Hát mi kell még Fehérváron, hogy megteljen a stadion? – kiabálta a riporter a Videoton-ÚTE meccsen, decemberi fagyban, 1-1-es állásnál, és a riporter a lényegre tapintott: Fehérváron valami hiányzik. A bajnoki meccseken ma sincs több néző, mint öt vagy tíz évvel ezelőtt, az érdeklődés se nem élénkebb, se nem lanyhább, mint korábban, amikor a csapat még nem volt a magyar futball kormányzatilag kiemelt csapata. Pedig azóta nyert bajnokságot, igazoltak egy sztáredzőt, a csapat játékosainak átlagjövedelme nagyságrendekkel magasabb, az itthon megszokottnál, de még az élmezőny klubjaihoz képest is, a nézőszám azonban a bajnoki meccseken stagnál.

Az Európa Liga meccsein már jobb volt a helyzet. Ahogy ment a csapat előre, javult a nézőszám, a csoportkörben már tizenegyezren látták a Sporting Lisszabon elleni mérkőzést, a győzelemmel visszajött a remény a továbbjutásra. Ehhez képest meglepő, hogy a következő meccsre már háromezerrel kevesebben voltak kíváncsiak, igaz, a továbbjutás szempontjából döntő összecsapást megint tizenegyezren látták.

Ez a tízezer körüli nézőszám pontosan a fele annak, amelyet a Videoton 1985-ös emlékezetes kupameccsein mértek: most ne a Manchester United vagy a Reál Madrid elleni összecsapást tekintsük, mert azok a magyar futball extrasikereit jelentik, egy Genk-kel történő összehasonlítás csak torz eredményt hozhat. De húszezren látták például 1985-ben a Partizán Belgrád elleni első mérkőzést, míg a Paris St. Germain elleni találkozót huszonötezren.  

*

A csapat csütörtökön játszotta volna utolsó meccsét a második számú európai küzdelemsorozat csoportkörében, a hirtelen lezúdult eső miatt azonban egy nappal későbbre halasztották a Sporting elleni találkozót, amely a másik meccs eredményének ismeretében voltaképp tét nélküli lett. Hat meccset játszott a fehérvári csapat, kettőt nyert, négyet elvesztett. Tény, hogy volt egy olyan szituáció – három meccs után -, amikor ez az arány kedvező volt, egy vesztett és kettő nyert meccsel a Videoton a továbbjutás kapujában állt, ott azonban sorra bukta el lehetőségeit, így alakult ki az a méltatlan helyzet, hogy az utolsó találkozót már kiesése biztos tudatában játszotta le a csapat.

A Videoton a selejtezők során közepesen erős csapatokkal találkozott, a Gent ellen kettős győzelemmel jutott tovább, a Slovan Bratislava ellen idegenben lőtt góllal, a török Transonsport ellen tizenegyesekkel nyert, és jutott a főtáblára.

Akkoriban a magyar futball nagy sikereként ünnepelte a szaksajtó csoportkörbe jutást, és ez már akkor is vitákat eredményezett. A csapatnak külföldi az edzője, a másodedzője, a keret jelentős része külföldi, volt olyan meccs, amelyiken kilenc külföldi volt a pályán. Ez nyilvánvalóan nem fehérvári sajátosság, az Arsenal kezdő tizenegye olykor tizenegy nem angol játékos, a futballvilág nyilvánvalóan globalizálódott világ, miért lenne a magyar másmilyen?

Nem lehet másmilyen a magyar sem, de a magyar futball mégis másként termelte ki a Videotont, mint – maradjunk most már az angolnál -, mint az angol az Arsenalt meg a többit.

Az Arsenalt, ahogy az egész brit futballt nem az angol politikai élet hozta létre, hanem a brit polgárság. A brit életforma, a közösségi élményre vágyó polgár tartja ezeket az egyesületeket életben addig, amíg az vonzó, amíg arra a klubra áldozni hajlandó a brit polgár, mert abban biztos lehet, ha mondjuk az Arsenal összecsuklik, nem siet megmentésére David Cameron. Ez fix, erre mérget lehet venni.

Nem is tudom, hogy mi volna, ha ez megtörténne. Hogyan volna képes egy klub saját szimpatizánsainak, de pláne ellenfeleinek szemébe nézni, ha kiderülne, mit kiderülne, a napnál világosabb volna, hogy ilyen-olyan csatornákon keresztül – mondjuk úgy -, kormányzati inspirációra valamelyik futballklubhoz félig állami pénzek kezdenének csordogálni. De erről beszélni is fölösleges, mert ilyen nem történhet meg Angliában, de beszélni azért érdemes erről mégis, mert itt van az ellenpélda, Magyarország, ahol fényes nappal olyan professzionális futballvilág alakul, amelyikbe a kormányzat mindenféle törvények szerint nyomja a pénzt, ráadásul úgy, hogy kialakulni látszik ennek a futballstruktúrának egy kiemelt eleme, ez pedig a Videoton. Sőt, már ki is alakult.

*

Ez a csapat esett most ki a további küzdelmekből.

Nem látom azt az össznépi döbbenetet, hogy most már akkor mi lesz a magyar futballal, mint ahogy a Videoton korábbi csoportkörbe jutását sem láttam a magyar futball diadalaként ünnepelni. Nincs sok köze ehhez a történethez, talán csak csekély mértékben, de mint egykori fehérvári középiskolás, 1966 óta drukkolok a Videotonnak. Láttam 1967-ben a korábbi Berényi úti pályán az Egyetértés elleni meccset, amelyiken följutott a csapat az első osztályba. Láttam, amikor Ispaics a legendás Fradiból érkező kapus, Landi mellett gólt rúg, és NB1-es lesz az akkor még Fehérvári VT Vasas. Láttam, kiesni, feljutni, láttam Karsaiékat futballozni, Csongrádit, Csucsánszkyt, hol jó volt, hol rossz volt a csapat, de mindig ugyanaz volt. Ha a most labdarúgó felsővezetői körökben divatos szóval élnék, azt mondhatnám, szerethető csapat volt. Ennek az volt az oka, hogy saját erejéből jutott oda, ahova jutott, és csak emlékeztetnék, hogy a kor már akkor is legkevésbé szimpatikus csapatai a politikai vezetést megjelenítő Budapesti Honvéd és Újpesti Dózsa volt. Ezzel nyilván nem értenek egyet a csapat akkori drukkerei, de tény, hogy közvetlen szurkolótáborán kívül nem kedvelték sem a Dózsát, sem a Honvédot.

Most vajon mi a Videoton FC? Mitől szerethető? Egy mesterségesen fölpumpált futballklub, amelyik magyar viszonyok között brutálisan magas költségvetéssel gazdálkodik. Ez akkor is igaz, ha az Európa Ligában szerzett pontok és gólok nyilvánvalóan hoznak is a konyhára – saját bevételt.  Egy tipikusan Kelet-Európai, föntről létrehozott termék, gazdasági alapja a természetesen legálisan, jogilag támadhatatlanul belepumpált pénzek. Főszponzora az ország legnagyobb vállalata, kisebb szponzorai az ország kisebb vállalatai, kiemelt drukkere a miniszterelnök, akinek társaságában ott virít az egész hazai vállalakozói állomány, miniszterek, bankigazgatók.  Hogy ez a kiemelt státusz morálisan mennyire van rendjén, az kérdéses. Alapgondolata mélységesen Kelet-Európai: ha a kormányfő szereti a futballt, legyen futball. Kádár János szerette a sakkot, volt sakk, olimpiai bajnok volt a magyar sakkcsapat. Ne legyen kétség: ez az egész addig virágzik, amíg ez a politikai felállás van, ez az erőszakosan létrehozott álomvilág egyetlen perccel nem éli túl.

*

Csongrádi Ferenc, az 1985-86-os sikercsapat kapitánya úgy nyilatkozott a Videoton szerepléséről, hogy egy kis plusz kell volna, és nagyobb siker is jöhetett volna. Biztosan igaza van, a futballhoz összehasonlíthatatlanul többet ért, mint én. De azt bizonyára ő is érzi, hogy az a csapat, amelyiknek ő a kapitánya volt, egy szakmailag jobban működő futballélet terméke volt. Ennek következtében az a csapat, és annak a csapatnak az összes sikere az egész országé volt. Ez a csapat viszont megosztja a magyar futballvilágot, de miután a magyar futballélet is igencsak erős hierarchikus viszonyok között létezik, nem beszél erről szívesen senki, főleg nem, aki benne él. Aki meg nem benne él, az, mindegy is, mit dumál. De az nem véletlen, hogy a Videoton a bajnokságban tetemes hátránnyal fordul a tavaszi szezonra, és aligha lesz már bajnok. Van olyan csapat az NB 1-ben, ahol nem is csinálnak titkot abból, hogy a Videoton agyonpénzelt csapata ellen kétszeres erővel hajtanak. Ilyenformán ez a kivételezett helyzet lehet akár inspiratív is, de nem az. Hosszú távon nem lehet politikai, vagy politikusi szimpátia alapján kialakított futballklubbal messzire jutni. Egyrészt azért, mert az így támogatott csapat a magyar mezőnyben előbb-utóbb ellenszenves lesz, nagyon is érthető okok miatt, arról nem beszélve, hogy a professzionális sport pontosan attól professzionális, hogy nem az állam támogatja.

A magyar futballban pillanatnyilag semmi sincs a helyén. Egy, a sportág jelentőségét mesterségesen túlértékelő politikai hajtóerő mozgatja, pontosabban, mozgatná, de annyi pénz már nincs, hogy a magyar futball egészét rendszerszerűen működtesse – nem mellékesen: amúgy sem feladata ez egyetlen kormánynak sem -, ezért a lehetőség csakis egy-egy csapatra terjedhet ki, az pedig az ügy természetéből adódóan csak a hazai rendszerben lehet erős. Ahogy kilép a nemzetközi porondra, és szembetalálja magát a futball igazi struktúrájával, ott már legföljebb részsikerei lehetnek. Ez történt most is.