A város, ahol Sztálinnak ma is múzeuma van
A grúz fővárostól, Tbiliszitől másfél órára fekszik egy város, Gori, amely a világ egyik leghírhedtebb emberét adta a világnak: Sztálint. A közel ötvenezres lakosú kaukázusi városkában ma is működő múzeuma van a diktátornak, 15 méteres szobrát pedig még az idén visszaállítják a város főterére.
"Na, és Goriban voltak már? Ott született Sztálin" – kérdezte a taxisunk Tbilisziben közvetlenül azután, hogy rájött, külföldiek vagyunk, és azt már elmondtuk neki, hogy a grúz fővárost nagyon szépnek találjuk. A taxisofőr lelkendezve meséli, hogy Sztálin grúz volt, eredetileg Joszif Visszarionovics Dzsugasvilinek hívták, és hogy Goriban, a fővárostól mintegy másfél órás autóútra van az egykori diktátor eredeti formájában megőrzött szülőháza, egy múzeum és egy vagon is, amelyben a generalisszimusz annak idején utazgatott.
Sztálin még ma is a leghíresebb grúznak számít, az idősebbek pedig egyfajta nemzeti büszkeséggel vegyítve gondolnak rá, jótékonyan elfeledkezve a történelmi tényekről, a sztálinizmus bűneiről, a kelet-európai országok megszállásáról és az azt követő negyven évnyi szocializmusról, amelynek Európában minden emlékét igyekeznek leépíteni. December 21-én, a diktátor születésnapján még tavaly is a sztálinista felvonulásokat idéző megemlékezést tartottak a helyiek, Sztálin-képeket a magasba emelve.
Egyetlen téglaviskó a Sztálin sugárúton
Gori ma, főleg a téli fagyban a turisták által is egyre inkább kedvelt Tbilisziből egy zsúfolt kisbuszban töltött másfél óra után megérkezve egy koszos és lerobbant iparváros benyomását kelti, amelyben a szocialista országokból jól ismert hatalmas terek és sugárutak dominálnak. A város központja egyértelműen a városháza előtti hatalmas tér, valamint a központot átszelő Sztálin sugárút, amelynek a végén ott díszeleg a keleties vonásokat idéző Sztálin Múzeum impozáns épülete, előtte egy párméteres Sztálin-szoborral, valamint a múlt század elejéről megőrzött egyszobás téglaviskóval, ahol a későbbi diktátor született, és amelynek alagsorában apja cipészként dolgozott.
A történelmi Gori központját még Sztálin hatalomra kerülése előtt hasonló egyszobás téglaviskók borították, a húszas években azonban a diktátor az egyetlen házikó kivételével leromboltatott mindent, és kialakította az azóta is az ő nevét viselő teret, sugárutat, valamint felépíttette az ezek mentén álló Sztálin-barokk társasházakat. A városközpontból is látható ősi várromon kívül Sztálin egykori szülőháza maradt egyedül a régi Goriból, amelyet egy köré felhúzott külön építménnyel védenek az időjárás viszontagságai elől.
Vagy a tél miatt, vagy mert Gori amúgy nem az a kimondott turistacsalogató hely, de a múzeum nem hemzseg a látogatóktól, gyakorlatilag egyedüliként néztük végig a Sztálin fotóiból, a róla készült festményekből, mellszobrokból, gyerekkori bizonyítványaiból, különböző nyelveken kiadott műveiből álló tárlatot. Sztálin dolgozószobájának berendezései közt a múzeumi teremőr külön felhívja a figyelmünket az asztalon lévő Siemens telefonra, az eredeti íróasztalra és székekre, majd a múzeum okozta általános megdöbbenésünket látva félig-meddig bocsánatkérően tárja szét a karját: "de hát végül is megnyerte a háborút" – a múzeum pedig valóban erről szól, egy Goriból származó grúz kommunistáról, aki végül legyőzte a nácikat és megvédte országát a rátámadóktól.
"A béke bajnoka"
Sztálin dolgozószobájának berendezése mellett rossz minőségű fényképek mutatják világszerte azokat az embereket vagy intézményeket, ahol Sztálinnak állítanak emléket, vagy gyűjtik a kultuszának tárgyait. Az egyik fényképen a gori pályaudvart is megcsodálhatjuk, ahol még ma is áll a Sztálin-szobor. Múzeumi vezetőnk sajnálkozva jegyzi meg, hogy a talapzattal együtt körülbelül 15 méter magas Sztálin-szobrot 2010-ben lebontották a Városháza előtti térről, de büszkén jegyzi meg, hogy még az idén, 2014-ben újra fel fogják állítani az emlékművet, a város ugyanis visszakozott, és úgy döntött, mégiscsak "méltó emléket" állít nagy szülöttének.
A második világháborús győzelemnek szentelt teremben a szövetséges vezetők Sztálint méltató szavai mellett a budapesti Szabadság-szobor kicsinyített mása is látható, mint a generalisszimusz és a szovjet hadsereg győzelmének állított magyar köszönő ajándék. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a levéltári források alapján ma Magyarországon már közismert tény, hogy a gellérthegyi pálmaágas vasladyt valójában szovjet pénzből állították a szovjetek – köszönetképpen saját maguknak, saját dicsőségüket hirdetve a város felett. Úgy tűnik, Goriba ezek az információk nem jutottak el, vagy csak egyszerűen nem vesznek róla tudomást.
"Giuseppe Sztálinnak, a béke bajnokának" – hirdeti egy fehér kerámiagalamb szájában lógó táblácska, olasz kommunisták ajándéka. A baráti országokból és a nyugati kommunista pártoktól Sztálinnak küldött ajándékok közül sem maradhatnak ki a magyarok: egy ötvenes években készült, karikatúrákkal díszített ezüst dobozka jelzi a magyar nép Sztálin felé irányuló "háláját", de a különböző tárgyakkal telezsúfolt üvegvitrinekben megcsodálhatunk a diktátornak küldött cseh, lengyel, kubai, mexikói, keletnémet, francia, nyugatnémet és kínai ajándékokat is, köztük sarló-kalapácsot formázó asztali lámpával, franciáktól kapott asztali boros fahordócskával, hímzésekkel, faragásokkal.
A múzeumban a Sztálin különböző fotóival kidekorált és az ajándékait bemutató termek után kétségkívül a legsokkolóbb az a félhomályos "csarnok", amely az egykori diktátor halotti maszkját mutatja be díszkivilágítással annak ellenére, hogy az eredetileg a Lenin-mauzóleumban eltemetett Sztálint már Hruscsov idején, 1961-ben kivették a kommunista ideológus mellől, és a Vörös téren temették újra, kevésbé központi helyen.
Szemben a történelemmel
A gori Sztálin Múzeumnak nem erős oldala a történelmi hitelesség – a tárlatból, a fotóreprodukciók sorából egy az egyben kimarad a diktátor sötét oldala, a Szovjetunióban felállított munkatáborok, az eltüntetett, kivégzett emberek, a képhamisítások, a személyi kultusz árnyoldalai. Ha csak ezt a tárlatot láttuk egész életünkben, és ez minden, amit valaha is megtudtunk Sztálinról, akkor azt gondolhatnánk, hogy egy mélyről, szegénységből jövő fiatalember végül felküzdötte magát a világ egyik legfontosabb pozíciójába, szinte egymaga legyőzte a világuralomra törő náci Németországot, hálásan mondtak neki köszönetet a háborús győzelemért a nyugati világ vezetői, valamint a nácik által korábban leigázott, és végül a Sztálin és a Vörös Hadsereg által felszabadított keleti országok, köztük Magyarország is.
A múzeumból nem csak a Gulag, az ukrán éhínség vagy a sztálinizmus legóvatosabb becslései szerint is több tízmillióra taksált áldozata marad ki, de a második világháború előtti, gyakorlatilag Lengyelország náci megszállását jóváhagyó szovjet-német Molotov–Ribbentrop-paktum, valamint a vasfüggöny, a szövetségesek háború utáni szembefordulása és a hidegháború is.
"Ő itt Sztálin apja, nagyon hasonlít rá" – mutogatja a képeket a falon a kis téglaházikóban, Sztálin szülőházában a múzeumi tárlatvezető hölgy, aki betéve tudja az egész Dzsugasvili családfát, legalábbis ami Sztálin leszármazottait illeti. Egy családi fotónál hosszan időzve szomorú szemmel magyarázza, hogy Jakov, Sztálin elsőszülött fia egy német koncentrációs táborban halt meg Sachsenhausenben, büszkén meséli, hogy második feleségétől született másik fia, Vaszilij és leszármazottai Oroszországban és Grúziában maradtak, lánya, Szvetlána pedig alig pár éve halt meg.
"Őt nem szeretem, négyszer házasodott, legutóbb egy amerikaihoz ment hozzá, valami Petershez, ott is halt meg, és a gyerekei is Amerikában élnek valahol" – mondja idegenvezetőnk Szvetlánáról, érezhető rosszallással a hangjában, csak mert a diktátor lánya elhagyta a hazáját és elmenekült apja emléke elől. A családtörténetből azok az apróságok persze kimaradtak, hogy Jakovot Sztálin kiválthatta volna a fogságból a Sztálingrádnál magát megadó német Paulus marsallért cserébe, de nem tette, Vaszilij kegyetlenkedéseiről és mérhetetlen ivászatairól volt hírhedt, Szvetlána pedig inkább anyja nevét viselte, mert a szóbeszéd szerint annyira gyűlölte apját, és a hidegháború idején szökött nyugatra.
A gori Sztálin Múzeum legnagyobb attrakciója a zárványként száz éve konzervált szülőház mellett "Sztálin vagonja", ezzel utazott ugyanis a diktátor a jaltai és teheráni konferenciákra is. Idegenvezetőnk sokat sejtetően megjegyzi, hogy a vagon eredetileg II. Miklós cáré volt, és hogy a szecessziós falikaroktól a mahagóni faborításig szinte minden eredeti benne, majd továbbra is azt hangsúlyozza, hogy a vasúti kocsi aprócska konyhájában Sztálinnak főztek, aki a hátsó traktusban lévő társalgóban tárgyalt a bizalmasaival, ahol nagyon szeretett szivarozni – ezt érezzük is, a mahagóni borítás évtizedek dohányfüstjét szívhatta be.
Sztálin-kultusz és szovjetellenesség
"Sokan tisztelik Sztálint, főleg az idősebbek, úgy gondolják, hogy megnyerte nekünk a háborút. Az idősebbek nem gondolnak bele abba, hogy mit csinált, hogy ő is egy diktátor volt, mint Hitler, csak azt látják, hogy grúz volt, hogy legyőzte a nácikat, és hogy a világ legnagyobb országát irányította" – mondja a húszas éveiben járó Vladimir, aki elismeri, hogy a külföldiek furcsán nézhetik azt, hogy Grúziában még ma is létezik Sztálin Múzeum, de szerinte országában már megoszlanak a vélemények: van, aki még mindig nagy grúznak tartja Sztálint, és van, aki egyszerűen csak egy diktátornak látja ugyanúgy, mint a világ minden más részén.
A Sztálin iránti tisztelet emellett nem akadályozza meg az idősebb grúzokat sem abban, hogy a Szovjetunióba ne kívánkozzanak vissza, és bár az orosz kultúra ma is élő és érezhetően jelen van Grúziában, az egykori orosz fennhatósággal szembehelyezkedve a fiatalok egy része kimondottan elutasítja az orosz nyelvet is: felnövőben van egy olyan generáció, amely inkább tanul angolul, mint hogy a hajdani uraik nyelvét beszélje.
HVG-előfizetés digitálisan is!
Rendelje meg a HVG hetilapot papíron vagy digitálisan, és olvasson minket bárhol, bármikor!
