Megvető szavakkal sokan illetik egymást fölbomló társadalmakban. A gyöngék is az erőseket. De a gyöngék megvető szavai csak a tehetetlen harag álcái: valójában elismerik a hatalmat. A gyöngék verbális dühkitörései csak annak a jelei, hogy nincs politikájuk. Pedig a gyöngéknek, a hatalom nélkülieknek is lehetne politikájuk. Volt is már erre sok iszonyú és magasztos példa a történelemben.

Ilyen politika úgy jön létre olykor, hogy a gyöngék megérzik a hatalmasok nem képmutató, de nem is jelképes megvetését. Azt a megvetést, amely az orruknál fogva vezetett, megosztott, alázatosan lázongó alattvalókat illeti. A hatalmasok megvetését, amely azoknak jár, akik nem értik az uralom titkát, s akik ugranak a hatalmasok minden szavára és provokáló gesztusára – ezekkel a szavakkal és gesztusokkal pedig éppen az elkeseredett alattvalókat ugráltatják, úgy és akkor, ahogy és amikor a hatalomnak, a dicső, szép, méltóságos, tekintélyes, ügyes, talpraesett, fáradhatatlan hatalomnak kedve szottyan rá.

Az ügyefogyott, tájékozatlan, megosztott, félrevezetett, a kenyérgondokkal elfoglalt, szervezetlen, pénz és valódi intézmények (ellenhatalom) híján szűkölködő alattvalók pedig ugranak és ugrálnak. Szószólóik – a maguk többnyire indokolt fölháborodásában – akaratlanul bár, de árnyékként követik a hatalom húzásait (ekként fölerősítve őket), hiszen elvégre nem hagyhatják mindezt szó nélkül. A puszta fölháborodás a hatalom negatív másolata. A fölháborodók – szándéktalanul vagy szándékuk ellenére – érvényesítik a hatalomnak azt a célját, hogy arról legyen szó, amiről a hatalom akarja, hogy szó legyen.

Mindez újabb és újabb hatványokra emeli az alattvalók dühét, amely a tehetetlenség jele, s a tehetetlenség ismétlődő helyzetei persze beletörődéshez vezetnek.

Itt azonban paradoxon rejtőzik.

A hatalomnak a modern korban – akár diktatúra, akár formális „demokrácia” – az alattvalók belegyeezésére van szüksége; az erőszaknak is csak akkor van esélye, ha az alattvalók jelentős része legalább passzívan támogatja. Akármennyire DEMOBILIZÁLJA a hatalom azt, amit a budapesti ellenzéki sajtó „a tömeg”-nek nevez (megvetően), előbb-utóbb mégis MOZGÓSÍTANIA kell, hogy keresztülvihesse az akaratát. Mozgósítás esetén azonban elkerülhetetlenül vitába keveredik a néppel – a nép egy részével –, ami (mindennek ellenére, és a hatalom sikere esetén is) passzív, szunnyadó erejének a tudatára ébreszti a népet.

S ez a szunnyadó erő fölébredhet, ha a nép érzi, hogy lenézik.

Hogy megvetik.

Hogy kigúnyolják.

Hogy megalázzák.

Amikor az ellenállásnak olyan szerény metaforája (még csak nem is szimbóluma), mint a kockás ing, az erőszakkal és furfanggal (no meg az adófizetők pénzével) megszerzett és a némileg fasisztoid kormánypropaganda szócsöveivé tett médiákból a népmegvetés valóságos orgiáját váltja ki, a nép fölfigyel. A tanárok, diákok, szülők békés és szelíd, félénken politikamentes, ugyanakkor önérzetes mozgalma megmutatta, hogy a hatalom – a szokásos megosztó trükkökön túl – mélységesen lenézi a honpolgárokat.

Ezúttal a kormány, mivel őszintén megveti a magyar népet, hibát követett el. Amióta nincsenek születési privilégiumok – megszűntek a nemesség kiváltságai – , azóta az egyenlőség követelményeit még a diktatúra se hagyhatja teljesen figyelmen kívül, márpedig Magyarországon még nincs százszázalékos diktatúra. A megvetésre a történelemben egyetlen hatékony jogcím volt, „a kék vér”. (1789 és 1848 szerint pedig még ez se.) Külföldről, „idegenek” által mozgatott hőzöngőknek föltüntetni a hétköznapi gondoktól gyötört honpolgárokat – ez mindenfajta reakciós tekintélyuralmi rezsim ócska, ásatag, dögunalmas taktikája – nem más, mint önhitt, ostoba sértegetése a magyar népnek.

Ezt már láthatólag nem tűri el a magyarországi közvélemény.

Várható volt, hogy a széles körű – a politikai ellenzék híveinek viszonylag szűk közösségén messze túlterjedő – ellenérzés láttán a rezsim pánikba esik, és a fizikai erőszak kétes értékű fegyveréhez nyúl. Amikor neonáci huligánokkal akadályoztatták meg, hogy az MSZP benyújthassa jellegzetesen kisstílű népszavazási kezdeményezését a vasárnapi nyitvatartásról – az elsősorban érintett kereskedelmi dolgozók szakszervezeteinek a véleményét az ún. demokratikus „baloldal” se, meg a kutya se kérdezte meg –, akkor a rezsim bevallotta, hogy a legparányibb ellenállást se képes elviselni.

Bevallotta, hogy alapjában retteg a kigúnyolt és lenézett magyar néptől.

(Mellesleg – és nem mellesleg – a hazát a terrorizmustól védő kormányzat dévaj könnyedséggel hagyja figyelmen kívül, hogy Magyarországon már VAN terrorizmus: szervezett terrorista csoport hat cigányt gyilkolt meg itt nálunk, Magyarországon. De hát persze terrorizmusnak csak az számít, ha barna bőrűek gyilkolnak meg fehéreket, az nem, ha barnákat gyilkolnak meg fehérek. A Nemzeti Választási Irodánál szívóskodó szélsőjobboldali izompacsirták ugyanabból a szubkultúrából származnak, mint a katonai titkosszolgálatokkal föltűnően szívélyes viszonyban lévő neonáci terroristák.)

Ezt a vallomást szintén nem tartja sokra a magyarországi közvélemény – és nem pusztán „az ellenzék”.

A népszavazási kezdeményezés meghiúsításának politikai kudarca után az apokalipszis lovasa, a farkasmosolyú magyar miniszterelnök maga kezdeményezett népszavazást (pimaszul kisajátítva a népi ellenállás vagy inkább csak: népi ellenérzés egyik gyöngécske eszközét), amiből ismét csak süt a megvetés.

Mit mond voltaképpen a rezsim vezetője?

Ezt: „ismerlek benneteket, magyarok, idegengyűlölők vagytok, és rasszisták, soviniszták és etnicisták vagytok, ti szegény hülyék, ha meglengetem a »fajvédelem« lobogóját, akkor sikítva-ájuldozva csatlakoztok hozzám, mert annyi eszetek sincs, mint az éticsigának”. Volt-e már bajba jutott tekintélyelvű rezsim, amelynek nem ez jutott volna először a szép eszébe?

És aztán épp mostanra időzítve bemutatják a totalitárius repertoár obligát sikerdarabját: „amerikai kémeket tartóztattak le”.

A gőgös lenézésnek ezek a gesztusai, az a megvető magabiztosság, amely szégyentelenül kijelenti: „ismerem én a pavlovi reflexeiteket, pupákok”, azoknak se fog tetszeni, akik rettegnek a bevándorlástól. Aki biztosra veszi az engedelmességet, aki vidoran beáldoz pár költségvetési milliárdot a soron következő uszító, manipulációs reklámkampányra, még meglepődhet.

Semmi kétség, a közvélemény elsöprő többsége nem akar bevándorlást, viszont elvárja a kivándorlás szabadságát. De ez a közvélemény azt is látja, hogy Orbán újdonsült iszlámellenes, arabellenes szövetségesei Nyugaton egy füst alatt a kelet-európaiak bevándorlását – amelytől egyre inkább függ a kelet-európai államok gazdasági túlélése – is ellenzik. Az általános bevándorlóellenesség a kelet-európaiakat is sújtja.

De a lényeg az, hogy a rezsim egyszerűen a propaganda félkegyelmű martalékának tekinti a megvetett és lenézett magyar népet. Még soha nem volt nép a történelemben, amely ezt hosszabb ideig elviselte volna. A magyar nép se lesz, mint ahogy a múltban se volt kivétel.

A tanárlázadás démonizálásával (meg több ezer vezető hivatalnok és szakember elbocsátásával) a kormány maga ellen fordítja állítólagos bázisát, a nemzeti középosztályt, beleértve ennek a jelentős konzervatív részhalmazát. Ez a középosztály talán soha nem fog szavazni a 2010 előtti kormánypártok szánalmas csonkjaira. De aki akárcsak egy kukkot ért a magyar politikából, tudja jól, hogy ez már rég nem számít. Itt nem liberálisok és konzervatívok állnak szemben egymással, mint az 1990-es években, hanem a nép és az állam.

S jellemző a hanyatló uralmi rezsimekre, hogy a hatalom gyakorlói elvesztik a veszélyérzetüket, s azt hiszik, hogy ami eddig bevált, örökké be fog válni.

Hát nem fog.