"Tíz-tizenöt éve sötétedés után nem lehetett kimenni az utcára, mert leütöttek, kiraboltak vagy megöltek. Nem volt közvilágítás, se semmi. Amit itt látsz, azt mind Szaakasvili érte el, bármennyire is nem szeretik" - magyarázza a harmincas éveiben járó Anna, miközben egy erkélyről nézzük Tbiliszi lenyűgöző éjszakai panorámáját.

A hegytetőn álló egykori vár, a Narikala erőd kivilágított romjait, a városközpontban három éve épült modern gyalogoshídat, a túlparton magasodó elnöki palotát, az alatta "heverő", színházteremként szolgáló kürtőket, vagy a távolban folyamatosan villogó tévétornyot elnézve, nehéz elképzelni, hogy a ma élénk éjszakai életet élő grúz fővárosban nem is olyan rég még az utcára is csak félve lehetett kimenni. Ma állandó a rendőri jelenlét, és bár a szovjet múlt nyomait erősen magukon viselő külvárosokban kissé kényelmetlenül érezzük magunkat, a néhol európai nagyvárosokra emlékeztető, ám eközben ázsiai "ízű", 1,2 milliós Tbilisziben mégis teljesen biztonságban vagyunk.

Galériánkért kattintson!

Fazekas Zsuzsanna

Miután már a reptéren sokkot kapunk attól, hogy a semmire sem - vagy legfeljebb halandzsára - emlékeztető, a kaukázusi nyelvcsaládhoz tartozó grúz beszédet nem értjük, és kétségbeesve rádöbbenünk arra, hogy a táncoló gilisztákra hajazó helyi írással sem boldogulunk, némi megkönnyebbülést jelent a felismerés: a legtöbb helyen angolul vagy oroszul is ki van írva minden. A sötét tekintetű, néha marcona maffiózóknak kinéző grúzok pedig ezen felül is nagyon is segítőkészek. A fiatalabbak többsége jól-rosszul, de beszéli az angolt, az idősebb korosztállyal pedig minimális orosz tudással már könnyedén megértetjük magunkat.

Szellemházak és ultramodern

Az pedig igenis fontos, hogy valahogy megértessük magunkat. Grúziában ugyanis nem üzemszerűen működik az élet, így a legegyszerűbb és legbiztosabb módja a boldogulásnak, ha szóban intézzük a dolgainkat: taxióra híján szóban kell megállapodni a taxisokkal a viteldíjról, a buszpályaudvar józsefvárosi piacra emlékeztető káoszában a helyiek segítsége nélkül elveszünk, a volt szovjet utódállamokban használatos, s a hivatalos megállók nélküli "marsrutkákról" is csak úgy szállhatunk le, ha szólunk a sofőrnek, hogy "na itt álljon már meg!"

"Azért itt rendesen járnak a buszok, láttam, hogy van menetrendjük. Örményországban is van, de amikor beálltunk a megállóba, és már negyedórája ott várakoztunk, mondták a helyiek, hogy  ne is számítsunk a buszra, mert nem fog jönni" - meséli Jerevánban önkénteskedő alkalmi lengyel ismerősünk, aki a mínusz 20 fokos örmény fagy elől menekült az enyhe grúz télbe. "Azért Jereván egészen más, Tbiliszi sokkal szebb, és tisztább is, valahogy európaibb" - mondja annak dacára, hogy mintegy száz méternyi sétálóutca után éppen eltűnik a járda a lábunk alól. Innen por és kövek között bukdácsolunk egy romos épület előtt a következő kikövezett útszakaszig.

A történelmi városnegyed hangulatos kis házsorait ugyanis helyenként megszakítja egy-egy bombázás utáni állapotokat idéző építkezés. Tbilisziben jelenleg az is teljesen normális, ha néhány gyönyörűen felújított épület mellett egy-egy szellemház, majd egy lerobbant, összedőlni látszó romhalmaz következik. Így azután a meredek utcákon és lépcsőkön elengedhetetlen a jó cipő: a járdák sem egységesek, s rendszeresen kőhalmokon, illetve poros kátyúkon kell átverekednünk magunkat.

A modern Béke híd Tbilisziben. Galériánkért kattintson!

Fazekas Zsuzsanna

A vár alatti negyed házainak legalább a felében például felújítanak, hiába: Tbiliszi a megújulás útján van. A városképhez hozzátartozó hangulatos, csipkézett faerkélyek, illetve az olykor összetákolt viskókra emlékeztető, toldozott-foltozott régi belvárosi házak mellett már megjelenik a modern építészet is: a gyalogosoknak fenntartott, és formájában kicsit a budapesti Bálnára emlékeztető Béke-híd, a hurkákra vagy bőségszarukra hajazó színháztermek a Mtkvari folyó bal partján, Szaakasvili elnöki palotája, a város egész nap fel-le ingázó lanovka, a külvárosokban a plázák és bevásárlóközpontok.

Bush-sugárút és Szaakasvili-palota

A 2003-ban a békés "rózsás forradalommal" hatalomra került, 2012-ben azonban megbuktatott, autoriter törekvésekkel vádolt, de a rendszerváltás után elburjánzó korrupciót visszaszorító Mikheil Szaakasvili gigantikus elnöki palotája amúgy ma is uralja a folyóparti panorámát. Igaz, az ország elnöke Giorgi Margvelashvili nem hajlandó beköltözni az önkény egyfajta jelképévé lett modern épületbe. A tervek szerint egy amerikai egyetemet fognak beköltöztetni a hatalmas épületbe, ami jól jelzi azt a folyamatos próbálkozást, hogy Grúzia elszakadjon szovjet múltjától, a nyomasztó orosz szomszédság helyett pedig nyugat felé forduljon.

És ez akkor is igaz, ha a Tbiliszitől másfél órára fekvő Goriban született Sztálin kultusza - egyfajta nemzeti büszkeség jelképeként - az idősebbek között még ma is tartja magát, a szuvenírboltokban pedig nem ritka egy-egy Sztálin-mellszobor felbukkanása sem. Ám 2005-ben a reptérről a belvárosba vezető sugárút egyik szakaszát nem másról nevezték el, mint az akkori amerikai elnökről, George W. Bushról, aki jó kapcsolatot ápolt a szintén nyugatbarát Szaakasvilivel. A 30 alatti fiatalok többsége pedig elutasítja az oroszt, mint második nyelvet. Pedig Grúzia legfontosabb gazdasági partnere még mindig Oroszország, a legtöbb Tbiliszibe érkező turista orosz, és egyáltalán: a hatalmas szomszd közelségéről egyszerűen nem lehet nem tudomást venni.

Szaakasvili palotája a modern színháztermekkel. Galériánkért kattintson!

Fazekas Zsuzsanna

"Mindjárt mehetünk, csak megnézem van-e még benzin"

"Á, magyarok, értem! Gyártják még az Ikarus-buszokat? Nagyon jó buszok voltak" - bár a rengeteg orosz turista között magyarként különlegesnek számítottunk, az ötvenes éveiben járó taxisunkban azonnal felrémlettek a KGST-piac emlékei. Taxizni Tbilisziben amúgy nem számít luxusnak, és sem az autók, sem vezetőik nem túl elegánsak. A megbeszélés szerinti ár a fővároson belül - az utasok számától is függően - 5 és 10 lari (körülbelül 600 és 1200 forint) között mozog, és bár szinte minden taxinak be van törve legalább az egyik ablaka, és úgy néz ki, mintha mindjárt lerobbanna, ám előbb vagy utóbb eljutunk velük oda, ahova akarunk. "Mindjárt mehetünk tovább, csak megnézem, hogy van-e még benzin" - mondta például egyszer az egyik sofőrünk, majd a csomagtartót (!) kinyitva ellenőrizte a benzintankot. Ám azt állapította meg, hogy az üzemanyag már kifogyóbanvan, így kifizettük az addigi utat és kerestünk egy másikat. A jobbkézszabályt amúgy senki sem tartja be,  a sávok felfestése inkább csak dísznek szolgál, egy taxisunk pedig még akkor is feltalálta magát, amikor a hatsávos autópálya közepén váratlanul egy odatévedt tehenet kellett kikerülnie.

A taxik lerobbantsága azonban megtévesztő, a tbiliszi parkolókban ugyanolyan arányban láthatunk hatalmas dzsipeket, mint húsz-harminc éves autókat is. De ugyanezt a kettősséget láthatjuk az emberek öltözködésében is. A számtalan ortodox templom környékén ugyan rendszerint megszólítják az arra elhaladókat a kéregetők, az idős koldusasszonyok, a belvárosi sétálóutcáktól eltávolodva pedig egyre több a magyar szemmel nézve is szegényes öltözetű ember, ám a tehetősebbek mindent megtesznek, hogy öltözetük, frizurájuk, a nők sminkje jelezze: itt is változnak az idők.

Vodka, YouTube-diszkó és Nu pogodi!

Bár Tbiliszi még nem az a kimondott turistalátványosság, és Budapesthez képest érezhető egy körülbelül 20 éves lemaradás az infrastruktúrában is, turistaként mégis van mit csinálni. A nevét a kénes melegvízű forrásairól kapó grúz főváros (Tbilisi eredetileg "meleg helyet" jelent) fürdőiben megfizethető áron bérelhetünk ki egy-egy kisebb termálmedencét egy privát fürdőzésre, órákig kóvályoghatunk a díszes erkélyekkel és hangulatos házakkal övezett meredek utcácskákban, számtalan különböző hangulatú kávézó közül választhatunk, végigsétálhatunk a XIX. század végi városépítészetet dicsérő hatalmas Rustaveli sugárúton, és siklóval, vagy lanovkával felmehetünk a városbeli hegyekre is, ahonnan elképesztő panoráma tárul elénk.

Galériánkért kattintson!

Fazekas Zsuzsanna

A helyiek, akárcsak a korábban említett Anna, még emlékeznek rá, hogy nem is olyan régen alig lehetett kimenni az utcára a bűnözés miatt, ami ellen a korrupt rendőrség se tett semmit, de ma már minden este megtelnek emberekkel és dohányfüsttel az éttermek, bárok és klubok. Éjszaka is biztonsággal sétálhatunk az utcákon annak ellenére, hogy az ivás itt valahogy a nemzeti kultúra része - a régióban híres grúz borok mellett a vodkát üvegestől a legegyszerűbb és legolcsóbb kikérni, és nagyjából még árban is jobban megéri, mint ha három-négy sört innánk egy este. Az pedig általánosan elfogadott tény, hogy az enyhén sós helyi Borjomi (ejtsd: Borzsomi) ásványvíz jót tesz másnaposság ellen.

A diszkók mellett az egyszerű éttermekben is megszokott a felfokozott  hangulat: a nők tűsarkúban és miniruhában, a férfiak ingben, zakóban feszítve buliznak hajnalig a grúz népzenét imitáló dalokra, a grúz táncokat idéző lépésekkel. A helyiek által kedvelt - kicsit YouTube-diszkóra emlékeztető - karaoke-bárokban pedig a nemzetközi listavezető dalok mellett a régi szovjet rajzfilmslágereket éppúgy kérik, mint a még mindig menő, és egykor a szovjet undergroundhoz tartozó, a változásért felszólaló legendás DDT-t és Kinót.