

A lábszár után a holttestet is megtalálták Mezőlaknál

A lábszár után a holttestet is megtalálták Mezőlaknál