Soha nem keltett a mostanihoz hasonló feszültséget az amerikai adósságállomány plafonjának emelése a rendszer 1917-es bevezetése óta. Az USA alkotmánya értelmében hitelfelvételről csak a kongresszus dönthet, és a törvényhozás rutinszerűen áldását is adta az egyes adósságpapírok kibocsátására, így finanszírozták a költségvetés kiadásait és az olyan nagy beruházásokat, mint a Panama-csatorna építése. Az első világháborúba lépés anyagi terheinek fedezetére szánt hadikötvényről (Liberty Bond) szóló törvény adta meg a jogot a kongresszusnak limit meghatározására. Az első érték 11,5 milliárd dollár volt, és főleg kötvényekre vonatkozott. A határt 1939-ben terjesztették ki minden adósságpapírra, és a második világháború finanszírozási igénye miatt 1945-re 300 milliárd dollárra emelték. A béke beköszöntével 275 milliárdra mérsékelték, és a 300 milliárdot csak 1962-ben állították be újra. (Az 1950–1953-as koreai háborúra adóemeléssel teremtették elő a pénzt.)
Azóta több tucatszor emeltek a plafonon, és homokszem csak egyszer került a gépezetbe, amikor 1979-ben egy politikai vita miatt az intézkedés adminisztrációja csúszott, és a kormány néhány rövid lejáratú papírt nem időben törlesztett, de ez a globalizáció előtti időben minimális zavart okozott, amit gyorsan megoldottak. Az eladósodás Ronald Reagan elnöksége idején gyorsult fel, átlépték az ezermilliárd dolláros szintet, 1997 augusztusában már 5950 milliárdon állapodott meg a határvonal. És majdnem öt évig ott is maradt, mert Bill Clinton elnökségének második felét – a spórolásnak és a gazdaság fellendülésének köszönhetően – költségvetési többlet jellemezte. A gyeplőt George W. Bush elnöksége idején dobták a lovak közé, az eladósodást a recesszió, a háborúk és az adócsökkentés egyszerre pörgették, és a 14,3 ezermilliárd dolláros plafon ma az 1993. tavaszi érték háromszorosa.
