A magyar baloldal hagyományosan azt állítja, hogy a Jobbikkal nem szabad, nem érdemes és nem kell vitázni. Azaz egy morális és két célszerűségi érvet mantráznak a hardcore balosok évek óta, a kilencvenes évek Franciaországát és a Marie Le Pen elleni bojkottot hozva fel példaként. Akkor nézzük meg röviden, mit is jelentenek ezek a tiltások.

Nem szabad vitatkozni

A tétel úgy szól, hogy fasisztákkal (nácikkal) demokrata nem áll szóba, így aztán a Jobbikkal sem – mivel az fasiszta (náci) – vitázunk, feltéve, hogy demokratáknak tartjuk magunkat.

Tekintsünk el egy pillanatra a kétségtelenül túlzó állításoktól. Azoktól, amelyek ezt az erkölcsi axiómát rögvest (és a politikai csatározás részeként) tovább feszítik azzal a retorikailag megengedett, bár logikailag tiltott sugallattal, hogy a vita egyfajta kvaterkázás, barátok, vagyis azonos platformon álló emberek közötti beszélgetés volna: „nem ülünk le velük”, „nem bratyizunk” stb. Ezzel kapcsolatban az állítás megfogalmazói, jellemzően politikusok, is pontosan tudják: túlzó kijelentés. Éppen olyan, mintha azt mondanák, hogy a tudottan szélsőjobbos cukrásztól szilvás papucsot vásárolni egyenlő a fasizmus támogatásával. Egy ilyen állítás a politikai túlzás kategóriájába tartozik, éppenséggel lehet bojkottot hirdetni az adott cukrász ellen, de axiómaként kezelni meglehetősen nevetséges volna.

Ha eltekintünk a túlzásoktól, a tétel – és annak értelmezése – leegyszerűsödik. A fasisztákkal (nácikkal) való vitának ugyanis egyszerűen nincs normatív tilalma. Másképpen szólva, valaki hirdetheti azt, hogy demokrata „ilyenekkel” nem vitázik, de ez legfeljebb az ő személyes hitvallása, nem erkölcsi parancs. Kanti fogalmakkal élve, legfeljebb erkölcsi maxima, semmiképpen sem kategorikus imperatívusz. Be lehet tartani, elő lehet írni az azonos meggyőződéssel bíró közösség tagjai számára, csak éppen nem lehet (és nem szabad) mindenkin számon kérni, azaz erkölcsi törvényként megfogalmazni.

Talán nem véletlen, hogy a szélsőjobbal való vitázás kérdésének mértékadó megközelítéseiben nem szokott felmerülni a vita tilalmának moralitása. Nem merül fel, mert nem is merülhet. Vitázni ugyanis csak olyasmivel nem lehet, ami nincs: vagy a szó fizikai értelmében nem létezik vagy normatív (azaz morális értelemben) nem létezhet.  Rossz hírem van: a Jobbik a maga sajátos poszt-náci allűrjeivel igenis létezik, és bár ízlésem ellen való a létezése, nincs olyan általános normatív szempont, ami a létezés tényét megkérdőjelezné vagy megtiltaná.

A Jobbikkal való vita tilalmának elvi alapja tehát legalábbis vitatható, de axiomatikusan semmiképp nem állítható. A magyar véleményvezérektől eltekintve azonban nem is elvi alapon szokták ezt kétségbe vonni, hanem különféle praktikus megfontolásokból. A következőkben ezeket vizsgáljuk.

Nem kell vitatkozni

Ez az érvelés célszerűségi megfontolásokból kiindulva mondja azt, hogy a szélsőjobbal és így a Jobbikkal nem kell vitába bonyolódni. Nem kell, mert nem érdemes: ezen érv szerint a vita csak elősegíti a szélsőségesek legitimizálódását. A helyes magatartás az, hogy szélsőséget izolálják, egyfajta karanténba helyezik. Komoly demokrata nem konfrontálódik közvetlenül, komoly politikai műsorba nem hívnak szélsőségest, vagyis a demokratikus nyilvánosság úgy tesz, mintha nem venne tudomást a létezésükről és csak a távolból, a közvetlen kontaktust mellőzve szórja rá átkait.  Így tett a magyar baloldal egésze is 2014 tavaszáig.

Így tett, pedig a Jobbik soha nem volt igazi karanténban – sem a Fidesz (és médiája), sem később az LMP nem bojkottálta, igaz, eltérő megfontolásokból. A Fidesz részéről ez politikai óvatosság volt, mely a két szavazótábor közötti átjárás felismeréséből fakadt. Szokás ezt cinikus politikai számításnak is nevezni, de ennek most nincs különösebb jelentősége. Az LMP pedig, amint az Schiffer András TGM-nek írott válaszából is kiderül, merőben elvi megfontolásból nem támogatta a bojkottot. „A mi szégyenünk az lenne, ha a nyolcszázezer dühös embernek meg sem próbálnánk elmagyarázni, hogy a Jobbik nem megoldás. Ezt pedig csak nyílt, érvelő vitában lehet megtenni, s ha erre nem vagyunk képesek, akkor – Téged idézve – megette a fene az egészet.”

Az érv mögött meghúzódó politikai számítás szerint az effajta karantén legfőbb haszna, hogy elsorvasztja a szélsőjobb támogatását. Ha nem kapnak szereplési lehetőséget a nyilvános térben, akkor a választónak kevesebb alkalma van arra, hogy megismerkedjen fertőző eszméikkel – és ismeretek hiányában nem is fog olyasmire szavazni, amit amúgy mindenki, a teljes politikai elit, a jobb és baloldal egyaránt szalonképtelennek nyilvánított

A működő karanténhoz tehát teljeskörű összefogás szükséges a politikai elit részéről, ez Magyarországon azonban nem jött létre. Másutt viszont igen. Lassan általánossá válik az a vélekedés, hogy a karantén sikeres eszköz – ezzel érvel például mai cikkében Niedermüller Péter is.

Németországban a legkövetkezetesebb a nácizmus tilalma az általam ismert példák közül. Itt ugyanis nem csak a morális stigmatizáció, de a politikai és jogi instrumentumok széles köre is akadályozza immáron hat évtizede a szélsőjobb térnyerését. Ehhez képest a már elnevezésében is a nácikra hajazó NPD  az elmúlt másfél évben közel ötszörösére növelte támogatottságát – bár ez még távolról sem elég a parlamenti küszöb eléréséhez.

Nevezetes és gyakran hivatkozott példa Jean Marie Le Pen, és az FN esete Franciaországban. Le Pen 2002-ben a második helyen végzett a francia elnökválasztás első fordulójában, a szavazatok 16,86%-át szerezve. Milliós tömegtüntetések szerveződtek, a szakszervezetek, az egyházak és valamennyi politikai párt a korrupciós ügyekkel vádolt Jacques Chirac támogatására buzdított a második fordulóban, akit így minden idők legnagyobb szavazatarányával választottak újra köztársasági elnöknek (valószínűleg innen datálódik a befogott orral – egészen pontosan orrcsiptetővel – való szavazás metaforája is).  Európa és a világ ünnepelt, a karantén pedig sokáig fennmaradt. Tíz évvel később, lánya, Marine Le Pen javított apja eredményén és a szavazatok közel 18%-át szerezte meg.

Franciaországban ma már szó sincs karanténról. Martin Schulz, az európai szocialisták vezetője épp a minap nyugtázta elégedetten, hogy Marine Le Pen végül elfogadta a vitára való kihívást az Európa Parlament választási kampányban.

Nem véletlen, hogy a svéd bojkott kudarcos tapasztalata nyomán (5,7% a szélsőjobbnak, először a parlamenti küszöb felett) Vidhya Ramalinga azt írja a Policy Network vélemény-blogján, hogy az izolációs stratégiának legalább három szándékolatlan következménye van, amivel érdemes számolni. Először is bizonyos ügyeket, témákat kizárólagosan birtokolhatnak anélkül, hogy igazukat bizonyítani kényszerülnének (jó példa erre Magyarországon a „cigánybűnözés” kérdése, amely úgy lett a Jobbiké, hogy lényegében soha nem kellett érvelnie mellette). Másodszor a szélsőjobb az áldozat hálás szerepében tetszeleghet, úgy állítván be magát, mint az idegen háttérhatalmak összeesküvésének részvétet keltő, tehát szeretnivaló áldozatát. Végül mindez – afféle tiltott gyümölcsként – megnöveli az érdeklődést a szélsőjobboldali párt iránt.

Valóban nincs biztos receptje annak, hogyan kell a szélsőjobb térnyerését megfékezni. Azt azonban látjuk, hogy a karantén nem vált be. A Jobbik támogatottsága 2010-hez képest közel 20%-kal, 200 ezer fővel növekedett, melynek nyomán annyit azért kijelenthetünk, hogy a részleges karantén, a magyar baloldal izolációs stratégiája nem működött. Az ellenzéki összefogás mindössze arra volt elég, hogy megakadályozza a Jobbik második helyét.

„Hadd birkózzon egymással igazság és hazugság, hisz ki látott már olyat, hogy az igazság szabad, nyílt küzdelemben alulmaradt volna?” írta Milton 370 évvel ezelőtt az Areopagiticában. A demokratikus gondolkodásnak ma is ez a premisszája, érdemes hát megpróbálni eszerint működni.

Nem érdemes vitatkozni

Az érv szerint a Jobbik féktelenül populista beszédmódjával szemben a baloldal racionális beszédmódja tehetetlen. Ez az érv szégyenlősebben jelenik meg a nyilvánosságban, ellenben gyakran olvasható a Facebookon és hangzik el magánbeszélgetésekben. Talán nem véletlenül: valójában ugyanis arról szól, hogy a baloldal elvesztette a szavazó-központú politizálás nyelvi formáit és lassan 10 éve nem is találja azokat. Ezért aztán védtelen bármilyen, a saját fogalmi keretein kívül eső beszédmóddal szemben, különösen akkor, ha az utóbbi alapjaiban támadja, vitatja ezeket a fogalmi kereteket.

A három érv közül ez a legnehezebben cáfolható.

Kétségtelen tény, hogy Magyarország közgondolkodása erőteljesen „jobbra” tolódott az elmúlt évtizedben. Új témák jelentek meg a napirenden, és nyersebb, ha úgy tetszik, populistább lett a róluk való beszéd is, miután szétfoszlott a rendszerváltás után kialakult és legalább a nyilvánosság terében elfogadottá vált, többé-kevésbé betartott, politikailag korrekt beszédmód.

 A baloldal az elmúlt években – értékei és meggyőződése kivételével, melyet jól-rosszul képviselt, ha mert egyáltalán képviselni – lényegében mindenét elvesztette: az új valóság érzékelését épp úgy, mint az abból fakadó problémák megfogalmazására és megoldására való képességét.

Legitim álláspont lehet tehát az, hogy ameddig nincsenek kész válaszok, nincs kialakult nyelve annak, ahogyan a populizmust hatékonyan kezelni lehet, addig szükségtelen ilyen vitákba bonyolódni, hiszen a demokratikus baloldal vesztésre van ítélve. Az álláspont legitim, de nem feltétlenül helyes, sőt, hitem szerint helytelen, két okból is. Egyrészt túlértékeli az effajta folyamatok laboratóriumi jellegét, azaz úgy tesz, mintha az „új nyelv” egy zárt szobában kulcsrakészen előállítható volna. Másrészt alulbecsüli a racionális érvelés erejét, a tényekkel való szembesítésben rejlő meggyőzési kísérletek (azaz a racionális beszédmód) lehetőségeit.

Mindezzel együtt, kár lenne tagadni, hogy egy ilyen vita ma kockázattal jár. De bele kell vágni mégis. Bele kell vágni, mert tanulni lehet belőle a demokratáknak is, és mert alakítani lehet általa a közbeszédet és a közgondolkodást. Láthattuk, négy év is milyen kevés idő egy politikai oldal megújulásához, ha a munkából csak a megújulás szükségességének felismeréséig jutunk el. Hiába hajtogatjuk azonban négy éven át, hogy megújultunk, ha el sem kezdtük. Kezdjük hát el. Többek között azzal, hogy nem követjük el ugyanazokat a hibákat, amiket egyszer már elkövettünk.

(A szerző politikai tanácsadó. Korábban Gyurcsány Ferenc és Bajnai Gordon főtanácsadójaként is dolgozott.)