Annak idején, az ezredforduló táján számos elemző csoport készített alternatív forgatókönyveket az EU bővítéséről. Ezek túlnyomó többsége a regatta elv alapján történő növekedést tartotta célszerűnek, vagyis azt, hogy a kelet-európai tagjelölteket 2-3 fős csoportokban, szakaszonként fogadja be Brüsszel, a megszabott csatlakozási kritériumok teljesítésének függvényében. A Deutsche Bank 2000 szeptemberi ajánlása értelmében például 2003-ben csak Magyarország és Szlovénia léphetett volna be az unióba. Őket követhette volna egy évvel később Csehország és Észtország. 2005-ben került volna sorra Szlovákia és Lengyelország, majd újabb 12 hónap múlva vált volna EU-taggá Lettország és Litvánia.

Ez a kizárólag ésszerű gazdasági megfontolásokon alapuló forgatókönyv azonban nem kapott esélyt - elsősorban Berlin magatartása miatt. Az akkori német kormány - a Willy Brandt-féle keleti politika kései folytatásaként - úgy érezte: nem "tolhat ki" Varsóval azáltal, hogy a bővítés első körére a lengyelek nélkül kerül sor. Gerhard Schröder kancellár és külügyminisztere, Joschka Fischer több ízben értésre adta: nem tudják elképzelni az EU-bővítés első körét Lengyelország belépése nélkül. Ez viszont azt jelentette, hogy a regatta elv helyett a "nagy robbanás" (big bang) forgatókönyv valósult meg: 2004. május 1-jén egyszerre 8 kelet-európai, valamint két földközi-tengeri állam csatlakozott az unióhoz - annak minden következményével együtt.

Félelmek és másodosztályú tagok

A korábban soha nem tapasztalt méretnövekedéssel egyszerre 15-ről 25 tagúra bővült az európai integráció szervezete, ami látens félelmeket ébresztett a régi tagországokban. Ennek jele volt az új "jövevényekkel" lenyeletett jó néhány béka. Például az, hogy az ő agrártermelőik hosszú éveken át csupán a negyedét kaphatják a francia, spanyol, olasz, német parasztok által húzott brüsszeli szubvencióknak. A másik csattanós pofon a munkaerő-áramlás szabadságának egyirányú korlátozása: Nagy-Britannia és Írország kivételével az összes régi EU-tag korlátokat szabott az új tagállamokból érkező munkavállalók legális elhelyezkedésének. Ez nem éppen gyengítette a Lajtától keletre kialakult érzést, amely szerint az új tagországok polgárai csak "másodosztályú" lakók a közös európai házban

Az EU-tagok hirtelen felduzzasztott száma okozta azt a kairói bazárra emlékeztető alkudozást is, amely a 2005 decemberi kormányfői csúcstalálkozón zajlott az unió új költségvetése körül. Mivel a 10 új tagállam mindegyike nettó fölvevő (azaz kevesebb pénzt fizetnek be a brüsszeli kasszába, mint amennyit onnan visszakapnak), evidens volt, hogy az ő igényeik kielégítése érdekében a régieknek a korábbinál mélyebben kell a zsebükbe nyúlniuk. Történt ez éppen olyan időszakban, amikor számos nyugat-európai országban rekord méretűre nőtt a munkanélküliség (EU-szinten elérte a 11 milliót), ami - a szociális ellátórendszerek szükségleteivel párosulva - minden korábbinál nagyobb megterhelést rótt a nemzeti költségvetésekre. Így azután egyik kormányfő sem volt igazán "adakozó kedvében" a brüsszeli csúcson. A helyzetet végül Angela Merkel német kancellár mentette meg: javaslata nyomán 5,3 milliárd euróval nőtt a büdzsé keretösszege, s rábírta Londont a rabatt nagyobb mértékű csökkentésére, Párizst pedig az agrárszubvenciók felülvizsgálatára.

A nagy léptékű bővítés által kiváltott ijedelem okozta - legalábbis részben - az európai alkotmány elvérzését is két nyugat-európai népszavazáson. A globalizációt korábban inkább csak távoli mennydörgésként érzékelő franciák 2004 májusa után egy csapásra szembesültek a lengyel vízvezeték-szerelők és egyéb iparosok áradatával (dacára a hivatalos korlátozásnak!). A pár tízezer "svarcoló" lengyel persze nem volt képes alapjaiban megrendíteni a francia munkaerőpiacot - arra viszont igen, hogy fokozza az egyesülő (azaz a keleti régiót is magába foglaló) Európával szembeni szkepszist. Ez jutott kifejezésre a 2005. május 30-i népszavazáson, amelyen a franciák többsége nemet mondott az európai alkotmányra, noha előzőleg Jacques Chirac elnökkel az élen az egész párizsi kormány teljes gőzzel kampányolt annak elfogadása mellett.

Az alkotmány hollandiai elutasítása két héttel később már csak hab volt a fanyar ízű tortán. A két pofon nyomán Brüsszel "gondolkodási időt" rendelt el az alkotmányos szerződés megfontolása és esetleges módosítások kidolgozása céljából. A brit kormány visszakozott a referendum gondolatától, mások - így a finn és a német - a közvélemény nyomásával dacolva kitartottak eredeti felfogásuk mellett: az EU-alkotmányt nem népszavazásra, hanem parlamenti szavazásra fogják bocsátani. A honatyák voksai ugyan várhatóan minden uniós tagállamban biztos többséget jelentenek majd az alkotmány elfogadásához, ám az is szinte bizonyosra vehető, hogy az ő szavazataik nem fognak egybevágni a választópolgárok véleményével. Utóbbiak körében gyaníthatóan több a szkeptikus, az integráció mélyítését megkérdőjelező nézet, mint a parlamenti képviselők között.

Lelkesedés helyett szkepszis

Még mélyebb szakadék tátong a politikai pártok és a közvélemény között az újabb EU-tagok felvételét illetően. Az Eurobarometer április végén készült fölmérése szerint a németeknek csaknem 60 százaléka ellenzi az unió újabb bővítését - beleértve Bulgária és Románia már eldöntött csatlakozását is! Ez drámai kontraszt az öt évvel ezelőtti képhez képest, amikor Németország lakossága körében 90-70 százalékos támogatottságot élvezett Magyarország, Csehország, Lengyelország és Szlovákia felvétele az unióba.

A nyugat-európai népesség körében tapasztalható averziókra rájátszva (vagy azokat gerjesztve?) egyes politikusok többé-kevésbé nyíltan szítják a hangulatot a bővítés ellen. Fő érvük, hogy ennek nyomán megint csak olyan szegény országok lépnének be az EU-ba, amelyekben jelentős az agráriumból élő népesség aránya (Románia 38%, Bulgária 25%). Így értelemszerűen jelentős szeleteket igényelnének a brüsszeli szubvenciós tortából. Különösen erős az ellenszenv Francia- és Németországban: e két államban amúgy is mélyen beivódott az emberek lelkébe a globalizációtól érzett félelem. Az éleződő - ezúttal Európán belüli - versenytől való rettegés pedig tovább szítja az unió bővítését ellenző hangulatot.

"A politikában a választópolgárnak mindig igaza van - nyugtázta a hazájában végzett felmérések eredményét áprilisban Philippe Douste-Blazy francia külügyminiszter. - Nem szabad hanyatt-homlok belevetnünk magunkat az (unió) bővítésébe." Az Európai Bizottság által végzett közvélemény-kutatás adatai szerint a franciák 72 százaléka tart attól, hogy az EU bővítése nyomán súlyosbodni fognak a munkaerőpiac problémái. (Németországban ez az arány 80, míg a 25 EU-tag szintjén 63 százalék.)

A miniszteri figyelmeztetés után két héttel Párizs nyíltan pálcát tört a bővítés eddigi gyakorlata fölött. A 24 többi tagállam kormányának május 5-én megküldött nyilatkozatban a francia vezetés bejelentette: a júniusi EU-csúcson olyan határozati javaslatot fog beterjeszteni, amelynek értelmében a tagjelölt államoknak maradéktalanul eleget kell tenniük a felvételi kritériumoknak. A párizsi terv nem tartalmaz új tagsági feltételeket, viszont ragaszkodik a meglévő kritériumok szigorú értelmezéséhez. "Meg kell mutatnunk, hogy igenis van pilóta a bővítés repülőgépének orrában" - indokolta a tervezett lépést egy francia EU-diplomata.

A francia előrelátás nem indokolatlan. Korábban egyetlen tagjelölt (még a kelet-európai államok) esetében sem mutatkoztak oly jelentős különbségek a brüsszeli elvárások és a felvételre várók "bizonyítványa" között, mint Bulgária és Románia esetében. Bő fél évvel a remélt csatlakozás előtt Romániának négy, Bulgáriának pedig hat témakörben van még tekintélyes lemaradása az uniós kívánalmak mögött. Ráadásul nem csip-csup ügyekről, hanem fajsúlyos kérdések soráról van szó.

A két balkáni ország közös rákfenéje a korrupció, amely nemcsak az üzleti, de a politikai élet nagy részét is befonja. Az ismétlődő brüsszeli intelmek hatására mindkét országban sor került látványos lépésekre, "nagy halak" lebukására (lebuktatására?), mintegy demonstrálandó, hogy a korrupció elleni harc igenis hoz eredményeket. Romániában Adrian Nastase egykori miniszterelnök és Serban Mihailescu szenátor, korábbi kormányfőtitkár ellen emelt vádat az ügyészség.

Bulgáriában 40 rendőrtisztet bocsátottak el idén korrupció miatt. A lépést május 9-én bejelentő Rumen Petkov belügyminiszter egyúttal drákói szigort sejtető intézkedéseket közölt a nyilvánossággal a rend őreinek megfegyelmezése érdekében. Eszerint a tárca GPS-készüléket szereltet be minden rendőrautóba, hogy percre készen nyomon követhesse a járőrök mozgását. A határőrség soraiban pedig bevezették a rotációt - megelőzendő, hogy a túlságosan összeszokott szolgálati egységek "korrupt klikké" álljanak össze - fogalmazott Petkov, nyilván az ember- és árucsempészekkel való összefonódásra utalva.

A miniszteri szavak sok mindent elárulnak a bulgáriai korrupcióról, amely áthatja a társadalom szinte minden szegmensét, a politikától a bűnüldöző szervekig, a vámőrségtől az üzleti szféráig, sőt még a sportig is. Emlékezetes a bolgár olimpiai bizottság elnökének esete. Ivan Szlavkov pár éve "lépre ment" a BBC álruhás riportereinek, akik néhány ezer dollárt ajánlottak fel neki, ha a NOB közgyűlésén hajlandó volna támogatni szavazatával London pályázatát a 2012. évi nyári játékok megrendezésére. A rejtett mikrofonnal fölvett egyezkedést a BBC világgá kürtölte - Szlavkov belebukott.

Az elbocsátott rendőrtisztek példája sem fényesíti ki igazán a borús helyzetet: a szófiai demokráciakutató központ adatai szerint a korrupció mértéke tavaly ismét elérte a csúcsnak számító évek (1999-2000) mutatóit. A balkáni ország polgárainak többsége az egyik fő problémát a korrupt politikusokban látja. Erre rímelt - és jókora árnyékot vetett a majdani EU-tagság kilátására -, amikor május 10-én felfüggesztették állásából az állami mezőgazdasági pénzalap igazgatóhelyettesét. Kraszimir Nedelcsevet azzal gyanúsítják, hogy mintegy 240 ezer dollár kenőpénzt elfogadva segített bolgár cégeknek hozzáférni az unió SAPARD programjával járó pénzforrásokhoz.

Vérszomjas alvilág, megkésett reformok

Bulgáriának mégsem ez a legfőbb problémája, hanem a szervezett bűnözés és az ellene fellépő igazságügyi szervek alacsony hatékonyságú munkája. Az országban az utóbbi öt évben 123 bérgyilkosság, illetve gyilkossági kísérlet történt, ám mind a mai napig egyetlen gyanúsítottat sem állítottak még bíróság elé! Jellemző példa az ügyészek és bírák szerencsétlenkedésére, hogy el kellett halasztani három bérgyilkossági kísérlet őrizetbe vett gyanúsítottjainak május 5-re kitűzött perét - eljárási hibák miatt.